A bűvös vadász

Ahol megszüntetik a vadászatot, ott pusztul a vad, ahol pedig invesztálnak a vadászatba, ott mennyiségileg és minőségileg is gyarapodik a vadállomány, ezt Semjén Zsolt mondta a vadászati világkiállításon, ő pedig okos ember, tudja, mit beszél. Nyilvános megszólalásai megoldhatatlannak gondolt titkok kapuiról verik le a lakatokat valamennyiünk legnagyobb örömére. Mért pusztultak ki a dinoszauruszok? Némelyek szerint bolygónk tömegének növekedése és a gravitáció ebből fakadó erősödése miatt. Mások úgy gondolják, hogy egy interstelláris felhő miatt, amely a Földet jó időre magába nyelte, és ily módon alaposan lehűtötte. Esetleg meteoritbecsapódás, szupervulkáni tevékenység, napkitörés vagy a turáni átok miatt, így tudtuk tegnapig. Ma már másképp tudjuk. Azért pusztultak ki, mert az ő idejükben még nem voltak vadászok, nem volt Semjén Zsolt a maga áldásos hatású durrogtatóival, az őshüllők tehát elcsenevészedtek, elfajzottak, elsatnyultak, éltük célját többé nem lelék. Ennyi.

Kormányunk a kiállítást nagyvonalúan támogatta, a Greenpeace szerint két és félszer többet áldozott rá a pénzünkből, mint a tíz nemzeti parkunkra összesen. Az összeg a százmilliárd forint felé sandítgat, de ne aggódjunk, minden fillér a legjobb helyre ment, hiszen „A Világkiállítás küldetése az is, hogy választ adjon a vadászatellenes demagógiára: az ember antropológiájából eredő vadászati kultúrának; a fenntartható vadászat szabadságának; és a vadgazdálkodás szükségességének és észszerűségének a demonstrálásával!”

S. Zs. szerint tehát létezik egy entitás, amelyet „az ember antropológiája” kifejezéssel jelölünk. Mutatismutandis nyilván a vizsla kinológiája, valamint az északi sólyom ornitológiája és a belőlük eredő vadászati kultúra hasonlóképpen létezik, legalábbis S. Zs. sajátos észjárása szerint. Viszont ne gondoljuk, hogy neki mint miniszterelnök-helyettesnek aranyélete van, ellenkezőleg, vadölői minőségében hányatott, nehéz, küzdelmes élete van neki, éspedig a mainstream média és politika vadászatellenessége miatt. Vagyis a kormány második embere úgy tudja, hogy a mainstream politika, amelyet ő és tettestársai alakítanak, vadászatellenes, neki pedig miniszterelnök-helyettesként nincsenek eszközei arra, hogy evvel szembeszálljon. Továbbá úgy tudja, hogy a joystickkel vezérelt (és általa érthetőmód nem nézett, nem olvasott) királyi média ugyanilyen, számára pedig egyetlen út maradt, testamentumot, szörnyüt írni és sírni, sírni, sírni, sírni.

Ami talán javíthat a helyzeten, az a végletekig menő őszinteség. „Mint a világ minden dolgában, így a vadászatban is vannak visszatetsző jelenségek, amire szükséges tennünk egy reflexiót”, írja ő, a folytatás pedig fellelhető a semjenzsolt.hu oldalon, ahonnan a fönti idézetek is származnak. Egyébiránt igaza van, a vadászatban csakugyan akadnak visszatetsző jelenségek, ilyen például helikopterről háziállatként tartott rénszarvast lőni Svédországban, de ilyen volt az is, amikor egy magyar nábob a lónyai vadaskertben vendégvadászatra fogadta a parlamenti vadászklub tagjait. A tizenegy fős társaságnak selejtezésre volt engedélye, azaz csak életképtelen fiatal példányokat és nőstényeket ejthettek volna el, valójában viszont lőttek a kertben felbukkanó élőlények mindegyikére, koruktól és nemüktől függetlenül, talán még a rőzseszedő anyókákra is.

