Eljutni A-ból B-be

Legyünk büszkék, kormányzó urunk újabb békemissziója is fényes sikerrel zárult, béke ugyan nem lett belőle, viszont miniszterelnökünk nevét a világ mindinkább megismeri. A cél pedig ez volt, és semmi más. Kicsi ország kormányfője, aki olyan tárgykörökben nyüzsög, amelyekhez neki vagy az országának semmi köze nincs. Fura figura, ezt már láttam valahol, gondolja a külhoni tévénéző, és optimális esetben néhány tizedmásodperccel később nyomja meg a csatornaváltó gombját, mint ahogy azt általában tenni szokta. Aprócska eredmény, de mégiscsak eredmény, epedő keblünk büszkén dalmahodhat, vajon a mi tót vagy rác atyánkfiai valami hasonlót érezhetnek-e? Bizony nem érezhetnek, fénytelen tekintetükön, tétova mozgásukon ezt látjuk is, sajnáljuk őket emiatt nagyon.

Ők viszont minket sajnálnak, és ilyenkor, ünnepek közeledtével, meg is van rá minden okuk. Zseniális kormányunk ragyogónál ragyogóbb ötletek hosszú sorával rukkol elő – nemcsak ezekben a napokban, hanem folyamatosan –, ám sajnos a gyakorlatban valamennyi cudar ballépésnek bizonyul. Hogy messzire ne menjünk, nemrégiben még arról volt módunk értesülhetni, hogy Árpád hős népe a magyar rónán az akkugyártás révén földi mennyországot teremt, ehhez képest az akkumulátorgyártás volumene máris csaknem a harmadával csökkent, noha még felfutni se volt ideje. A jegybank termelékenységi jelentése szerint sokkal gyorsabban megtérült volna és jobban modernizálja a magyar gazdaságot, ha az akkuiparba tolt ezermilliárdoknak akár csak töredékét a hatékonyabb termelési módok és ágazatok kapják meg, de hát utólag okosnak lenni könnyű. Persze idejekorán okosnak lenni se túl nehéz, csak fel kell tenni a legkézenfekvőbb kérdést, cui prodest, azaz kinek jó ez, kit vagy kiket fog eszelős mértékben gazdagítani, ettől a köd felszáll, és az aktuális történések hátteréből annyi legalább megmutatkozik, amennyi a valóságos mozgatórugók mibenlétének felismeréséhez okvetlenül szükséges. Most viszont azt írja a HVG, hogy „[a] kormány stratégiai kudarca folytatódik: az akkugyártás vágja tropára az ipar teljesítményét”, azaz Prospero pálcája eltört, vagy talán nem is volt neki, vagy ha volt is, rég eladta. Eszerint a magyar rónát nemsokára elhagyott és omladozó akkugyárak romjai fogják ékesíteni egy kleptokrata és voluntarista rezsim országlásának elborzasztó mementójaként.

Ne törődjünk vele, a későbbiekben ez majd rosszabbodni fog, sőt valójában már most is derekasan rosszabbodik. Azt olvassuk a HVG-ben, hogy tovább gyorsult az infláció a KSH most kiadott novemberi adatai szerint, az egy hónappal ezelőtti 3,2 százalék után ezúttal 3,7 százalékkal magasabb az átlagos fogyasztói árszint, mint amekkora tavaly novemberben volt. Ehhez hadd tegyük hozzá azt is, hogy – a HVG megfogalmazása szerint – „az élelmiszerek már hónapok óta lendületesen drágulnak”, persze ezt nem a lapokból szoktuk megtudni, hanem saját tapasztalatainkból, közvetlenül a boltban. A liszt negyven százalékkal, a tej tizenhéttel, a vaj és a tojás tíz százalékkal drágább, mint volt tavaly ilyenkor, és ez még csak a kezdet, az infláció most még csupán bemelegít, egyébként pedig a kormány és az MNB jó előre figyelmeztette a vásárlókat, hogy az év végén az infláció a korábbinál picit magasabban alakul.

Amit most tapasztalunk, az a „pici”, ami bizonyára elborzasztó mértékben növekedni fog.

