Élet és Irodalom,
LXIX. évfolyam, 13. szám, 2025. március 28.
VÁNCSA ISTVÁN
Nem elég a magyar nyugdíj, csupán a megkérdezett idősek egyötöde állítja, hogy könnyen megél a havonta kapott összegből, írja a Népszava a Publicus kutatásaira támaszkodva, csakhogy a valódi nyugdíjasok, akiknek a baráti-ismerősi köre is nyugdíjasokból áll, senki olyan, velük nagyjából egykorú embert nem ismernek, aki önmagát ehhez a bizonyos egyötödhöz tartozónak vallaná. A nyugdíjasok derűs pillantású, táncos léptű, könnyen megélő egyötöde vélhetőleg nem is létezik, vannak viszont olyanok, akik sanyarú körülményeiket személyes kudarcként fogják fel, és ennek megfelelően gyerekeik előtt, sőt önmaguk előtt is letagadják.
Vonatkozik ez a fideszes szavazókra is, sőt rájuk elsősorban, mert hiszen Orbánra ők mégse mutogathatnak, avval a hitviláguk alól rúgnák ki a sámlit, márpedig a hit az ő számukra mindennél fontosabb. Hinni viszont nem olyan könnyű, mint gondolnánk, pláne nem akkor, amikor a hitünk alaptételei az empirikus valósággal frontálisan szembegyalogolnak. Hogy mást ne mondjunk, kormányzó urunk az ő februári évértékelő beszédében földrengetőnek szánt bejelentést tett, deklarálván, hogy a nyugdíjasok számára a zöldségek, gyümölcsök és tejtermékek esetében az áfa összegét vissza fogják téríteni.
Vagyis azon élelmiszerek esetében, amelyeket a nyugdíjas eleve nem fogyaszt, mert nincs rájuk pénze, és ez a továbbiakban se lesz másképp.
A tervek szerint nyugdíjasok egy kártyán regisztrálják majd, mennyit vásároltak az érintett termékekből, és mennyi áfa jár nekik vissza a következő hónapban érkező nyugdíjjal együtt. Vagyis kimegy az élemedett korú személy a piacra, hogy az ismerős termelőknél a fennmaradásához elengedhetetlenül szükséges mennyiségű krumplit, hagymát, zöldséget, ne adj’ isten, pár szem gyümölcsöt beszerezze, viszi a kártyáját, mutogatja az árusoknak, azok meg bámulnak rá, mint borjú az új kapura.
Az út ettől az első akadálytól nagyon meredeken ível felfelé, a nyugdíjas elárvult, meg nem értett személyként bolyong majd a standok között, és epedve nézi a sárgarépát, amely ezentúl már nem lehet az övé. Lelkekkel lelkesülni lelkem hiába vágy, lelkeknek egyesülni nincsen menyasszonyágy, mondja az élemedett személy, persze hangtalanul, a lelke mélyén, csak önmagának, majd kedveszegetten és főleg répátlanul otthonába tér. Közben nyilván arra gondol, hogy aki ezt a baromságot kitalálta, az még nem látott piacot és őstermelőt, de talán élelmiszerboltot sem, vagy legalábbis nem belülről, bevásárlásait a bejárónője intézi, mentálisan összeomlani is ő fog helyette, bár az a valószínű, hogy inkább felmond.
Mindez persze csak hipotézis, de olyan hipotézis, amely hosszú évtizedeken át felgyűlt tapasztalatokon alapul. Erre az empirikus anyagra lehet építeni, megjósolható például, mi lenne akkor, ha a vevő átvenné és el is pakolná az árut, majd diadalittas mosollyal kártyát rántana. Mármint Orbán-kártyát, nem pedig tökfilkót.
Az lenne, hogy az árus kiugrana a pult mögül és megkergetné a vásárlót, sőt el is kapná, lévén ő – mármint az eladó – egészséges és többnyire fiatal ember, akivel szemben az élemedett korú és ennek megfelelően kissé roskatag vásárlónak semmi esélye sincs. Ily esetben nyilván a többi vevő is őneki szurkolna, mármint az eladónak, kártyájával hencegő vevőtársukat pedig megvető pillantásokkal méregetné. Erre azonban nem kerül sor, a kártyaparti véget ér, még mielőtt elkezdődött volna, az Orbán-kártyával villogó vevő helyesen méri fel az erőviszonyokat, és ezt nagyon jól teszi, ha ugyanis áru nélkül, viszont szakszerűen elagyabugyálva térne meg otthonába, akkor olyan fogadtatásban részesülne, amit inkább nem taglalunk e helyt, lévén ez a szöveg szimpla jegyzet csupán, nem pedig horrortörténet, noha azzá is fajulhatna akár. Már csak azért is, mert Orbán lelkében vélhetőleg egy kibontakozni nem hagyott horrorfilmrendező, egy elvetélt Hitchcock lakozik, aki időnként kitör és eget kér, gazdája viszont minduntalan visszaparancsolja a matracára.
Itt csak ő beszélhet. Tartalmasan és okosan, ahogyan mindig is szokott: „A mai ünnepi összesereglés után jön a húsvéti nagytakarítás. Átteleltek a poloskák. Felszámoljuk a pénzügyi gépezetet, amely korrupt dollárokból vásárolt meg politikusokat, bírókat, újságírókat, álcivil szervezeteket és politikai aktivistákat. Felszámoljuk az egész árnyékhadsereget. Ők a mi újkori labancaink, a brüsszeli kegyencek, akik hazájuk ellenében, pénzért a birodalom szekerét tolják.”
Aki ilyeneket mond, az vagy mentálisan nincs rendben, vagy morálisan, vagy se így, se úgy, a többség nyilván a harmadik négyzetbe ikszelne. Viszont a föntebb erős undorral idemásolt hablatyra is van magyarázat. Kormányzó urunk uralkodásának első napjai óta ugyanarra a rétegre, a vidéken élő, alacsony iskolázottságú nyugdíjasokra támaszkodik, az ő utánpótlásuk viszont megnyugtatóan rendezve van. Ez egyebek közt abból is tudható, hogy az Oktatási Hivatal most tette közzé a kompetenciamérés eredményeit, közleményük nehezen volna félreérthető. Matematikából minden évfolyamon, szövegértésből egy kivételével ugyancsak minden évfolyamon alacsonyabb pontokat értek el a diákok, mint egy évvel ezelőtt, azaz továbbra is sínen vagyunk, olyanon, amelyről pontosan tudjuk, hova visz.
Kormányzó urunk elitgárdája persze rezzenetlen arccal áll a vártán, aggasztó viszont, hogy mostanra ők is kupálódtak valamelyest. Nem arról van szó, hogy immár átlátnak a szitán, hiszen valójában nem látnak át, de néha mégis úgy tesznek, mintha, és ettől az alig érzékelhető változástól ez a szilárdnak hitt, vagy legalábbis némelyek által szilárdnak mondott bázis mintha kissé inogni látszana. Ballag hazafelé a vidéken élő, alacsony iskolázottságú nyugdíjas, portájához érvén látja az összedűlőben levő disznóólat, és felismeri benne az allegóriát, amely a mi fényes tekintetű kormányzó urunk földi mennyországára látszik utalni, köp egyet, kis üveg kommersz pálinkát vesz elő a mikádója zsebéből, felét megissza, utána cigarettát sodor, pöffent egyet-kettőt, és ettől kisimulni, rendeződni látszik a világ.
Lakóingatlana felé közeledvén disznainak röfögését hallja az ól felől, kitapintja a zsebében levő üveget, valamit lötyögni érez benne. Még van remény.