Élet és Irodalom,
LXVIII. évfolyam, 43. szám, 2024. október 25.
VÁNCSA ISTVÁN
Az egyik parlamenti párt szavazói között már többen vannak, akik szerint Oroszország anyácska önvédelemből rohanta le Ukrajnát, vagyis nem támadott, hanem csupán védekezett. Biztató tény tehát, hogy honfitársaink a nemzetközi kérdéseket illetően egyre tisztábban látnak, mind többen és többen vallják, hogy a nagy, hatalmas Ukrajna az ártatlan és icike-picike Oroszországnak immár a puszta létét fenyegette, utóbbi pedig végső kétségbeesésében a legradikálisabb módszerhez, a támadáshoz folyamodott, persze akkor is csak úgy barátilag.
Pár koki, egy-két saller, néhány elvtársi tarkón legyintés, hogy értsenek a szóból, de nem értettek. Mindezt országunk szellemi elitje, vagyis kormánypártunk szavazótábora látja a legtisztábban, közöttük ma már azok vannak többségben, akik szerint Oroszország a háborút önvédelemből indította. Nem vicc, a Závecz Research októberi közvélemény-kutatása szerint tizenháromról huszonkét százalékra nőtt azok aránya, akik szerint Oroszország védekezésből indította a háborút, és tizenhatról huszonhat százalékra emelkedett azoké, akik szerint a kialakult helyzetért Ukrajna felel, hiszen az ukrán haderő Oroszország területén csapott le, Oroszország anyácskát előre megfontolt szándékkal szíven döfve. Ha ez így megy tovább, akár az iskolai történelem-tananyagba is bekerülhet, hogy a második világháborút igazából Ukrajna robbantotta ki, sőt akár az elsőt is, a törökdúlásról és a tatárjárásról már nem is beszélve. Minden lehetséges, csak sokat kell beszélni róla, és kellőképp méltóságteljesen, akkor a közönség bármit benyal.
Említésre méltó viszont, hogy édes hazánk megtámadtatása esetén ugyanez a közönség, vagyis a leghazafiasabb gondolkodású, legszittyább magyarok érdemdús gyülekezete nem igazán rohanna ki a tűzvonalba, míg ellenben a DK és a Tisza Párt szavazói igen, vagy legalábbis most azt állítják. Ellentétben a többiekkel, akik még csak nem is állítanak semmi effélét, hanem kerek perec megmondják, hogy ilyesmi őnekik eszükben sincs.
Természetesen kormánypártunk szavazótábora azt is beretvaélesen látja, hogy az Oroszország anyácskát megtámadó vérszomjas Ukrajna mindent érdemel, csak nemzetközi támogatást nem, és pláne nem húszmilliárd dollár, azaz hétezer-négyszáz milliárd forintnyi segélyt, más kérdés, hogy a Financial Times értesülése szerint még semmi se dőlt el, pénz egyelőre az ablakban.
Nem szabad hagyni, állítják a melegszívű kormánypárti szavazók, hogy ezt a tetemes summát az arra érdemtelen és köztudottan vérszomjas Ukrajna kaparintsa meg, annak a pénznek a novemberi választásokat minden bizonnyal megnyerő Trump karmai közé kell kerülnie, már csak azért is, hogy a leendő elnök kis magyar barátjának is leessen belőle valami. Bölcs vezérünk nem meglepő módon ugyanígy látja ezt a kérdést, tehát mindent megtenne annak érdekében, hogy Trump győzelmét elősegítse valahogy, szerencsére azonban gyakorlatilag semmit se tehet. Most tehát jobb híján 1,1 milliárd forintot tervez elkölteni uniós csatlakozásunk megünneplésére, azaz ugyanennyi, de inkább jóval több milliárdot fog odaszórni a holdudvar elé, mint parasztember a disznainak a fejtett kukoricát, hogy boldogabban röfögjenek. Ez egyébként sikerülni fog, a pénz elszórása nagyon megy nekik, a magukat igaz magyaroknak vallóknak, ennél bravúrosabban csak a zsebre rakása megy, abban világelsők.
Háború viszont nemcsak Ukrajnában zajlik, harchelyzetben vagyunk mi is, függetlenül attól, hogy a posztkommunista agitprop által megszédített alja nép ezt nem látja vagy nem akarja észrevenni. Megmondta Kovács Zoltán államtitkár, hogy az uniós csúcson frontális támadás zajlott a magyar szuverenitás ellen, Brüsszel a magyar belpolitikába vélhetően újabb területen próbál beavatkozni, de kudarcra van ítélve. Hogy mért van kudarcra ítélve, azt Kovács Zoltán államtitkár nem részletezte, besegítünk. Egyebek között már csak azért is, mert Mária országában ez a tárgykör leginkább csak a sakkozni-kártyázni nem tudó vagy nem szerető, unalom által gyötört nyugdíjasokat érdekli, de például az a beteg, aki immár negyedik éve vár arra, hogy a szombathelyi kórházban térdprotézist kaphasson, az az ember ilyesmivel nem foglalkozik.
Lárifári, miniszterelnök úr, mondaná az a beteg, és jajgatva bicegne a reterát felé.