Élet és Irodalom,
LXVII. évfolyam, 3. szám, 2023. január 20.
VÁNCSA ISTVÁN
„Magyarországon tizenegy egyetem a világ élvonalában van, a legjobb öt százalékban szereplünk, mondhatjuk, hogy topligásak vagyunk” — szögezte le a Kulturális és Innovációs Minisztérium innovációért és felsőoktatásért felelős államtitkára a 23. Educatio nemzetközi oktatási szakkiállítás megnyitóján. Szívderítő hír ez azon szülők és nagyszülők számára, akik szeretnék, ha jó eszű sarjadékaik az elérhető legmagasabb szintű képzést kaphatnák, viszont evvel párhuzamosan azt is szeretnék, ha a család ifjú reménységei itthon maradnának, nem kéne hosszú éveken át valahol külföldön tanulniuk, ahonnan aztán vagy hazajönnek, vagy nem. Ha eszük van, akkor nyilván nem, ám a szülői-nagyszülői lélek ehhez a kérdéshez némiképp ambivalens módon közelít. Most viszont a dilemma megoldódni látszik, topligás felsőoktatásunk az illetékes államtitkár szerint az élbolyban díszeleg, immár a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán, az iskolák ablakain meg pláne, bár ez utóbbit elképzelnünk oly nehéz feladatnak tűnik, hogy inkább nem is próbálkozunk. Nekiállunk inkább kideríteni, melyek is azok a magyar univerzitások, amelyek magukat immár a világ élvonalához tartozónak tekinthetik.
A feladat nem látszik túl komplikáltnak, vannak különféle egyetemi rangsorok, ARWU, CWUR, RUR meg a többi, mifelénk többnyire a QS World University Rankingsre hivatkoznak. Kukk bele, keressük topligás felsőoktatási intézményeinket az első tízben, az első ötvenben, az első százban, nem találjuk. Eldugták őket az imperialisták, mindazonáltal lankadatlan hévvel kutatunk tovább. Egészen addig, amíg az 501–510. helyen rá nem bukkanunk a szegedi egyetemre, aztán lassacskán a többiekre is, az ELTE például a 651–700. helyen díszeleg, a BME a 751–800.-on, a Corvinus ennél is hátrébb. Megvan mind a tizenegy, vagyis az államtitkár szerint topligásnak azt tekintjük, aki a startnál megjelent. Nem az eredmény számít, hanem a részvétel. Ellentétben avval, ami például a Balaton-átúszás esetében tapasztalható, ott ugyanis azokat, akiket a kísérőhajóknak kell a vízből kimenteniük, nem sorolják a dobogósok közé.
Helyesebben járunk el tehát, ha egy másik, realistább, józanabb megközelítésű listát keresünk, ilyen például a QS EECA University Rankings, ahol az EECA rövidítés az „Emerging Europe & Central Asia” kifejezést takarja. Egyébiránt már csak azért is helyénvalóbb ezt a listát tekintenünk mérvadónak, mert az „Emerging Europe” jelzős szerkezet mások között Azerbajdzsánt, Belaruszt, Grúziát, Örményországot és Törökországot jelöli, vagyis Európa országainak azon csoportját, melyeknek a létezését főméltóságú kormányzó urunk enyhültebb lélekkel veszi tudomásul, sőt némelyikre majdhogynem barátilag tekint. Belepillantunk, és lám-lám, az ELTE itt a huszonhatodik helyen pompálkodik (számos török és kazah intézmény, továbbá a Belarusz Állami Egyetem farvizében lubickolva), a Corvinus a hatvannyolcadikon, de még a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Károli Gáspár Református Egyetem is ráfért a listára, előbbi a 231–240., utóbbinak a 351–400. helyet csípte meg. A tanulság egyértelmű, a magyar felsőoktatással gond egy szál se, csak a megfelelő egyetemi világrangsort kell zsinórmértéknek tekintenünk, optimális esetben azt, amelyik csakis a magyarországi intézményeket tartalmazza, és akkor minden azonnal a helyére kerül.
