Így öljük duplán az egy igazat

Képzeljünk el egy kelet-európai alattvalót a hetvenes években, amint életében először a béketábor határain kívül bolyong. Metrózni akarna, mondjuk, szegény feje, de hol vesz jegyet? Van ugyan egy tábla, nyíllal meg felirattal, annyi tehát biztos, hogy nem arra kell menni, hiszen ami a táblákon áll, tudjuk, sohasem igaz, de akkor merre? Megkérdez valakit, oda van írva, mondja az illető, és a táblára mutogat, gyanakodva méregetik egymást, a megkérdezett tekintetében az van, hogy ez itt vagy nem tud olvasni, vagy hülye, a kelet-európai alattvaló viszont nem érti, mért akarja őt átverni ez a különben rokonszenvesnek látszó, finom úriember. Végül is nem tehet mást, elindul a megadott irányba, noha belülről marcangolja a kétely, aztán egyszer csak automatákhoz ér, itt dobjon be ennyit meg ennyit, aztán ez meg ez fog történni. Őt akarják palira venni ezek?! Egy kanyit se dob be, evidens módon, lerakja a csomagjait, lúdtalpa fáj, dereka sajog, közérzete olyan, mint a labirintusban ötödjére is eltévedő tengerimalacé, látja, hogy emberek folyamatos sorban érkeznek az automatához, bedobnak, kivesznek, működik az egész, de mégse akarja a tudatába ereszteni az élményt, mert az, hogy valami ott van, ahol a feliratok szerint lennie kell, és még működik is, hogy tehát azok az információk, melyeket az imént kapott, rendre igaznak bizonyultak, ez neki már sok. Sőt: sokk. Hogy precízen fogalmazzunk, kulturális sokk, az első és legenyhébb azok közül, amelyek utazása alatt meg fogják legyinteni. Jóval megrázóbb lesz a következő, amikor majd kérdeznek tőle valamit, ő válaszol, és amit mond, azt elhiszik. Ezt nagyon nehezen tudja megemészteni. Csoda-e, hogy hazatérte után a kelet-európai alattvaló évekig erről mesél ámuló honfitársainak? Bizony, nem csoda. Némelyek egy- vagy többéves amerikai tapasztalataikat összegezve is azt tartják leginkább említésre méltónak, hogy se papír, se pecsét, se igazolvány, az ember kijelent valamit, és elfogadják, hogy az úgy igaz — ami, ugyebár, a mi szemszögünkből nézve őrület. Őrület volt a hetvenes években, és az ma is, mert rendszerváltás ide vagy oda, a kultúrák általános szerkezete nem változott. Amaz arra épül, hogy lehetőleg igazat kell mondani az embereknek, általában ők is igazat mondanak, s ezért hinni lehet nekik: emez viszont arra, hogy mindenki hazudik, mint a vízfolyás, tehát hazudjunk mi is, ha meg akarunk maradni, egyszersmind lássunk át az összes többieken. Mindkét kultúra szép a maga módján, hogy melyik tekinthet vissza nagyobb múltra, melyik az originálisabb és ennélfogva hitelesebb, arra később majd visszatérünk, most inkább a kommunikációs — megértési — nehézségekre vonatkozólag vegyünk egy másik példát, a bevezetőben fölvázoltnál valamelyest nagyobb léptékűt.

*

Az utóbbi időben igen gyakran és nagyon sokféle összefüggésben emlegeti a sajtó a magyar légitársaság nevét, számunkra ebből az a történet a legfontosabb, amely egy közép-európai vállalat és egy amerikai óriáscég sajátosan alakuló viszonyáról szól, ez a kapcsolat nélkülözni látszik a nemzetközi üzleti életben elvárható nyájas formulákat, sőt hovatovább perré fajul, s ha — feltéve, bár meg nem engedve — a per vesztese nem az amerikai fél lesz, akkor horribilis kártérítést ítélhetnek meg neki, s ezt az összeget — nyilván — a magvar állam pengeti le majd. Az egész ügy gyökere pedig nem más, mint a föntebb vázolt transzkulturális kommunikációs zavar. Mi, akik itt, a térségben nőttünk fel, magától értetődőnek vesszük, hogy az üzleti életben a szóbeli ígéret … t sem ér, ha mégis megfeledkeznénk erről, a gyakorlat mindennap újra igazolja; továbbá az aláírásokkal és bélyegzőkkel gazdagon fölcicomázott szerződés is csak egy darab papír, le lehet fűzni az irattartóba, értéke annyi, amennyit a felek később csakugyan betartanak. Ez a mi kultúránk, ergo mi ezeket a dolgokat így látjuk helyénvalónak, viszont van a másik is, az meg olyan, hogy ötperces telefonbeszélgetéssel érvényes, sőt működő szerződést lehet kötni, szükségképpen ők azt hiszik, ilyen a világ. Mármost a baj ott kezdődik, ha valaki az egyik kultúra módszereivel próbál a másikban operálni, amerikai stílusban kötne üzletet Magyarországon, vagy éppenséggel az üzleti korrektség fogalmának sajátosan kelet-európai értelmezését szeretné érvényre juttatni amerikai kapcsolataiban; nos, ez aligha megy, rossz vége lesz az ilyesminek, és aligha kétséges, ki nyekken nagyobbat.

