Élet és Irodalom,
LXIX. évfolyam, 7. szám, 2025. február 14.
VÁNCSA ISTVÁN
Ez már a harmadik egymást követő év, amikor Magyarország az Európai Unió legkorruptabb tagállama a Transparency International (TI) korrupcióérzékelési indexének most nyilvánosságra hozott számai alapján, ezt a Szabad Európa weboldalán olvassuk, abszolút friss hír, tartalma pedig fölöttébb örvendetes. Adatai szerint Magyarország az elmúlt egy év alapján negyvenegy pontot kapott, és így Kubával, Burkina Fasóval, Dél-Afrikával és Tanzániával állunk egy szinten, míg ezzel szemben például Bhután, az Egyesült Arab Emirátusok vagy Szaúd-Arábia elérhetetlen magasságban fölöttünk lebeg.
Erős mezőny, kivált egy közép-európai ország részére, amely, ha múltját nézzük, mégse effajta közegben szocializálódott, de hát számunkra nincs lehetetlen, vagy ha mégis van, azt is megoldjuk. Magyarország meg tudja csinálni, tanítja kormányzó urunk, az istenadta nép pedig hegyezi a fülét és iparkodik. Nehéz pálya ez, a korrupcióhoz ismeretesmód pénz kell, anélkül labdába se rúghatunk, noha csöppet sem kizárt, hogy az éhenkórász magyar is szeretne korrumpálódni, de hát az ő zsebeibe senki egy árva kanyit nem dug, márpedig ez volna a feltétele annak, hogy ő is vidáman korrumpálhasson másokat. Ennek hiányában némiképp kirekesztettnek érzi magát, ugyanis írva vagyon, hogy akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van (Lukács 19:26), tehát ne berzenkedjünk, hanem örvendjünk annak, hogy okosabb és tehetségesebb felebarátink sikert sikerre halmoznak, kincsesládikáikban pedig az eltárolandó aranytallérok tömege hovatovább el se fér.
Gondoljunk például a Rogán által felügyelt Nemzeti Kommunikációs Hivatalra, amely 2015 óta csaknem ezer keretmegállapodást kötött kommunikációs feladatokra bő ezernégyszáz milliárd forint értékben (más kérdés, hogy ennek az összegnek egy bármily csekély hányada is több, mint amit bölcselmünk álmodni képes), és ennek az ezernégyszáz milliárd forintnak a több mint hetven százalékát egy bizonyos B. Gyula cégei vitték haza. Természetesen kommunikációs tevékenységük honoráriumaként, mi másért, nyájas olvasónk pedig most nyilván aléltan iparkodik elképzelni, hogyan kommunikálhatnak B. Gyula cégei, közelebbről pedig ezen cégek alkalmazottai, mily csodálatos lehet az ő énekük, amelynek gázsijaként Rogán ily csillagászati summákat fizet.
Viszont a képlet, mint általában, most se annyira egyszerű, hanem valamelyest komplikáltabb. Olyannyira, hogy immár a Rogán által felügyelt Nemzeti Kommunikációs Hivatal folyosóit is rendőrcsizmák tapodják, nyomozás folyik, ami abszurdum. Evvel együtt most még ne omoljunk össze lelkileg, a NER nagyobb kataklizmákat is átélt már, aztán csak megrázta magát, és vidáman ugrándozott tovább. Tavaly egy pillanatra úgy tűnhetett, hogy a föntebb már többször említett B. Gyula, aki ismeretesmód a NER két legfontosabb kommunikációs cégének, a New Land Mediának és a Lounge Designnak a tulajdonosa, kegyvesztett lett: áprilisban hűtlen kezelés bűntette és más bűncselekmények miatt nyomozást rendelt el az ügyészség, miután felmerült, hogy cégei a kormánynak a piaci ár többszöröséért dolgoztak. Szintén tavaly tavasszal B. Gyula hátrébb is lépett a cégekből, ám novemberre már látszott, hogy ezt a kását se eszik annyira forrón, a nyomozó hatóság ugyanis veszteg maradt.
Pedig ez ügyben is bőséggel akadt volna kutakodnivalója, kiderítendő egyebek között, mennyire életszerű, ha az állami kommunikációs megbízások csaknem háromnegyedét egy évtizede ugyanaz a cégcsoport nyeri. Ennél már az is valószínűbb, hogy az állami szereplő korlátozta a versenyt, hűtlenül kezelte a közpénzeket, és evvel némi kárt okozott, ami persze teljességgel rendjén való.
Az állami szereplő azt csinál, amit akar, ezt már a Kádár-korban megtanultuk. Csakhogy itt most a szokásosnál több állami szereplő nyüzsög, ezek egymás bokáját folyamatosan harapdálják és egymásra szünet nélkül árulkodnak, az ilyesminek pedig jó vége sohase lesz. Amit most látunk, az egy végeláthatatlan hosszúságú és dilettáns módon megrendezett népszínmű, amivel nem érdemes foglalkoznunk, hiszen ennél fontosabb dolgunk is akad.
Figyeljünk inkább Deutsch Tamásra, aki mindig képes arra, hogy felmutassa a lényeget, most épp Eva Kailiről sikerült a leplet lerántania. Más kérdés, hogy ez a lepel már le van rántva, a neten fél perc alatt kideríthető, hogy Kaili rég nem tagja az Európai Parlamentnek, az se tudható pontosan, hogy hol él, de sebaj. A lepel, az lepel, Deutsch tehát még sokszor le fogja rántani hol erről, hol arról. Közben az élet lassan eltelik.