Élet és Irodalom,
LXIX. évfolyam, 31. szám, 2025. augusztus 1.
VÁNCSA ISTVÁN
Pintér Sándortól kért segítséget a szolnoki polgármester a város rossz közbiztonsága miatt, hogy aztán kap-e, az nem tudható. A polgármester azért van, hogy városa fölé őrangyalként terjessze ki védőszárnyait, Pintér Sándor pedig azért, hogy amikor kamerával felszerelt személyt lát közeledni, akkor a szokásosnál is vadabbul nézzen maga elé, vagy inkább egyenest bele a kamerába, attól ugyanis a potenciális elkövető visszaretten, sőt elborzad, a közbiztonság pedig soha nem látott mértékben erősödik.
Rá is fér, minthogy Györfi Mihály szolnoki polgármester szerint Szolnok közbiztonsága az utóbbi hetekben számottevő mértékben romlott, az erőszakos cselekmények és a droghasználathoz köthető bűnesetek mindegyre szaporodnak, e tárgyban kéne Pintér Sándornak az eddiginél jóval vadabbul néznie. Ő láthatólag igyekszik is, egyebek közt nyilván azért, mert a szolnoki polgármester nagyon szekálja őt emiatt, de hát mindhiába. Szerinte, mármint a szolnoki polgármester szerint, Szolnokon semmi nyoma az Orbán Viktor által meghirdetett programnak, miszerint háromszoros erővel fognak fellépni a drogokkal kapcsolatos bűncselekmények ellen, és megvédik a gyerekeket.
Hozzátette, hogy Szolnok nem válhat olyan hellyé, ahol nem lehet nyugodtan sétálni a mindennapos atrocitások miatt, ezért konkrét, érdemi lépések megtételére kérte a tárcavezetőt, ami persze szép gondolat, sőt termékeny gondolat, jobbat kitalálni se lehetne, csak épp nem vezet sehová.
Tegyük hozzá azt is, hogy közbiztonsággal kapcsolatos problémák más városokban is akadnak, így például Londonban a késsel elkövetett erőszakos bűncselekmények száma az elmúlt évben huszonnégy százalékkal, a lőfegyverrel elkövetetteké negyvenkét százalékkal növekedett. Természetesen ezt nem úgy kell értelmeznünk, hogy az áldozatokat mind megkéselték vagy meglőtték, hanem úgy, hogy olyan jövőképet vázoltak föl nekik, amelyből ezen eszközök használatát se rekesztették ki egyértelműen, a potenciális áldozatok pedig bölcs és gyors döntést hoztak, aminek köszönhetően sértetlenül, de valamelyest szegényebben térhettek haza. Ráadásul ilyesmi nemcsak az eleve gyanúsabbnak látszó Dél-Londonban fordulhat elő, hanem csendes, békés, jól szituált városrészekben is, melyekről a bámész idegen semmi effélét nem tételezne föl, de lám, mégis.
Más európai nagyvárosról megfelelő helyismeret hiányában nem nyilatkozhatom, bár megfordultam egyikben-másikban, és csaknem kizárólag pozitív tapasztalatokkal tértem haza. Annak ellenére is, hogy erőszakos cselekmények és a droghasználathoz köthető bűnesetek mindenütt vannak, de hát az élet ilyen. Más kérdés, hogy kocsmai verekedésekben, sőt késelésekben a múltnak kútjába hullott gyerekkorom se szűkölködött, szombat esténként a legényember felhúzta az előzőleg fényesre suvikszolt csizmáját, elővette a nagy disznóölő kést, helyet keresett neki a csizmaszárban, majd családjától elköszönve szórakozni indult. A szórakozás fedőneve bál volt, tehát olyan rendezvény, ahol az úri közönség elvileg táncolni szokott, ámde mint látjuk, az úri közönség bizonyos hányada nem okvetlenül vágyott táncra perdülni, hanem inkább meg akarta bökdösni a haragosait, ilyenből pedig volt neki pont elég. Persze a faluban volt rendőr is, ám ő okos ember volt, a bálban vagy annak környékén soha nem fordult elő, így aztán a falusi vigalmakat karcolás nélkül úszta meg. Amikor a hejehuja kezdett kibontakozni, akkor már rég aludt, így aztán a kulturális rendezvények lecsengését illetően nem igazán voltak tapasztalatai; ez így volt jó neki is, meg a falu legényeinek is, akik az ő tradicionális szertartásaikat zavartalanul, a felmenőiktől tanult módon celebrálhatták valamennyiük legnagyobb örömére.
Jókedvük egyik oka talán az is lehetett, hogy akkoriban mintha normálisabb lett volna az időjárás, télen hideg volt és vastag hótakaró, nyáron meleg és a világvége közeledtéhez hasonlatosan rémületes zivatarok, melyek láttán anyám is és nagyanyám is sikítófrászt kaptak, függetlenül attól, hogy ez a produkció akkoriban, valamikor az ötvenes évek első felében, hetente többször is műsorra került. Nagyon lehetett örülni neki. Ma már ilyesmit sohase látni, a mai embernek egy rendes alföldi zivatarról-égiháborúról fogalma sincs. Vérfagyasztó égiháborúkkal kísért felhőszakadások idén se lesznek, a szakemberek az idei nyarat az eddigi legsúlyosabb aszályos évhez hasonlítják, amely elsősorban a kukorica, a burgonya és az alma terméshozamát érintheti kedvezőtlenül. Meg persze az összes további haszonnövényét, meg mindenét, ami él és mozog. Cudar idők jönnek, némelyek szerint fel se bírjuk fogni, mennyire cudarok. Higgadtabb és tárgyszerűbb megközelítésben arról van szó, hogy szép hazánkban az elmúlt harminc év folyamán az aszályok gyakorisága és intenzitása fokozatosan növekedett. Magyarán mondva egyre pocsékabb nyaraink vannak, valójában az a csoda, hogy ilyen körülmények között még mindig zöld növények bukkannak elő a talajból, igaz, hogy csaknem kizárólag gyomok, de akkor is. Ezek a szélsőséges időjárási események ráadásul egyre gyakrabban társulnak hőhullámokkal, míg ellenben a csapadék mennyisége évről évre kevesbedik, és még annak az időbeli eloszlása is oly mértékben kedvezőtlen, amennyire csak lehet. A klímaszakértők előrejelzései szerint a következő évtizedekben további romlás várható, ami a gyakorlatban azt fogja jelenteni, hogy a kukoricának, a krumplinak és az almának, vagyis a három legfontosabb haszonnövényünknek gyakorlatilag búcsút mondhatunk. Mármost Árpád hős magzatjai kukoricával hizlalják disznaikat, azokat később levágják, húsukat megsütik és krumplikörettel fogyasztják, amikor pedig gyümölcsre vágynak, ott az alma.
De most már nem lesz ott, ahogy krumpli se lesz, kukorica se, a hős magzatok álla pedig felkopik. Csak a teljesség kedvéért teszem hozzá, hogy boldogok a szilvaterméstől se leszünk, vagyis lefetyelni a pálinkából se nagyon lehet, sorsunk tehát bánat, szomorúság & kétségbeesés leend.
Egyébiránt mindaz, amivel a klímaszakértők a hallgatóságot mostanság egyre hatékonyabban borzasztják, évek óta ismert és köztudott, ám az optimista köznép csak legyint az ilyesmire. Bolond lyukból bolond szél fú, mondja a bölcs magyar ember, almáriumához lép, üveget vesz elő, megnézi, mennyi lötyög az alján, semennyi se lötyög.
Hic est finis, mondja a bölcs magyar ember, és a kardjába dől.