Élet és Irodalom,
LXX. évfolyam, 8. szám, 2026. február 20.
VÁNCSA ISTVÁN
Nyájas olvasónk putyinozni vajon szokott-e, ez most a legfőbb kérdés, ha ugyanis szokott, akkor sajnálkozva bár, de le kell szögeznünk, hogy nyájas olvasónk nem komoly személy. Kormányzó urunk az ő huszonhatodik évértékelőjében egyértelműen és világosan leszögezte, hogy „a putyinozás komolytalan és primitív, a szabadságot szeretőknek Brüsszeltől kell tartaniuk”. Ha tehát nyájas olvasónk felelősen gondolkodó hazafi, akkor semmiképp se putyinozik, vagy ha mégis, nem úgy, ahogy az ember normális esetben putyinozni szokott, hanem orcáján valamiféle réveteg, álmodó, lebegő kifejezéssel, felidézvén Putyin újévi beszédét, amely a mai napig ott remeg, melegszik, piheg mint apró, pehelyszárnyú madárka az ő kebelén, hogy tudniillik az újév a szeretet, a barátság, a könyörületesség, az érzékenység és a nagylelkűség ünnepe, amikor azok mellett kell állnunk, akiknek támogatásra van szükségük. Az ember tekintete ilyenkor bepárásodik, szívét melegség árasztja el, ez a putyinozás egyetlen értelmes, elfogadott, előremutató módja, minden más típusú putyinozás elkoptatott remake, már eleve a kifejezés is idejétmúlt, ásatag és anakronisztikus, amely a beszélő reménytelenül avíttas világképét tükrözi, és mint ilyen, óhatatlanul tévútra visz.
Már csak azért is, mert tudvalévő, hogy a közvetlen veszélyforrás maga Brüsszel. „Ezt ha nem érted, Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot” – ez pedig Kazinczy Ferenc A nagy titok című epigrammájából származó idézet volt, amely kvázi légvédelmi fényszóróként hasít a múlt homályából a jelen törhetetlen üvegpadlóján át a jövő légritka egeibe, melyekben kormánypártunk részéről elszántság, a Tisza részéről viszont rosszkedv, harag, düh, gyűlölet és az összes többi negatív érzelem kavarog, miközben a színfalak mögött Lázár János gyűri fel ingujját avval a céllal, hogy a multi-élelmiszerláncokat tulajdon dolgos kezeivel aprítsa fel, és Mária országából mielőbb ebrudalja ki, lehetőleg úgy, hogy írmagjuk se maradjon.
Értsd ezen a boltokat, amelyekben a magyar lakosság vásárolni szokott, már ha a bugyellárisa mélyén még mindig kuncognak ama bizonyos krajcárok, amelyeket József Attila egykor megénekelt. Hogy miért akarja Lázár kiebrudalni a multikat, az nem kérdés, csak. Azért, hogy ne legyenek, vagy legalábbis ne nálunk. Igyekezete sok eredményt eddig még nem hozott, sőt totálisan kontraproduktívnak bizonyult, de hát a harcos, az harcos, ha kidobják a ringből, akkor visszamászik, hogy megint kihajíthassák, és ez így megy mindaddig, amíg a küzdő felek egyike végképp meg nem unja. Harcra termett nép a magyar. Egyébiránt gyanítható, hogy a Lázár által kiseprűzni vágyott multik egy ideje már önszorgalomból csomagolnak a színfalak mögött, mi keresnivalójuk is lehetne itt, abban az országban, ahol az egykori elvarázsolt kastély se bírta tovább, hanem szép lassan jobblétre szenderült.
Vége, befellegzett, ennyi volt.
Vidámkodni? Ebben az országban? Mostanság?
Ne má’.
Kormányzó urunk mindazonáltal szükségesnek vélte megemlíteni, hogy a brüsszeli elnyomó gépezet Magyarországon még mindig működik, és láthatólag a továbbiakban is működni akar. Hogy aztán ez a gépezet közelebbről miből és kikből is áll, azt nyilvánvaló módon ők, azaz kormányzó urunk és tettestársai hivatottak megmondani. Brüsszeli álcivil szervezetek, megvásárolt újságírók, bírák, politikusok, algoritmusok, bürokraták, guruló eurómilliárdok, ez mind-mind a brüsszeli elnyomó gépezethez tartozik, Magyarországon ugyanis Orbán Viktor szerint Brüsszel ma ennyit jelent. Hozzátette továbbá, hogy becsüljük meg az amerikaiak barátságát, mert ők azok, akik a brüsszeli cenzúrát és manipulációt leleplezik.
Természetesen ezek a dolgok a föntebb vázoltaknál jóval komplikáltabbak, ezért van az, hogy a NER elitje egyszersmind országunk szellemi elitjével azonos. Ha nem így volna, akkor Mária országa a folyamatos üzemzavar állapotában leledzene, sőt valójában már rég be is fuccsolt volna, ehhez képest mit látunk? Azt látjuk, hogy a gép forog, az alkotó pihen, és a kincseit lajstromozza, van is mit, és napról napra még több lesz. Annyival több és több, hogy azt a magunkfajta éhenkórász szegénylegény fel se bírja fogni, de hát őneki ez nem is feladata. Az ő dolga annyi csupán, hogy nemzetünk elitjének szűnni nem akaró gazdagodását látván folyamatosan örvendezzen, sőt hallelujázzon, ha pedig a profanum vulgus részéről az irigykedés leghalványabb jelét tapasztalná, akkor a lehető legvilágosabban magyarázza el, hogy a világ ekként működik, mindig is ekként működött, és a továbbiakban is ekképpen fog működni, vagy ha mégse, akkor sehogy. Akkor az ég oszlopai elporladnak, összedőlnek, minden, ami elpusztulhat, el is pusztul, a romok tetején pedig tort ül a káosz és az anarchia, a zúgó Élet partján voltunk, mormolják majd maguk elé, ketten voltunk, alkonyodott: „add az aranyod, aranyod”.
Természetesen vannak, akik úgy látják, hogy ez az állapot már jó ideje be is következett, az egészségügy romokban, alóluk tört lábú betegek próbálnak kecmeregni a fény felé. Az iskolai eredmények tartósan rosszak, a vonatok hol indulnak, hol nem, a vagonok hol kisiklanak, hol nem, ha kisiklanak, bizonyossággal állítható, hogy a kisiklott vagonokat menteni érkező síndaru is kisiklik, vagy legalábbis erősen billeg, és üveges tekintettel néz maga elé. A kormányfő környezete hallatlan sebességgel gazdagodik, a gödi Samsung halkan és ártatlan képpel eregeti maga alá és az ájerba a mérgeket. Az ezerkilencszáznyolcvankilenc-kilencvenben létrehozott demokratikus államrend vezérelvű autokráciává silányult, az ország megosztottsága tovább mélyül, a fővárosi pszichiáterek március végével egységesen felmondják az ügyeleti ellátásban önként vállalt többletmunkáikat, mert előbb a saját mentális állapotukat kell helyrepofozniuk (valahogy nem bírják, ha a döntéshozók a javaslataik figyelembevétele helyett vezényléssel fenyegetik őket), minden darabjaira hullik, mindannyian tudjuk, hogy az egésznek nem Vlagyimir Vlagyimirovics, vagy hogy az utolsó orosz katona mégse ment ki, hanem Brüsszel az oka, a háttérben bársony nesz inog, s a szellőzködő lágy melegben tapsikolnak a jázminok. Vagy valami ilyesmi.