Mindez nem azt jelenti, hogy az egyik kultúra magasabb rendű, jobb vagy erkölcsösebb, mint a másik; egy ilyen összehasonlításnak amúgy sem volna értelme. De hogy melyik az ősibb, ahhoz kétség nem fér.

A mienk.

*

Az emberiség, leghatalmasabb szellemi értékei, a történelmi napkelte előtti derengésben született mítoszok a hazudozást hősök, félistenek, sőt istenek mindennapos tevékenységeként tárgyalják; hazudnak az Eddában éppúgy, mint a Popol Vuh-ban, a Mahábháratáról nem is beszélve; a görög mitológia alakjai legfeljebb szórakozottságból mondanak igazat, Odüsszeusz még úgy sem, Athéné meg is dicséri ezért; az Ószövetség némely könyvei annyira borzasztóak, mintha az SZK(b)P titkos történetét olvasnánk; de már a Genezis legelső oldalaihoz is szó fér. Azt mondja az Úristen Ádámnak, hogy „… a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert a mely napon ejéndel arról, bizony meghalsz”. Nomármost: az Úristen, lévén mindentudó, eo ipso tisztában volt azzal, hogy Ádám bizony ejéndeni fog az almából, és egyáltalán nem hal meg azon a napon, se másnap, se harmadnap, hanem kilencszázharminc évet fog megérni, ami, akárhogy is nézzük, elég szép kor. Így már érthető, hogy az Úr maga is meglehetősen toleráns a kisebb-nagyobb füllentésekre vonatkozólag, a hamis tanúzást tiltja ugyan, de egyébként nem szentel különösebb figyelmet e tárgykörnek. Általában el lehet mondani, hogy a hazugságot — az óperzsa hitvilág kivételével — egyetlen történelmi magasabb vallás sem tekinti halálos bűnnek, komolyabb neheztelést igazából csak akkor kezdett kiváltani, amikor kiderült, hogy nemcsak az Örökkévaló finnyás ízlését sérti, hanem roppant sok gyakorlati nehézséget is okoz.

A hazudozás tehát szembetűnően integráns része az emberi kultúrának, vagy legalábbis az volt, ha ezt vesszük igazán nem mondható, hogy — kulturális értelemben — perifériára sodródtunk volna, sőt, inkább mi vagyunk a hamisítatlan, egyetemes hagyomány hordozói. Újabb adalék nemzeti büszkeségünk további acélosításához — kár, hogy ez se igaz. Van ugyanis egyéni, és van intézményesült hazudozás; az egyéninek tízmillió különféle oka lehet, sőt valamifajta ontológiai háttér is feldereng mögötte, másszóval van olyan, hogy az ember nem tud igazat mondani, s ennek oka a dolgok ellentmondásos voltából fakad; az, hogy „…a hazugság az élet szükségszerűsége, az maga is része a lét elborzasztó és kérdéses jellegének”, írja Nietzsche A hatalom akarásában. Itt, persze, arról az eredendő hazugságról van szó, ami úgy tör fel az emberből, mint rigóból a fütty, ezt erkölcsi oldalról szokták elsősorban megközelíteni, de lehet funkcionálisan is, és a világ ezen a vonalon háromfelé hasad. A tradicionális Európában a hazudozást morális megfontolások alapján rosszallották, a paranoiddá váló béketáborban viszont éppenséggel hatalom gyakorlásának kitüntetett eszközévé vált (erről még majd lesz szó), a modern Nyugaton pedig igyekeznek — ésszerűségi megfontolásokból — kordába szorítani, sőt az élet bizonyos területein mellőzni. Már Samuel Johnson mondta, hogy még maguk az ördögök sem hazudnak egymásnak, minthogy akkor működésképtelenné válna a pokol is, szükségképpen az a világ, amelyben, hacsak lehet, igazat szokás mondani, nem okvetlenül a hótiszta erények birodalma.

Lássunk erre egy illusztrációt.

