Ex libris

Catherine Belton: Putyin emberei
Martyn Rady: A Habsburgok
Deák Ágnes – Tamás Ágnes: Sziszifuszok küzdelme
John Keane: A demokrácia legrövidebb története

„Nincs olyan, hogy volt KGB-s”, Putyinnak ez a mondata napok alatt szállóigévé lépett elő. Azt jelenti, hogy akik az 1991-ben névleg megszűnt KGB állományát erősítették, azok a gondolkodásmódjukat, a személyiségüket és a világképüket illetően most is hajszálra ugyanazok az emberek, akik voltak valamikor, függetlenül attól, hogy öreg napjaikat ma már a polgári élet madárfüttyös-vadvirágos völgyeiben morzsolgatják. Zömük persze az orosz politika és/vagy a szervezett bűnözés legmagasabb szintjein kamatoztatja értékes tapasztalatait, már csak azért is, mert a KGB és az orosz maffia a régi szép időkben is elválaszthatatlanul együvé tartozott. Ők a szilovikok, azaz Putyin emberei, akik segítik kobratekintetű főnöküket abban, hogy a világot békésebb, idillibb, szerethetőbb hellyé tegye.

Catherine Belton: Putyin emberei

Hogyan szerezte vissza a KGB Oroszországot és gyűrte maga alá a Nyugatot

Kezdjük a lényegnél: aki érteni akarja a magyar belpolitikát, annak ezt a könyvet célszerű elolvasnia. Nem könnyű feladat, a szerző szinte minden oldalon nevek, időpontok, helyszínek tömegével árasztja el az érdeklődőt, aki akkor jár jól, ha rendületlenül olvas tovább, és időnként vissza-visszalapoz. Megéri. A szöveg néhol már-már John le Carré regényeire emlékeztet, avval a különbséggel, hogy a cselekmény térben és időben egyaránt a közelünkben zajlik és a bőrünkre megy.

Pláne mostanság.

Belton a Financial Times moszkvai tudósítójaként hosszú éveken át az orosz üzleti élettel, másképpen fogalmazva az oroszországi szervezett bűnözéssel foglalkozott, vagyis avval a tárgykörrel, amelynek centrumában a cárok szerény utóda, Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin szorgoskodik. Ő persze csak egyszerű autokrata, diktátor vagy zsarnok, nevezzük, aminek akarjuk, mindenesetre olyan személy, akinek a vezetői módszerei a nyugati világ megrögzött horrorfogyasztóinak az elképzeléseit is túlhaladják. Keze messzire nyúlik, emberei dollármilliárdokat költhetnek arra, hogy nyugati politikusokat és pártokat korrumpáljanak. E tekintetben Magyarország is a Nyugat része, és mint ilyen a félénk közeledési kísérletekhez tapintattal, megértő módon viszonyul. A hidegháború éveiben ugyanez ment, a KGB osztogatta a pénzt, neki megérte, a lefizetett nyugati politikusoknak pedig még inkább, azaz bevált módszerről van szó, nem csoda, hogy most is egész jól működik.

Putyint köztudomásúlag Jelcin nevezte ki miniszterelnökké, ő jelölte a saját utódjának is. Nagyrészt abban a reményben, hogy őt és pereputtyát Putyin fogja az igazságszolgáltatástól megvédeni. Ezt elintézhetnénk avval, hogy Borisz Nyikolajevicsnek jóval kevesebbet kellett volna innia, és ráncba kellett volna szednie a lányait, akiknek a hülyesége folytán az ügyészség az egész családot probléma nélkül kaszálhatta volna el. Viszont lehetett volna Jelcin szárazabb a Szaharánál, Putyin ravaszsága és embereinek az aknamunkában való páratlan gyakorlata úgyis megtermette volna azokat a gyümölcsöket, amelyeknek az illata nemcsak az orosz ég alatt, hanem immár a pannon lankák fölött is lengedez.

