Szinetár

Az 1971-től 1986-ig terjedő másfél évtized folyamán a magyar televízióban évente hetvenkét tévéjáték készült olyan szerzők műveiből, mint például Csiky Gergely, Csurka, Gárdonyi, Hernádi Gyula, Hubay, Krúdy, Lengyel József, Mikszáth, Molnár Ferenc, Móricz, Németh László, Örkény, Páskándi, Rideg Sándor, Szigligeti Ede, Szép Ernő, Sánta Ferenc vagy Sütő András. Ehhez jött még évente hatvannál több színházi közvetítés, továbbá öt zenés produkció, opera vagy operett. Mindezt Szinetár Miklós bő egy évtizede megjelent Pályázat című munkájából merítem, véletlenül akadt a kezembe a minap, emlékezetemet felfrissítendő belekukkantottam.

Ott nyílt ki, ahol tíz évvel ezelőtt könyvjelző került bele. A pályázatnál.

Talán még emlékszünk rá, hogy az MTV Közalapítvány Kuratóriumának elnöksége 2008 folyamán minden korábbi elképzelést felülmúló töketlenkedéssel ejtette ámulatba a publikumot, amennyiben kilenc hónap alatt se volt képest tévéelnököt választani, noha mások ennyi idő alatt egy gyereket kihordanak. Volt huszonkét pályázó, köztük egy olyan figura, aki 1962 és 1971 között a tévé főrendezője, 1971-től művészeti vezetője, 1974-től művészeti igazgatója, 1979-től elnökhelyettese, ’86-tól ismét főrendezője volt. Akinek a hazai és nemzetközi elismerései ennek az oldalnak tekintélyes hányadát töltenék ki, és akit a művésztársai az egyik legnyugodtabb és leghumánusabb rendezőnek tartottak. A múlt időt az indokolja, hogy a zömük már nem él. Természetesen Szinetárról beszélek, de nem úgy, mint a magyar televíziózás két lábon járó történelméről, az ugyanis őneki egyik szegmense csupán, talán nem is a legfontosabb. Még akkor se, ha a nevét hallván az élemedettebb generációk számára ez ugrik be leg­előbb, sőt akkor se, ha ő maga is elsősorban a tőzsdepalota épületében működő televízió egyik kulcsfigurájaként azonosítaná önmagát. A lényeg az, hogy a magyar televíziózásnak ez a mitikus alakja az említett pályázaton könnyűnek találtatott, ez a tény pedig a világban zajló változások gyorsaságáról és főleg jellegéről sokat elmond.

Jómagam a hetvenes évek második felében tévékritikusként működtem ennél a lapnál, de Szinetár munkái közül emlékeim szerint csak A sevillai borbélyról és a Hernádi Gyula forgatókönyvéből készült Az elnökasszonyról írtam, és csakis jókat, főképp a Sevillairól. Figaro Melis György, Almaviva Berkes János, Rosina Ötvös Csilla, Basilio Gregor József, közönség előtt vették föl, a végén a szereplőgárda a stábbal együtt pezsgőzött, sőt elvegyült a nézők között. Őrületes produkció volt, talán ennek tudható be, hogy a későbbiek folyamán, amikor hírét vettem, hogy Szinetár megint operát rendez, iparkodtam megnézni. Nem volt ez elhatározás, csak valahogy így alakult. Hoffmann meséi, Carmen, Faust, Figaro házassága, Turandot, négy évtizeddel ezelőtti bemutatók, egyik jobb volt, mint a másik. Az általam egyébként is fölöttébb kedvelt Hoffmann meséinek Olympia-képe a robotemberként mozgó szereplőkkel azonnal levett a lábamról, az Antónia-képben a díszlet lassú átalakulása ravatalozóvá úgyszintén, elannyira, hogy ezt az előadást többször is megnéztem, és azt vettem észre, hogy lassacskán az énekesek – Kukely Júlia, Kelen Péter, Sólyom Nagy Sándor – nagyszerű teljesítményét is a rendező javára kezdem írni. A Szegedi Szabadtéri Játékokon bemutatott Faust misztériumjátékokat idéző látványvilága a fáklyák fényében nyüzsgő ördögökkel, a rondót éneklő Gregor József vörös bélésű pelerinjével, frakkjával és cilinderével egyetemben ma is előttem van. Az ugyancsak szegedi Turandot színe Liu halála után elsötétült, ugyanis Puccini itt tartott az operában, amikor meghalt, a művet Franco Alfano fejezte be a mester által hátrahagyott és alig olvasható kotta alapján. A sötétség tehát fontos információt jelenít meg, egyébként pedig nagyon szinetáros jellegű és számomra igen rokonszenves ötlet. Hasonlók a művész úr munkáiban tucatszám fordulnak elő.

Előző mondatomban a „művész úr” jelzős szerkezet nem véletlenül bukkan elő. Szinetár mindenekelőtt empátiára képes, megértő, nyugodt munkahelyi vezetőnek, elveihez ragaszkodó, józan és bölcs tanárnak és szakmáját mesterfokon űző profinak mutatkozik, noha elsősorban mégiscsak művész, de a normálisabb fajtából való. Abból, amelyik mindenfajta szélsőségtől ment, kiegyensúlyozott polgár is egyszersmind. A teremtő géniusz és a filiszter tökéletes szimbiózisa.

Most kilencvenegy éves. Köszöntését tavaly elmulasztottuk. Kilenc év múlva innen folytatom.