Élet és Irodalom,
LXIX. évfolyam, 29. szám, 2025. július 18.
VÁNCSA ISTVÁN
Több mint ötvennyolcmilliárd forintot költöttek magyar szervezetek genderellenes projektekre 2019 és 2023 között, vagyis ideje beletörődnünk, hogy embertársaink jelentős hányada szimplán agyalágyult, de mondhatnánk úgy is, húgyagyú. A „gender” szó elvont fogalmat jelöl, dologi létezőkkel vagy jelenségekkel nem kapcsolható össze, vagyis a közvetlenül tapasztalható valóságon túllép, és mint ilyen, inkább a teoretikus gondolkodás termékének tekinthető. Genderellenes projekteket indítani, ilyesmire időt, pénzt, energiát áldozni egyszerűen szólva hülyeség, bonyolultabban viszont nem érdemes szólnunk róla, mert a következő percben már magunk is a hülyeség mélyre húzó örvényében fuldokolnánk, és onnan minket senki égi vagy földi hatalom ki nem szabadítana.
Ami pedig a hülyeségnek ebben a túlhabzásában igazán hátborzongató, az az, hogy e célra pár év leforgása alatt csaknem hatvanmilliárd forintot költöttünk, noha nekünk hovatovább zsíros kenyérre is alig futja, tapasztalataink pedig azt súgják, hogy amikor az állam esztelenül és két kézzel szórja a pénzt, akkor annak nem a módosabbak szokták a levét meginni, hanem azok, akiknek a mindennapira is épphogy marad. A brüsszeli székhelyű Európai Parlament Szexuális és Reproduktív Jogokért Fóruma (European Parliamentary Forum for Sexual & Reproductive Rights vagy EPF) júniusban adta ki A következő hullám: hogyan szerzik vissza a hatalmat a vallási szélsőségek című jelentését, ebben kiemelten foglalkoztak a magyar állam szerepével, amely a magyar adófizetők pénzét és az EU támogatását pályázatok, alapítványok és álcivil szervezetek segítségével herdálta el. Belekeverték ebbe a konzervativizmust is, noha a régi vágású, konzervatív hölgyek és urak lopni, csalni, hazudni nem szoktak, ez a mostani nyikhajok kedvenc időtöltései közül való, ők viszont az élbolyban haladva művelik. Ami pedig a pénz herdálását illeti, nekik abban is óriási rutinjuk és behozhatatlan előnyük van, abban a sportágban senki a nyomukba se ér.
Egyébiránt pedig Magyarország az Európai Bizottság szerint az EU egyik legkevésbé versenyképes tagállama, noha eredetileg ez se így volt, hanem egészen másképp. Most viszont az EB szerint nálunk (1) rendkívül instabil a szabályozási környezet, ami megnehezíti a cégeknek a hosszú távú tervezést; (2) a törvénytervezetekről a kormány az érintettekkel nem konzultál; (3) a nyilvános vitákat ellehetetleníti a kormány évek óta folyamatosan fenntartott „veszélyhelyzete”; (4) nincs egyenlő bánásmód a vállalatokkal szemben; (5) a közbeszerzéseknél nincs valódi verseny, bizonyos vállalkozásokat tartós szállítóként bebetonoznak; (6) a kiskereskedelmi ágazat pedig különösen instabil környezetben működik; (7) ráadásul az állam üzleti tranzakciókban vesz részt, és evvel magánszereplőket szorít ki a piacról, ami csakugyan nem szép dolog.
Eközben viszont, hogy a sikereinket se rejtsük véka alá, a svájci székhelyű IMD World Competitiveness Center listáján egy év alatt hat helyezést javítottunk, legfőképp annak köszönhetően, hogy közben a versenytársaink teljesítménye drasztikusan csökkent. Ha tovább haladnak ezen az úton, akkor mi nyilván egyre versenyképesebbek leszünk, vagyis az IMD World Competitiveness Center listáján öles léptekkel haladunk előre és fölfelé, őket pedig a guta vélhetőleg megüti.
Ráadásul valahol a színfalak mögött, a kidobásra váró kellékek tárában lapul még egy kultikus jelentőségű díszletelem, amelyről már csak a legöregebbek tudják, micsoda. Múlt hét szombat kora délután a kormány bejelentette, hogy immár egészen biztosan nem épül meg a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer, vagyis nem valósul meg az a projekt, amelynek pár évtizeddel ezelőtt mélyreható szimbolikus (és nem csak szimbolikus) jelentősége volt.
A konfliktus új szakaszba léphet, ugyanis az Index szerint a magyar kormány hajlandó lenne áramot vásárolni a bősi vízerőműből, amivel gyakorlatilag elismerné a szlovák fél eddigi vízhasználatát. Ez éles váltás lenne a korábbi magyar állásponthoz képest, amely szerint a bősi erőmű jogszerűtlenül működik, és az abból származó áram nem elfogadható.
Hozzászólni ehhez a lezáratlan ügyhöz jómagam nem tudok, noha volt egy időszak, amikor ismerőseimhez hasonlóan aláírtam minden papírt, amit e tárgyban az orrom alá dugtak, ugyanis tiltakozni akartam en général. Hogy miért, az nem kérdés, csak. Ma már viszont kizárólag olyasmit illetően formálok véleményt, amihez valamelyest konyítok is, ilyenek viszont nem igazán vannak.
Csörgedezzen a víz ott, ahol akar.