A Putyin emberei nem az a könyv, amelyen egyszer átrágjuk magunkat, majd feltesszük a polcra, és a továbbiakban ott is marad, ez tudniillik rendszeresen újra és újra fellapozandó világmagyarázat. Minél gyakrabban olvasgatjuk, annál jobban értjük mindazt, ami velünk és körülöttünk történni szokott, és evvel párhuzamosan egyre inkább kétségbeesünk.

Könyvünk mellett az éjjeliszekrényen egy üveg vodkát is célszerű lesz tartani.

(Fordította Bujdosó István. Libri Kiadó, Budapest, 2022, 592 oldal, 6499 Ft)

Martyn Rady: A Habsburgok

A világ urai

Volt olyan időszak, amikor Magyarország egy igazi világbirodalomhoz tartozott, bár eleink ezt a körülményt nem igazán tudatosították, még kevésbé örültek neki. Noha kellett volna. A zordabb időszak ugyanis a birodalom szétesése után köszöntött ránk, és tart mind a mai napig, vége sehol se látható. Mellesleg a Habsburgok véletlenül épp akkor lettek a világ uraivá, amikor beházasodtunk hozzájuk, és akkor vesztették el mindenüket, amikor a birodalmuk széthulltával elváltunk. A kataklizma után, melynek révén Magyarország állítólag visszanyerte rég áhított szabadságát, röpke száz esztendő alatt oda jutott, ahová.

Akárhogy is nézzük, a Habsburgokkal volt a jobb. Ami pedig a „népek börtöne” kifejezést illeti, az a Habsburg Birodalomra, illetve a Monarchiára egészen biztosan nem alkalmazható. A felbomlása után négy évvel létrejövő nagy keleti szomszédunkra viszont annál inkább.

Martyn Rady a University College London tanára, Közép-Európa és azon belül elsősorban Magyarország történelmére specializálódott, jelen könyvével azonban valamelyest tágabbra nyit. Konkrétan az első olyan birodalomra, amelyről elmondható, hogy fénykorában sohase ment le benne a nap. Időben a szöveg egy teljes évezredet fog át, de nemcsak politika- és hadtörténettel foglalkozik, hanem a kultúrhistória érdekességeinek a felvázolására is módot talál. Valójában persze nehéz lett volna ezt a feladatot kikerülni, tekintve hogy a Habsburg-família érdeklődési köre kiterjedt a szellemi élet egészére. Volt ízlésük, II. Rudolf gyűjteményében mások között Brueghel, Correggio, Dürer, Raffaello és Tiziano munkái fordulnak elő. Meglepőmód a könyv a benne foglalt ismeretanyag lenyűgöző gazdagsága ellenére úgy fér el négyszáz oldalon, hogy mindvégig olvasható marad.

Még annyit, hogy VI. Károly könyvtára, amely a Hofburgban kapott helyet, hetvenöt méter hosszú termet foglal el, állományát már a kezdetekben is körülbelül kétszázezer könyv és kézirat alkotta. A termet díszítő freskók azt voltak hivatottak tükrözni, hogy a dinasztia érdeklődése nemcsak a mindennapi tapasztalatok körére korlátozódik, hanem átnyúlik a kultúra és a tudományok magasabb régióiba is.

Putyin a Fekete-tenger partján négyezer négyzetméteres olasz stílusú palotát építtetett saját kikötővel és három helikopter-leszállóhellyel, a palotában egyebek között úszómedencés teázó is helyet kapott. Könyvtárról a beszámolók nem tesznek említést.

(Fordította Illés Róbert. Helikon Kiadó, Budapest, 2022, 400 oldal, 6499 Ft)