„Ilyen öldöklés még nem volt Lónyán – mesélte egy rendkívül felindult öreg erdész a Magyar Nemzet munkatársának. – Lőttek mindenre, ami mozgott. Esett-bukott az értékes trófeás nemes vad, törte az agyarát-agancsát, mielőtt kiadta a lelkét. Borzasztó volt!”

Mindazonáltal valószínű, hogy S. Zs. szerint az ember antropológiájából eredő vadászati kultúrába ez még bőven belefér, ezt abból gondoljuk, hogy a lónyai öldöklésnek ő maga is aktív részese volt, sőt a későbbiek folyamán se érezte szükségét annak, hogy tegyen rá egy reflexiót, mellesleg mért is érezte volna. „A természet rendjét védjük; minden lénynek megadva a maga sajátos méltóságát”, ahogy a személyes honlapján olvasható és fentebb bőven idézgetett beszéd címében áll. Mi viszont a föntebbiekben tettünk rá egy reflexiót, sőt teszünk egy továbbit is.

„[M]indannyiunk őseinek 99 százaléka vadászott, és ha nem lettek volna sikeres vadászok, akkor mi most nem lennénk itt. Tehát az ember természetében benne van a vadászszenvedély. Ennek mai cizellált öröksége vadászati kultúránk.” Ami a cizellált vadászati kultúránkat illeti, arról terjedelmi okok folytán többet már nem locsoghatunk, a 99 százalék viszont árnyalatnyi finomításra szorul. Miniszterelnökünk érdemdús helyettesét tévesen tájékoztatták, őseinknek nem a 99 százaléka vadászott, hanem csak a férfiak. Az asszonyoknak más dolguk volt, ők ehető növényeket, madártojásokat, rovarokat és efféléket gyűjtögettek, a populációnak nagyjából a fele pedig általában nőneműnek születik. Az ember antropológiájából eredő sajátosság ez, normál körülmények között nem szükséges tisztában lennünk vele, ha viszont nagyívű történetfilozófiai megállapításokat teszünk, akkor talán igen. Bár a fene tudja. Vannak helyek és időszakok, ahol és amikor értelmesen szólni a legkevésbé sem kötelező. Sőt inkább ellenjavallt.

Ami viszont kötelező, az az, hogy egyetemi hallgatók a világkiállítás területén a tanítási idő terhére önkéntes munkát végezzenek. Ellentételezésképp kapnak ebédet, sőt vizet is, pénzt egy vasat se. Kényszermunka szigorúan önkéntes alapon, a részleteket lásd például az Átlátszó Oktatás oldalain. Nemzetünknek régi, szép hagyománya ez, virágkora a létező szocializmus fényes napjaira tehető, arra a korábban kissé lesajnált korszakra, amellyel jelenünk mind észrevehetőbb rokonságot mutat. Annyi különbséggel, hogy annak az érának a politikai lángelméi mintha kevesebb ökörséget beszéltek volna, mint ezek a mostaniak. Alkalmasint azért, mert voltak gépírónőik, józan gondolkodású és jólelkű proletárasszonyok, akik a saját zavaros gondolataik morotvásába belefulladni készülő főnökeiket időnként megszánták, és segítő kezet nyújtottak nekik.

Gépírónők ma már nincsenek, politikai életünk szellemi állapota pedig ennek megfelelően alakul.

További öröm, hogy a világkiállítás területén és égisze alatt szarvasbőgő-Európa-bajnokságra is sor kerül. Bőgni persze nem üzekedni vágyó szarvasbikák fognak, hanem a szarvasbőgést mesterfokon utánozni képes versenyzők, a produkció hatására pedig az ember antropológiájából eredő vadászati kultúránk színvonala még tovább emelkedik. A kiállítás bőgni vágyó férfi látogatója hazatérvén megiszik két liter bort, aztán kiáll az erkélyre és bőg, amíg le nem megy a nap. A területileg illetékes szarvasünő elragadtatottan fülel.