*

A földkerekséget irányító hatékony, gonosz és titkos szervezet létezésében eddig is sokan hittek, de az ilyen emberek általában a pszichiátriai segédszemélyzet gyöngéd gondoskodását élvezték. Most már nem ennyire egyszerű a dolog, ugyanis az élet utánozza az őrületet. Legáfább egy ilyen hatalom bizonyosan volt (van?), a neve Bank of Credit & Commerce International, röviden BCCI; a hazai lapokban, érdekes mód, alig olvashatni róla, noha nemigen volt eddig olyan világbotrány, amelyben ekkora pénzekről, ennyi országról és ilyen sok prominens személyiségről lett volna szó. A BCCI pénzügyi bűnszövetkezetként kezdte, csaknem húsz évvel ezelőtt, karitatív tevékenységét, egyik alapszolgáltatása a kolumbiai kábítószerbárók jövedelmének tisztába tétele volt, a másik pedig egyfajta diktátorszerviz, ami az adott ország kincstárának megcsapolását, az immár magánvagyonná minősülő összeg külföldre juttatását, és észszerű forgatását jelentette. Később a BCCI megjelent mindenütt, ahol érző szívre és segítő kézre volt szükség, e célra ezerötszáz tagú úgynevezett fekete hálózatot hozott létre, amely csúcsminőségű hírszerző technikát használt, továbbá fenyegetést, emberrablást, néha gyilkosságot, de mindenekelőtt lepénzelést; hogy mást ne mondjunk, maga az amerikai igazságügy-minisztérium is a BCCI zsebében volt. Végül kialakult egy olyan helyzet, amikor a BCCI már egyidejűleg kooperált az USA nemzetbiztonsági hivatalával, katonai elhárításával, a CIA ügynökeivel, a világ csaknem valamennyi számba vehető titkosszolgálatával és terroristaszervezetével (értsd; párhuzamosan a Moszaddal és a PLO-val): a béketábor országaival mindeközben zsíros üzleteket kötött. Viselt dolgairól a közelmúltban sokat írt az amerikai, de főleg a brit sajtó, olyan történet körvonalai bontakoznak ki, amely mintegy hetven országban játszódik, és amelyhez képest bármelyik ismertebb politikai krimi, kémregény vagy hasonló elhalványul; ennek a részleteit, sajnos, nem áll módomban e helyt ismertetni, mindenesetre maradjunk annyiban, hogy a BCCI nem kifejezetten valláserkölcsi alapon szerveződött és lelepleződése valamelyest átrajzolhatja az összképet Britannia vagy az USA közállapotairól (a többi hatvannyolc országot most nem is említve). Ámde: az a körülmény, hogy valamely ország uralkodó elitjének adott hányada korrupt, vagy éppenséggel aktívan együttműködik egy olyan szervezettel, aminő a BCCI, távolról sem jelenti azt, hogy ott a hazudozás a társadalmi érintkezés egész struktúráját áthatja, sőt éppen ellenkezőleg, megkockáztatom (Sámuel Johnson föntebb idézett kijelentésére visszautalva), hogy egy ilyen országban a BCCI, mint abszolút hatékony szervezet, nem is működhetett volna, a hazudozás ugyanis, bizonyos mértéken túl, fölöttébb diszfunkcionális, a hatékonyság fogalmának abszolúte ellene mond. Egyébiránt egy, a BCCI-hoz hasonló szervezett roppant eredményes pedagógiai eszközöket szokott bevetni annak érdekében, hogy tulajdon tagjait úriemberré nevelje, legalábbis e szónak egy speciálisan leszűkített — egyébként Disraelitől származó — értelmében, amely szerint úriembernek az az egyén tekinthető, aki tudja, mikor kell igazat mondani és mikor nem. Mármost fennáll a veszély, hogy Magyarországnak előbb lesz kifogástalanul működő maffiája, mint kifogástalanul működő kormánya, ez pedig a föntebbi megfontolás alapján azt fogja jelenteni, hogy a bűnözőink előbb váltak úriemberekké, mint a politikusaink.