Deák Ágnes – Tamás Ágnes: Sziszifuszok küzdelme

Kormányzat és sajtópolitika Magyarországon 1860–1875

Könyvünk talányos címének olvastán az első kérdés nyilván az, hogy vajon kik lehettek ama sziszifuszok, akik a jelzett tizenöt esztendőben, de főképp a kiegyezés előtt végezték fárasztó és merőben fölösleges munkájukat. A válasz meglepő, evvel a szóval ugyanis a kormánylapok szerkesztőit illették, akik guvernamentális kurzusoktól függetlenül képtelenek voltak arra, hogy az újságjaikból népszerű, olvasott lapot csináljanak. Más szóval a propaganda fontosságát az akkori hatalom is érzékelte, de nem tudta, hogyan kéne azt a nép torkán lenyomnia. Holott Leo Leopold Thun und Hohenstein gróf vallás- és oktatásügyi miniszter csupán azt szerette volna, hogy „álljanak a rendelkezésére olyan orgánumok, amelyek útján nézeteit és programjait hirdetheti, az ellenzéki állításokat cáfolhatja, felvilágosíthatja a nagyközönséget”. Viszont az ehhez szükséges módszerek és eljárások azidőtt még javarészt ismeretlenek voltak, így a publikum rendszeres és kellő hatékonyságú ideológiai megtömése jó darabig vágyálom maradt.

Hogy ily körülmények között milyen volt a sajtószabadság helyzete a Habsburg Birodalomban, arra vonatkozólag csak egyet mondhatunk, sokan ma is kibékülnének vele. 1851-ben, tehát bőven a tárgyalt korszak előtt Bach elméjében felködlött, hogy egy bizonyos cseh lapot igazából be kéne tiltania, Karl Krauß lovag igazságügy-miniszter azonban rámutatott, hogy ehhez a kormánynak törvényes felhatalmazásra volna szüksége. Hasonlítsuk össze ezt avval, ami nagyjából százhetven évvel később a kék Duna mentén folyik, csodálkozni fogunk. A változás elvi és alapvető, az iránya viszont nem egészen az, amit a józan ész természetesnek tartana.

Evvel együtt a sajtó számára az a korszak se volt fenékig tejfel, a fontosabb orgánumok pórázra vételével néhanapján az akkori hatalom is kacérkodott, viszont fölöttébb tapintatosan. A kormányzat és ezen belül a sajtóirányítás különféle posztjain fáradhatatlankodó Johann Bernhard Rechberg und Rothenlöwen gróf például ekképp instruálta hivatali beosztottait: „A nemkívánatos kihágások elkerülésére és a független napisajtónak a mérséklet és illem útján való tartására talán a legalkalmasabb eszköz lehet az Ön igazgatási területén megjelenő nem hivatalos lapok szerkesztőségeire jóindulatú intések és tanácsok formájában bizalmasan hatni.”

A Sziszifuszok küzdelme csupán másfél évtizedet fog át, ennek ellenére az egyik legérdekesebb sajtótörténeti munka, amit valaha is olvastam. Legfőképp azért, mert nem a különféle orgánumok tartalmi ismertetésére, fejlődéstörténetük és kapcsolatrendszerük leírására koncentrál, hanem inkább a háttérben folyó tájékoztatáspolitikai machinációkat ismerteti, de például arra is kitér, hogyan érezte magát Jókai a tömlöcben, amikor sajtókihágás miatt leültették. Meglepő, de egészen jól érezte magát. Ő és elítélttársai „a leghumánusabb bánásmódban részesültek”, „szabad volt azt enni-inni, odabenn, a mit akartak, sétálni menni tetszés szerint, folytathatták odabenn a mesterségüket”, vagyis módjukban állt újabb sajtókihágásokat elkövetni, hogy további kellemes hónapokat tölthessenek el az immár oly ismerőssé vált falak között.

Boldog, boldog békeidők.

„Egy ország sajtójának története egyben annak politikatörténete is. A törvényes sajtószabadság foka a legbiztosabb mértékegysége annak, hogy ítéletet alkossunk a polgári szabadságról általában véve”, ezt nem egy liberális értelmiségi vetette papírra, hanem Georg Lienbacher bécsi államügyész, az 1862 decemberében elfogadott ausztriai sajtótörvény egyik előkészítője, majd államügyészként annak egyik kulcsfontosságú alkalmazója.

Államügyészek Magyarországon a Monarchia széthullása óta ilyesmiket nemigen mondanak.