Már amennyiben úgy gondoljuk, hogy volna a honi felsőoktatás környékén olyasvalami, ami momentán nem az őt megillető helyet foglalja el, de hát effélét nagyítóval se találhatunk. Persze az irigység, amit Káin ősapánktól örököltünk, mindenütt felburjánzik és mindent megmérgezne, viszont a Kulturális és Innovációs Minisztérium innovációért és felsőoktatásért felelős államtitkára résen áll, nemet mond a gonosznak, sőt megálljt kiált. „Ha sikeresek vagyunk, mindig vannak olyanok, akik irigyek ránk, ezért szeretném hangsúlyozni, hogy minden körülmények között megvédjük a magyar hallgatókat, kutatókat, őket sérelem nem érheti”, hangoztatta a 23. Educatio nemzetközi oktatási szakkiállítás megnyitóján. Persze az MTI tartalmas beszámolójából nem derül ki világosan, kitől is kéne a magyar hallgatókat és kutatókat megvédeni, de hát ennek az explicit kifejtésére valójában semmi szükség. Első helyen bizonyára az oktatási kormányzattól, második helyen a kormányzattól általában, végső fokon pedig kormányzó urunk fennkölt személyétől, ám ez oly nyilvánvaló, hogy kár is volna helyet pazarolni rá.
Van itt egy másik dolog is, ami viszont némiképp zavarba ejt.
Jó ma egyetemistának lenni, mert a hallgatók választanak egyetemet, ők döntik el, hogy mit tanulnak, hangoztatta az államtitkár, ezen pedig érdemes elgondolkodnunk. Nem mindenestül értelmetlen, amit mond, hiszen közismert tény, hogy például a tizennegyedik századi Bolognában felcseperedő ifjú leginkább csak a bolognai egyetemet választhatta, a párizsi ifjú pedig a párizsit, de nem elvi, hanem gyakorlati okokból fakadóan. Hogy aztán ott jogot, orvostudományt vagy teológiát tanul, azt csakugyan ő döntötte el. A későbbiek folyamán is a hallgatók választottak egyetemet, nem pedig az egyetemek hallgatókat, idővel azonban a helyzet árnyaltabbá vált valamivel. „Egyetemeink utolsó évfolyamain még komoly számban vannak fasiszta, reakciós hallgatók, akik akadályozzák a tanulmányi munkát, a becsületes, de ingadozó elemek megnyerését, sőt nyíltan vagy burkoltan lázítanak a Szovjetunió és népi demokráciánk ellen. Ezeknek az elemeknek egyetemeinkről való eltávolítására eddig jóformán semmit sem tettünk”, áll az MDP Agitációs Propaganda Pártkollégiumának 1950. január 20-i ülése elé terjesztett javaslat szövegében, a történelem pedig néha ismétli önmagát. Dixi et salvavi animam meam („én szóltam”), gondolhatja a Kulturális és Innovációs Minisztérium innovációért és felsőoktatásért felelős államtitkára, aki eszerint a jövőbe lát.
Nincs egyedül, főméltóságú kormányzó urunk is lát a jövőbe, csakhogy ő eközben két lábbal áll a földön, és mindenhez a maga fölöttébb racionális módján közelít. A felsőoktatási intézmények rangsorait az egyetemekhez köthető publikációk idézettsége alakítja. Publikálni az tud, aki kutat, a kutatás pedig feneketlen kút, amibe a pénzt folyamatosan önteni kell. Optimális esetben ennek meg is van az eredménye, a kutatót jobbnál jobb európai és amerikai egyetemek édesgetik magukhoz, valahol idővel le is ragad, többé haza se szagol, legfeljebb ötévenként egyszer, aztán az első alkalmas járattal húz is visszafelé. Pénz elverve, haszna semennyi, maga a kutató a különféle konferenciákon egy amerikai vagy nyugat-európai intézmény munkatársaként páváskodik. Lopom én a pénzt? – kérdezi kormányzó urunk önmagától, igen, de nem azért, hogy kiszórjam az ablakon, hanem hogy értelmes célokra fordítsam. Odaadjam Lőrincnek, vagy ha az ő kincseskamrájába már be se fér, akkor valamely más érdemdús udvaroncomnak, esetleg felépíttessem József nádor egykori birtokán az Eiffel-torony pontos másolatát, és megteremtsem hozzá a közvetlen tengeri kijáratot. Űrrepülőtér is kéne, persze csak kicsike, de a tengeri kijárat fontosabb. Ússzanak fel a cápák Alcsútdoboz határába, és akkor megkaphatják Hadházyt szőröstül-bőröstül.
Jó ember vagyok, gondolja kormányzó urunk meghatottan, és szeme sarkában könnycseppet morzsol el.