Pénzügyekhez, befektetésekhez és más efféle úri huncutságokhoz állítólag értő ismerőseink szerint vészterhes időben, aminő például a mostani is, csúcsborokba érdemes fektetni, azoknak az ára az idő múlásával garantáltan és lendületesen emelkedik. Csúcsboron olyan folyadékokat értsünk, amelyeket a tulajdonos nem szándékozik elfogyasztani, hanem csak­is tezaurálási célból vásárol meg és tartogat a pincéjében, eklatáns példa erre a Chateau Petrus nevű legendás borászat 2015-ös tétele, amely egyike a világ leghíresebb, tisztán Merlot-ból készült vörösborainak. Ára kicsit húzós, hazánkban palackonként három és fél millió forintért vesztegetik. Evvel együtt vannak honfitársaink, akik egy verőfényes téli délutánon teljes lelki nyugalommal elkortyolgathatják, akár fröccsnek is, mindazonáltal eredendően nem erre való, hanem arra, hogy fel lehessen vágni vele. Forgalmazója szerint „[i]llatban mély és nagyon összetett, piros és fekete bogyós gyümölcsök frissítik a fűszeres szilvát és érett meggyet, leheletnyi mentás illatokkal a háttérben. Ízében lehengerlő, de nem a hatalmas test, vagy óriás tanninok, hanem hihetetlen egyensúly és precizitás miatt mely a kortyot jellemzi, érett és bársonyos tanninokkal, melyek az évek során beépülve fogják ezt a tételt is a legnagyobb Petrus borok közé emelni.”

Valószínű, hogy a bor a fönti laudáció nyelvi-stiláris színvonalát messze lekörözi, továbbá az is fölöttébb sanszos, hogy a palackonként százezer magyar forintért megkapható Dom Pérignon pezsgő ehhez képest kocsisbornak minősül, pedig azért az se rossz. Viszont ezekkel a dolgokkal probléma egy szál se, akinek fölös mennyiségű, ám tisztességes módon megkeresett pénze van, arra költi, amire neki jólesik. Ami viszont Horthy Miklós különvonatának étkezőkocsiját, illetve annak a restaurálását illeti, avval már kicsit más a helyzet. Elsődlegesen azért, mert a MÁV oly mértékben van lerohadva, hogy azt az autóval közlekedő magánszemély elképzelni se tudja. „Több dolgok vannak földön és égen, / Horatio, mintsem bölcselmetek / Álmodni képes”, persze hogy többek vannak, ez azonban már mégiscsak mindennek a teteje. A hvg.hu tárgyszerű beszámolója szerint „[a] Közlekedési Múzeumnak nem volt rá pénze, így a MÁV karbantartási keretéből fizettette ki Lázár János minisztériuma a kormányzó vasúti kocsijának restaurálását. A konyha-étkezőkocsit szinte a semmiből építették újjá, mahagóni falburkolattal és francia selyemkárpittal borították, a számla végösszege 200 millió forint lehetett. Közben a MÁV-nál gyakran alig jut pénz a közforgalmú járművek életben tartására.” Ez a helyzetkép messzemenően tárgyszerű és visszafogott, érzelmi töltés híján való, viszont aki a MÁV létezését nemcsak tudomásul veszi, hanem utazni is szokott vele, netán rendszeresen, az egészen más stílusban fogalmazna. Olyanban, amilyet egy jól nevelt irodalmi és politikai hetilap sohase engedhet meg magának, advent idején meg még annyira se.

A HVG úgy tudja, nem a vasúttársaság döntése volt, hogy az amúgy is szűkös karbantartási keretükből egy ilyen múzeumi célú látványberuházásra több százmilliót költsenek, az pedig tudvalevő, hogy az Építési és Közlekedési Minisztériumot a Horthyval büszkén szimpatizáló Lázár János vezeti. Őróla tudvalevő, hogy Horthy újratemetésének tavalyi, 30. évfordulóján „igaz magyar hazafinak” és „kivételes államfőnek” nevezte a kormányzót, ez az ő dolga, evvel sincs semmi gond. Probléma avval a szomorú ténnyel összefüggésben mutatkozik, hogy az utas a vonatra nem azért kecmereg föl, mert kormányzó urunk emlékének szeretne áldozni, hanem mert el akarna jutni A-ból B-be, éspedig pontosan akkor, amikor ennek a menetrend szerint történnie kellene, ezt pedig a MÁV a jelen állapotában nem garantálhatja.

Majd egyszer, valamikor, talán.