Élet és Irodalom,
LXVIII. évfolyam, 45. szám, 2024. november 8.
VÁNCSA ISTVÁN
Észak-Korea külügyminisztériuma dicsérte Orbán Viktor október huszonharmadikai beszédét, amelyben miniszterelnökünk az Európai Unióval szembeni kiállásáról beszélt, olvashattuk a Népszavában, büszkeségünk nem ismer határokat. Orbánnak tehát immár két igen emlékezetes beszéde van, az első 1989. június 16-án hangzott el, a másik pedig a minap, a két szöveg különbsége a rétor úgyszólván példa nélkül álló fejlődőképességéről tanúskodik. Mindazonáltal el ne feledjük, hogy az „emlékezetes” jelző nem okvetlenül dicséretest jelent, esetünkben pedig végképpen nem. Hogy világos legyek, idézem Kozák Gyula A nap is felkel Orbán szavára? című írásának (ÉS, 2014/25., jún. 20.) utolsó mondatait: „Orbán karrierje egy kapitális hazugsággal indult. Azt követelte, aminek a bekövetkezése evidencia volt. Tutira ment. Éjfélkor kiállt a keresztútra, és átkokat szórt a sötétségre, követelte, hogy keljen fel a Nap. És a Nap felkelt! És a nép leborul a nagy mágus előtt, aki átkaival elérte, hogy legyen világosság.”
És a nép egy nem elhanyagolható hányada mindmáig úgy maradt, leborulva a nagy mágus előtt, aki mostanra addig fejlődött politikailag, hogy egy újabb retorikai csúcsteljesítményével immár Észak-Korea dicséretét is kiérdemelte. Harmincöt évvel ezelőtt ilyesmiről nem volt szó ugyan, de hát mindenki annak megfelelően tökéletesedik, ahogyan arra a képességei és hajlamai predesztinálják, és ha az ekképpen fejlődő szubjektum történetesen egy ország első embere, akkor az ország is ennek megfelelően alakul. Azok a szempontok, amelyek egy normálisabb helyen a politikai elit leváltását, rosszabb esetben elzavarását szokták eredményezni, mifelénk nem számítanak.
Kormányzatunk Mária országát sokadszorra is recesszióba kommandírozta, érdekel ez bárkit is?
A kutyát se érdekli, noha ennek húsba vágó folyományai lehetnek, nyilván közéjük tartozik ama szomorú tény is, hogy nálunk egy év alatt többen fagytak halálra, mint Ausztriában tíz év alatt. Ezt Tordai Bence országgyűlési képviselő közli a Facebook-oldalán a magyar és az osztrák statisztikai hivataloktól kikért és feldolgozott forrásaira hivatkozva, jelentősége nulla. A probléma állami kezelését régóta ismerjük, alszik a járdán a hajléktalan, az arra járó rendőrközeg elkergeti, ő továbbmegy, és valahol a közelben leheveredik megint. Hová is mehetne, kérdezhetnénk, és sokan kérdezik is. Ausztriába? Némelyek szerint igen, ez abból tudható, hogy Ausztria bizonyos részein ma már a magyar a legnagyobb bevándorló népcsoport, amely minden bizonnyal a továbbiakban is növekedni fog, már ha a sógorok a létező legradikálisabb védekezési módokhoz nem folyamodnak, és mért ne tennék. Szerintük ezt a problémát is az észak-koreai kormány által oly nagyon magasztalt politikai fenoménnak kéne megoldania, de neki momentán fontosabb dolga és fontosabb fizetnivalója is akad. Most éppen százmillió dollárral szálltunk be a Türk Befektetési Alapba, mégpedig avval a céllal, hogy hidat képezzünk Kelet és Nyugat között. Más kérdés, hogy ezt se a Kelet, se a Nyugat nem igényli, sőt, ha az égtájaknak lehetne saját véleményük, akkor nyilván azt óhajtanák, hogy maradjunk inkább veszteg, egyébiránt pedig a hídverői pozíciót egy bizonyos Gerő Ernő nevű – szintén érdemdús – politikai személyiség már hetven évvel ezelőtt lefoglalta.
