„Pistus, maga teljesen hülye”

Csaknem fél évszázaddal ezelőtt, 1975 őszén volt szerencsém megismerhetni, ő a művészeti rovat vezetője és nem mellékesen a lap színikritikusa volt, én pedig kezdő tévékritikus. Zordul nézett, először nem értettem, miért, de hamarosan mindenre fény derült. Azért, mert neki kellett elsőként kézbe vennie, elolvasnia, sőt esetleg javítania a kéziratomat, egy bamba tekintetű kezdő fogalmazványát, és ez borzasztó, vagy legalábbis ő így érezte, és arra törekedett, hogy a helyzet tragikumát a szerző is teljes mélységében átlássa. Így ment ez egy kerek éven át, mígnem jómagam is belső munkatárssá avanzsáltam, ez pedig nüánsznyi, de nem elhanyagolható változásokat hozott. Felmerült ugyanis annak a perspektívája, hogy a kézirat átvétele, elolvasása stb. után egy sör erejéig az álló Nimródba is lelátogathatunk akár, ez pedig abban a kölcsönös felismerésben konkludált, hogy nemcsak a rovatvezető, hanem a szerző is emberből van. „Pistus, maga teljesen hülye”, mondta egy alkalommal, és utána még igen sokszor, ebből világlott ki számomra, hogy a maga módján majdhogynem megkedvelt. 1978-ban egy bagdadi kulturális folyóirat vendégeként két hetet Irakban volt módunk tölteni, Irak akkoriban biztonságosnak mondható hely volt, a mostani állapotokhoz képest pedig földi mennyország. Assur, Babilon, Bagdad, Hatra, Kis, Ninive, Szamarra, Ur, Uruk stb., mindent meglátogattunk, Júlia az evvel járó megpróbáltatásokat magától értetődő természetességgel, egyetlen rosszalló pillantás nélkül viselte el, rugalmas volt, higgadt, toleráns, még az ő – általam addigra már rég megszokott – érdes modorát is mintha itthon felejtette volna.

Zord stílusa finom lelket takart.

1971 és 1991 között volt a munkatársunk. Nem fogjuk elfelejteni, mert őt nem is lehet.