(Kronosz Kiadó, Pécs, 2021, 613 oldal, 5500 Ft)

John Keane: A demokrácia legrövidebb története

Persze a helyzet nemcsak a magyar rónán válik egyre sötétebbé, hanem a világ számos egyéb, egykor talán reménytelinek gondolt történelmi tájegységein is többé-kevésbé hasonlónak mutatkozik. Ez nem a turáni átok miatt van így, hanem a társadalmi lét kezdettől fogva adott és az idővel szemben invariáns jellegéből fakad. Keane szerint a demokrácia legrövidebb története akként írható le, hogy általában vannak/voltak a ranglétra csúcsainak közelségében gubbasztó személyek, akik a hatalom kizárólagos birtokosaivá akartak avanzsálni, vagy már eleve azok is voltak, és általában vannak/voltak mások, akik ezt a legváltozatosabb módokon akadályozni iparkodtak. Hol az egyik oldal vált erősebbé, hol a másik. Nyugvópont nem volt soha, sehol. Keane szerint a demokrácia nem állapot, hanem folyamat, amely a korlátlanná válni akaró hatalom mederben tartására irányul, mindig úgy és olyan módszerekkel, ahogy azt a társadalom jellege akkor és ott lehetővé teszi.

Szerzőnk természetesen áttekinti a demokrácia ismert történetét, amely, ellentétben az iskolában tanultakkal, nem az ókori Athénig nyúlik vissza, hanem sokkal régebbre, az időszámításunk előtti második évezred Asszíriájába és Babilóniájába. Athén onnan még nagyon messze van, közben különféle további demokráciák születtek és enyésztek el, és ez nagy valószínűséggel így folytatódik mindaddig, amíg dicső fajunk önnön létezésének legalapvetőbb feltételeit meg nem semmisíti.

Most az úgynevezett ellenőrző demokráciában élünk, persze nem mi, hanem a világ országainak az a kisebbsége, amely többé-kevésbé demokráciának tekinthető. Ennek a kezdetei a második világháborúig nyúlnak vissza. Elődje volt a képviseleti demokrácia, mondjuk 1188-tól, az első újkori parlament létrejöttétől 1945-ig, ami részint nem igazán létezett, és még kevésbé működött, annak az elődje pedig a részvételi demokrácia, amikor a nép összegyűlik a főtéren, és többnyire hülyeségeket beszél. Ez se volt egészen tökéletes, noha persze az athéni demokrácia is közéjük tartozott.

Ami pedig jelenünk ellenőrző demokráciáját illeti, annak a lényege Keane szerint abban áll, hogy parlamenten kívüli ellenőrző mechanizmusokat hoz létre. Különféle civil szervezetek és intézmények bukkannak elő, s ezek révén a hatalom gyakorlói a publikum ellenőrzésének és bírálatának állandóan ki vannak téve.

Kivéve persze, ha a hatalom gyakorlója a fönt említett ellenőrző mechanizmusok létezését tudomásul se veszi, hanem egyszerűen átnéz rajtuk, és csinálja azt, ami neki jólesik. Akkor ugyanis az ellenőrző demokráciának és általában mindenfajta demokráciának befellegzett, egyik napról a másikra beállt a diktatúra. Keane pontosan tudja, hogy megy ez, hiszen Magyarországot az egyébként rendkívül tartalmas mű számos helyén emlegeti, és véletlenül se a működő demokráciák között, viszont az imént leírt egyszerű és problémamentes átmenet lehetőségéről nem vesz tudomást. Ennek az elfogadásához nemcsak a könyv egész koncepcióját, hanem a saját világképét is át kéne alakítania.

Megér őneki Orbán ennyit?

Dehogyis ér.

Mi lenne akkor evvel a szép mondattal: „A demokrácia, amely mindig a zsarnoki hatalom célpontjainak és áldozatainak oldalára helyezkedik, kétségbe vonja az ortodox hiteket, fellazítja a biztosnak tűnő határokat, kiszélesíti a horizontokat és minden elemében az ismeretlen felé törekszik.”

Oda is jut el. A semmibe.

(Fordította Bartók Imre. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2022, 464 oldal, 4299 Ft)