Élet és Irodalom,
LXIX. évfolyam, 1. szám, 2025. január 3.
VÁNCSA ISTVÁN
Kormányzatunk eddig azért nem fejlesztette a vasutat, mert nem tudta, utazik-e a magyar ember egyáltalán vonaton.
E roppant fontos információ nyilvánosságra kerülése egyes-egyedül Lázár Jánosnak köszönhető. Ha ő nem volna, akkor bizonyára azt hinnénk, hogy a magyar ember vonatra sohase száll, már a szülei se vonatoztak, a nagyszülei pedig még annyira se, ők csakis telivér paripák által vont csengettyűs szánon szelték át a nagy magyar alföldet keresztbe-kasul, frusztrálva és szégyenbe hozva ily módon kései utódaikat, kormánypártunk érdemdús szavazóit, akik mostanában, pártunk és kormányunk nagyívű vasútfejlesztési koncepcióival szembesülvén látják be, hogy a Párt elvi-eszmei útmutatásait már megint helytelenül, hogy ne mondjam, fatökű módon sikerült desifrírozniuk.
Más kérdés, hogy némely beavatottak szerint ez a bizonyos nagyívű vasútfejlesztési koncepció valójában egyáltalán nem létezik, sőt nem is fog létezni, minthogy nincs rá szükség. Amire szükség volna, az annyi, hogy kiválóságaink a közvagyon gátlástalan fosztogatásával átmenetileg hagyjanak fel. Kéne továbbá néhány szakember, akik ezt a dolgot egymás között pár telefonnal lerendeznék. Az eredményt valamelyikük titkárnője beírná egy gépbe, szétküldené, a többi már menne magától. Egyébiránt pedig, ha jól értem, a vasútfejlesztés azt jelenti, hogy a vonat a menetrendben rögzített T1 időpontban induljon el A-ból, és a menetrendben ugyancsak rögzített T2 időpontban érkezzen meg B-be. Csak hát ez éppúgy nem fejlesztés, ahogy a kocsma klotyójának a kitakarítása sem az. Fejlesztésről akkor lehet szó, ha a bejárati ajtótól a vécécsészéig mindent lecseréltünk, az eredmény pedig kontinensünk boldogabbik felében se okvetlenül keltene megbotránkozást.
Erre vonatkozólag viszont lehetnek megalapozottnak tűnő kételyeink.
Vegyünk egy tavaly decemberi címet az Átlátszóról: Kicsit most lassul a vonat a 160 milliárdért felújított hatvani vonalon, jövőre talán gyorsabb lesz. Jó cím, vagy legalábbis egy normális országban annak minősülne, a magyar olvasó viszont anélkül siklik rajta át, hogy a szemöldökét egy pillanatra is összevonná. Nálunk ez az élet rendje, ebben nőttünk föl, ebben öregedtünk meg, a temetésünk is ennek megfelelően fog lezajlani. Evvel együtt érdemes elolvasnunk az ETCS vonatbefolyásoló fedélzeti berendezések a FLIRT motorvonatokon című tartalmas szöveget, akkor ugyanis látni fogjuk, hogy az élet még mindig tartogat számunkra emezt-amazt, csupa-csupa érdekes és újszerű dolgot, amelyek célirányos használata révén embertársaink véletlenszerűen kialakult kisebb-nagyobb csoportjainak küllői közé vasrudakat dugdoshatunk. Más kérdés, hogy ez már a középhaladó csoport anyaga lesz, ott pedig mi még nem tartunk, sőt az se biztos, hogy fogunk-e valaha is ott tartani. Mindenesetre a magyar ember szkepszissel elegy, egészséges pesszimizmusa idejekorán megakadályozza, hogy kitágult szemekkel, révülten csodálkozva iparkodjunk a jövő méhébe pillantani, nincs abban számunkra semmiféle jó.
Evvel együtt a jövő ránk fogja rúgni az ajtót vagy így, vagy úgy, felkészülnünk rá reménytelen, de egyben szükségtelen is. Tőlünk a jövő semmi effélét nem követel, mellesleg hiába is követelne, egyébiránt pedig már itt is van – mármint a jövő –, beköltözött a házikónkba, befeküdt az ágyacskánkba, még az a szerencsénk, hogy meghúzza magát, nem különösebben randalírozik. Érkezése viszont annak idején némiképp teátrálisra sikeredett. Üldögéltünk egy apró francia kisváros állomásépülete előtti padon, balra tőlünk két-háromszáz méterre hosszú, alacsony domb emelkedett, benne alagút, a vasúti sínek onnan bukkantak elő. Csend volt, csak a madarak csiripeltek, de azok is diszkréten, a sziesztát a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartva. Aztán mindez összeborult. Az ártatlannak látszó alagútból valami egészen diabolikus jelenség tört elő, borzalmas lármát csapott, és el is tűnt egy pillanat alatt. A közelünkben álló francia vasutas úgy érezte, ezt az infernális történetet neki mint hivatalos személynek valamiképpen mégiscsak kommentálnia kell, hogy az arra kóborló külhoni barbárok emlékei között megmaradjon belőle valami.
Tézsévé, mondta magyarázólag, majd visszavonult a hivatalába, és gondosan becsukta az ajtót.