Nem, nem, soha

„Mi itt vagyunk, és itt is leszünk. Akkor is, ha az égből százszámra potyognak a brüsszeli ejtőernyősök. (…) Majd összeszedjük őket, kiporoljuk a nadrágjukat, és visszaküldjük őket. Van, akit Brüsszelbe, és van, akit Kijevbe. Magyarország ezeréves állam, nem nekik való vidék. (…) Nem engedjük, hogy harminc brüsszeli ezüstért eladják, amit tizenhat év alatt felépítettünk. Nem adjuk a nemzeti és keresztény alkotmányunkat. Nem adjuk fel se a rezsicsökkentést, se a tizenharmadik, se a tizennegyedik havi nyugdíjat. Nem adjuk fel világbajnok családtámogatási rendszerünket. Nem adjuk fel Európa legjobb adórendszerét. Megvédjük az édesanyák támogatását, megvédjük a gyermekeinket, és nem hagyjuk, hogy ukrán vagy szivárványos zászlóra cseréljék a nemzeti színeinket.”

A föntebb idézett szöveg mindössze néhány sorból áll, viszont oly tömény bárgyúságot tartalmaz, hogy az olvasó gyomrát hosszú időre megfekszi. Csakis maga a rétor írhatta, hiszen kevés ember akad az országban, aki az ő felebarátját, sőt feljebbvalóját ilyen zagyvaság elmondására próbálná rábírni, olyan pedig végképp nincs, aki el is mondaná.

Kivéve természetesen azt az egyetlen hazafit, akiről bizton tudható, hogy Mária országában ő az aduász, aki tehát mindent visz, és nemcsak szimbolikusan, hanem a valóságban is. Ha arra vágyik, hogy az Operaházban minden este a nyitány előtt kiállhasson a függöny elé, és elénekelhesse a Boci, boci, tarka kezdetű dalocskát, akkor kiáll és elénekli, de ha netán úgy dönt, hogy beköltözik a tavasszal megnyíló Citadella nyugati ágyútornyába, akkor beköltözik, és ha onnan időnként lövetni akarja a várost, akkor löveti.

Senkinek abba beleszólása nincs és nem is lehet.

Világképe jellemzően magyaros. Mária országában hovatovább mindenki aduásznak képzeli önmagát, és akként is viselkedik. Más kérdés, hogy az elsöprő többség ilyenkor azonnali és gyöngédtelen figyelmeztetésben részesül, ami az ő viselkedéskultúráját optimális körülmények között a szalonképesség felé tereli, de csak jó esetben. Sajnos azonban a körülmények mifelénk ritkán optimálisak, az eredmény pedig ennek megfelelően alakul, azaz egyenletesen romlik tovább.

Nem kicsit, nagyon.

Fél évszázaddal ezelőtt még magától értetődő volt, hogy a sajtó közérdekű munkát végez, amennyiben a publikum elé nélkülözhetetlen információk áradatát zúdítja. Természetesen a figyelmesebb médiafogyasztók tömegei idejekorán rájöttek, hogy a hozzájuk eljutó információk a legkevésbé se nélkülözhetetlenek, sőt nagyon is nélkülözhetők, a még figyelmesebb médiafogyasztók pedig azt is belátták, hogy a szerencsésebb országokban se okvetlenül van ez másképp.

Más kérdés viszont, hogy a sajtómunkás által végzett közérdekű munka egyben a sajtómunkás és családja megélhetésének a forrása is, ehhez képest boldog-boldogtalan közprédaként kezeli. A magyar politikai élet szereplői kevés kivétellel úgy hiszik, hogy az információ, legyen az írott szöveg, kép, hang vagy bármi egyéb, nő, mint a csalán a templomkertben, miután a pap kutyái lehugyozzák. Sajnos azonban a papnak kutyái rég nincsenek, de immár maga a pap is meglehetősen rossz bőrben van. Ami azt illeti, Orbán kutyái se lehetnek túl jól, mármint idegileg, tekintve hogy gazdájuk mentális állapota is aggodalomra adhat okot.

Most például azt tudatta országgal-világgal, hogy immár Brüsszel is magyar embernek öltözött, ám az ő tizenkét pontjuk a szolgaság tizenkét pontja, amely arról szól, mit kívánnak a brüsszeliek.

És ez még semmi, most jön ugyanis a döbbenetes erejű miniszterelnöki érv, mellyel szembesülvén az ellenfél késedelem nélkül omlik össze.

Az érv ugyanis a következő: „mi, magyarok sosem törődünk bele, hogy a magyarok tizenkét pontjából brüsszeli tizenkét pontot csináljanak a budapesti labancok”. Biztosak lehetünk benne, hogy ezt hallván az ellenfél legott összerogy, és a küzdőteret hordágyon hagyja el, hogyan is másképp, belátván, hogy számára babér itt már aligha terem. A szimpla hordágy mellett esetlegesen a kényszerzubbony használata is szóba jöhet, elhamarkodni persze semmit se tanácsos, és egyébként is vitatható, hogy a kényszerzubbony kié leend, több jelentkező is elképzelhető, már ha azt vesszük alapvetésnek, hogy nemzetünk nagyjai bírnak valamelyes önismerettel. Csakis megfontoltan, step by step, evvel együtt, ha azt látjuk, hogy a politikai kommunikációt immár csakugyan agyalágyult kijelentések kezdik eluralni, akkor szembe kell néznünk a tényekkel.

Kormányzatunknak a maradék esze is elment, vagy legalábbis elmenőben van.

Érző szívvel intsünk búcsút neki.