Híd helyett valami kisebb és a mi pozíciónkban alkalmasabb dologban kéne gondolkodnunk, például egyszerű létrában, ezt abból gondolom, hogy a G7.hu szerint „gödör aljára ért a magyar gazdaság, és nem lesz könnyű kigördülnie onnan”. Gondoljuk át ezt a problémát, és azonnal rájövünk, hogy a gödörből kigördülni csakugyan nem egyszerű feladat, onnan leginkább kimászni szoktak, már amennyiben valamilyen alkalmatosság, mondjuk egy létra a rendelkezésünkre áll. Ha tehát eszünk volna, nem a Kelet és a Nyugat között óhajtanánk hidat képezni, hanem kimászni akarnánk a gödörből, vagyis az arra járókat létra, ennek hiányában erős lécek, szegek és egy kalapács vagy ácsszekerce adományozására iparkodnánk rábírni, valószínűleg mindhiába. Borúlátó jövőképemet az a tény is alátámasztani látszik, hogy immár Nagy Márton is az eddigiekben oly jól bevált keleti nyitás perspektívájával próbálja elnyerni a publikum rokonszenvét, ám a közönség sajnos továbbra is húzódozik. Hogy is ne húzódozna, amikor azt olvassa a HVG-ben, hogy nemhogy nőnie nem sikerült a magyar gazdaságnak, még esett is a GDP a tavaly ilyenkorihoz képest, sőt másfél év után a technikai recesszióba is visszazuhantunk, vagyis a számok még a legpesszimistább elemzők várakozásait is alulmúlták.
Legalábbis egyelőre.
Később majd nyilván ennél is rosszabb lesz.
Biztató jelek persze vannak. Azt írja a 24.hu, hogy a miniszterelnöki vő BDPST birodalma harmincmilliárd forint körüli adóalap-kedvezményt realizált, s ennek megfelelően 2,6 milliárd forint társasági adó fizetése alól mentesült. Ahogy azt Kádár János is hangsúlyozta annak idején, Magyarországon aki dolgozik, megél, mármost Tiborcz dolgozik, ergo Tiborcz megél. Ő 2019-ben került fel először a leggazdagabb magyarok százfős listájára, vagyona azóta megtriplázódott, vagyis mostanra a vő a százmilliárdosok klubjának megbecsült tagja lett. A gyarapodás jelentős részben a hozzá kapcsolódó ingatlanbirodalomnak köszönhető, hiszen a BDPST brand alatt az elmúlt öt évben egyebek mellett egy hotellánc is kialakult.
Ha a nyájas olvasónak is volna hotellánca, akkor bizonyára a nyájas olvasónak is volna mit aprítania a tejbe, lásd evvel kapcsolatban Kádár János örök érvényű megállapítását, de mi most annak örüljünk, aminek csakugyan örülni lehet.
Egy másik biztató jel, hogy Kiss László, az előzetes letartóztatásban levő óbudai polgármester havi százkilencvenötezres útiköltség-térítést kap, ez gyönyörű, ilyen sehol máshol nincs, Mária országa maga a földi paradicsom, persze csak azok számára, akik ezt megérdemlik. Arról viszont, hogy a mi legjobbjaink mit érdemelnének meg, nem a sajtónak, hanem az igazságszolgáltatást gyakorló, más hatalmi ágaktól független, politikailag és világnézetileg semleges, önálló hatóságnak (gyengébbek kedvéért a bíróságnak) kellene nyilatkoznia. Egyszer talán fog is, ám azt mi nem érjük meg, de nem is fontos. Ami fontos és egyben időszerű, az a veszélyhelyzet meghosszabbítása, lévén a veszélyhelyzet nálunk olyan, mint máshol a levegő, percig se volnánk meg nélküle, meghosszabbítása tehát az egyetlen olyan művelet, amelyet kormányzatunk szívesen megtesz az érdekünkben, sőt képes is rá. Utódaink ebből nyilván semmit nem fognak érteni, sőt talán el se hiszik, hogy létezett valaha ilyen, vagy ha mégis, akkor úgy foglalják össze, hogy felmenőik között épeszű ember nemigen akadt.
Valójában persze bolondok lesznek ők is, csak másképp.