*

Hogy az előző rezsim kicsit hazudós volt, az közhely, hogy a mostani se sokkal jólneveltebb, az legalább akkora közhely. De alapjában véve nem is az a baj, hogy a hatalom füllent néha, főleg, ha úgy véli, nem tehet mást, és a füllentésnek valamelyes értelme van, azaz a lelepleződés veszélye, aránylag nem túl magas; a baj ott kezdődik, ha már olyankor is hazudozik, amikor nem kéne és amikor az egésznek semmi értelme sincs, hiszen az igazság kiderül legkésőbb holnap, ha már ki nem derült; a legirracionálisabb pedig az, amikor a politikus rezzenetlen arccal közöl bizonyos dolgokat a képernyőn, noha tudja, hogy tudom, hogy hazudik. A szituáció maga emlékeztet ugyan az ismert „emberi játszmák’ egyikére („Ha esküszik a nő, hogy hű s igaz, / Hiszek neki, bár tudom, hazudik: / Tartson gyereknek, ki nem sejti az / Élet s a világ finom cseleit. / Ifjúnak vél — vélem hiún —, noha / Tudja, hogy delem mögöttem maradt, / S hiszem bambán, hogy szent álnok szava: / így öljük duplán az egy igazat” — Shakespeare), viszont itt a nő abszolút normálisan jár el, a „mindent a kuncsaftért” ősi és nagyon is méltányolható elve alapján, amit mond, az valójában nem is mendacium, tehát hazugság a szó igazi értelmében, hanem mendacio- lum, Szenci Molnár Albert szótára szerint hazugsagoczka, sőt men- daciunculum, kishazugsagoczka. Ugyanez a legnagyobb jóindulattal sem mondható el a nyilatkozó politikus szövegéről, az először is nagy- hazugsagoczka, másodszor pedig a hátterét alkotó elvek egy üldöztetés és téveseszmerendszer logikájából eredeztethetők, más szóval patologikusak.

Föntebb már volt szó arról, hogy az intézményesült hazudozás Kelet- Európában a hatalomgyakorlás egyik alapvető eszközévé vált, éspedig a politikai elit mérhetetlen paranoiájából fakadóan. Ha egy társadalmi csoport úgy tudja, hogy az egyedül üdvözítő eszme birtokában van, továbbá hogy az ő oldalán lelhető föl a bölcsesség, az igazság és valamennyi erény, akkor ez a csoport már paranoid, és minél paranoidabb, annál jobban meg van győződve arról, hogy ösz- szeesküvést szőnek ellene, s az általa képviselt, mindenekfölött álló ügy ellen, márpedig, aki képes a történelem legnagyszerűbb ideológiájának a romlására törni, az aljas és elvetemült, az ilyennel szemben vívott harcban nem létezhetnek morális megfontolások. Sartre egyik színművében ekképpen szól a haladó szellemű hős: „Ha kell, hazudni fogok … Végezetül is nem én találtam fel a hazugságot; az osztályokra hasadt társadalom terméke, s már az anyatejjel szívjuk magunkba. Nem azzal szüntetjük meg a hazugságot, ha személyesen elutasítjuk, hanem azzal, ha minden lehető eszközzel küzdünk az osztályok felszámolásáért.”

Itt és most nyilván azt mondaná, nem azzal szüntetjük meg a hazugságot, ha személyesen elutasítjuk, hanem azzal, ha minden lehető eszközzel küzdünk az osztályok visszaállításáért.

Valójában sehogy se szüntetjük meg.

*

Most a hazai politikai elit csaknem valamennyi csoportja ugyanolyan paranoid, amilyen elődjük és nagy tanítójuk volt; szilárdan hisznek tulajdon céljaik nagyszerűségében, ellenfeleikre viszont teljesen differenciálatlan negatív sztereotípiákat szoktak alkalmazni, mindez lehetővé teszi, hogy a minimumra csökkentsék a döntési konfliktusokat az etikai értékek és a célszerűség között. Ezt a rendkívül finom megfogalmazást egy amerikai szociológustól vettem, mondhattam volna úgy is, hogy megszűnt az intézményes hazudozás állampárti monopóliuma; most már bárki alapíthat pártot vagy bármi mást, összejöhet az elvbarátaival és annyit hazudhatnak kórusban, amennyi jólesik. Mert — ahogy Szent Ágoston megjósolta — lépésről, lépésre, fokról fokra növekedni fog és fokozatosan gyarapodván addig fog lassan sokasodni, míg olyan mértékűvé nem lesz a bűnös hazugság, hogy teljesen lehetetlenné válik bármilyen eszközzel is e járványnak ellenállni, amely nagyméretűvé nőtt sok kicsi hozzátétele útján”. Mi ezen már rég túl vagyunk, a folyamat végbement, eredményesen befejeződött, e pillanatban a kelet-európai ember, mint társadalmi alany, csak akkor mond igazat, ha nagyon muszáj, vagy ha túl sokat ivott.

Lehet, hogy a posztkommunista országok — korábban remélt — rohamos fölzárkózásának nem is a tőkehiány a legfőbb oka.

Lehet, hogy a jövő kelet-európai menedzsereit, mielőtt belefognának oxfordi stúdiumaikba, egyéves előkészítő kurzusra kéne küldeni a maffiához, hogy előbb némi tisztességet és úri modort tanuljanak.