Már birka sincs

* Hamvas Béla: Anthologia Humana — Ötezer év bölcsessége (Hamvas Béla művei, 1. Életünk Könyvek, 440 oldal, 250 Ft.)

Mintegy ötezer évvel ezelőtt hirtelen megpezsdült az addig tétlen csöndességben szunnyadozó világ, mesteremberek bukkantak fel a semmiből, innen is, onnan is serény kopácsolás zaja hallatszott, falak emelkedtek a magasba, csarnokok, templomok, paloták, raktárak és gátak épültek, közben a nem fizikai állományú dolgozók feltalálták az írást, a csillagászatot, a matematikát meg a hasonlókat, mindez viharos gyorsasággal, történelmi léptekkel mérve szinte napok alatt zajlott le, és már álltak is a legnagyobb piramisok Egyiptomban, a zikkuratok Mezopotámiában, az Indus középső folyásánál ott emelkedtek a közművesített, többszintes, fürdőszobás házakból álló városok, aztán időszámításunk előtt 3102-ben, egy tiszta, napos májusi délelőttön kitárultak a sörházak még festékszagú ajtajai és ezzel kezdetét vette az a színpompás rendezvénysorozat, amelyet mindközönségesen világtörténelemnek szokás nevezni. (Hogy ez mért ausgetippelt 3102-ben volt, azt én nem tudom, az évszámot egy jeles magyar tradicionalista gondolkodótól vettem, a májusi délelőttöt viszont már saját kútfőmből merítve tettem hozzá, azon megfontolás alapján, hogy egy ilyen nagyszabású fesztivál, aminő az egyetemes történelem, mégse kezdődhetett — mondjuk — november közepén.)

Az emberek pedig beültek a sörházakba és nagyon elégedettek voltak és úgy ítélték meg, hogy most egy darab időre elég volt az iparkodásból. Nem is csináltak a következő két és félezer éven át szinte semmit. Akkor aztán megint történt valami, mintha az ember egyszer csak rájött volna, hogy neki tulajdonképp esze is van, amivel gondolkodni lehet, ezt megpróbálta, és kiderült, hogy a világ távolról sem olyan egyszerű, amilyennek látszik, sőt nagyon is komplikált, illetőleg egészen másképp egyszerű, mint ezt a naiv halandó egyébként föltételezné. Hirtelenjében filozófia-tanszékek alakultak világszerte, színre léptek — úgyszólván egyidejűleg — a szellemtörténet legnagyobb mesterei, Lao-ce és Csuang-ce, errébb Buddha, még errébb Püthagorasz, Hérakleitosz, és az eleaiak, később Platón, megszülettek az alapvető szövegek, nem kellett hozzá több két-háromszáz évnél és kialakult az emberiség egész szellemi kultúrája. Amit azóta írtak, az vagy kommentár, vagy fölösleges.

Egyszóval: az „ötezer év bölcsessége” eo ipso legfeljebb kétezerötszáz éves. Az Anthologia Humana indító darabja nem más, mint a középkori alkimisták Tabula Smaragdinája, erről Hamvas azt mondja az előszóban, hogy ötezer évvel ezelőtt írták, az egyiptológusok szerint viszont a római korban (tehát legalábbis i. e. 30. után) Théba környékén élő hermetikus körökből származik. Egyébként a tizenhetedik század óta ismeretes, hogy a hermetikus iratok nem lehetnek olyan nagyon ősiek, hiszen platonikus hatások érezhetők bennük, most már pedig biztosra vehető, hogy maga Hermész Triszmegisztosz is a késő antik szinkretisztikus vallásfilozófia szülötte, s az egész hermetizmus keletkezési ideje a Ptolemaiosz-kor.

Node: végül is miért baj ez?

Azért, mert a szélsőséges tradicionalizmus (mely irányzathoz, életének egy szakaszában, Hamvas Béla is tartozni látszott) történelemszemlélete szerint a nagy folyami kultúrák megalapítása, a városépítés, az írásbeliség kezdete, és egyáltalán mindaz, ami ötezer évvel ezelőtt lezajlott, az nem eredmény, nem valamiféle üdvözlendő forradalom, hanem éppenséggel elfajzás, akkor kezdődött a sötétség korszaka a földön, a vas- vagy ólomkor, a Káli-juga. Korábban az emberi élet teljességét — úgymond — az őshagyomány határozta meg, ez a létezés transzcendentális átitatottságát jelentette, s ennek a tradíciónak a fénye ötezer évvel ezelőtt elhalványult, kétezerötszáz éve — Buddha és a többiek halála után — pedig végképp kihunyt. Ha pedig ez így van, akkor minél régibb egy irat, annál jobb, az igazán mértékadó szöveg pedig minimum ötezer éves legyen, perccel se fiatalabb, és az se árt, ha kőbe van vésve. Mármost ilyen írásművek, a dolgok természetéből fakadólag, nemigen vannak, ami mégis föllelhető, azzal különösebben sokat nem lehet kezdeni; az Anthologia humana több mint négyszáz oldalából mindössze négyről mondható el, hogy kétezerötszáz évesnél régibb szövegeket tartalmazna, ezekben ilyen szentenciák olvashatók. többek között: „Ne taszítsd el azt, aki segítségedet kéri”. „A helyes kormányzás alapja az erény” és „Ne utasítsd el a korlátoltat és ne követeld, hogy az ember mindenben tökéletes legyen.” A kötet többi része, azaz kilencvenkilenc százaléka, az ólomkor sűrejéből való, e tekintetben az Anthologia humana kevéssé különbözik a többi, hasonló szöveggyűjteménytől, ami kiemeli közülük és sajátos perspektívába helyezi, az a válogató–szerkesztő személye és életműve (illetve e kettő egysége) — és innen nézvést már édesmindegy, hogy a Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított szövegeket mikor írták, nem erről szól az egész. Sőt, nem is szövegekről, nem eszmékről, ideológiákról, nem olyasvalamiről, amit emberek találtak ki, nem a kultúráról hanem a humán egzisztencia legmélyebb gyökereiről, amelyek abból sarjadnak, ami a létező dolgok alatt vagy mögött van. A kultúra csak annyiban tartozik ide, hogy korábban ez kapcsolta össze a gyökereket és az individuális személyt, amennyiben teljes és — szándéka szerint — koherens világmagyarázatot adott, amely a kozmogóniától az állatgyógyászatig felölelt mindent, amit az embernek tudnia kell, és legfőképpen tisztázta, kinek mi a helye és a szerepe a nagy egészen belül, azaz szabályozta az élet totalitását, minden léthelyzetre vonatkozólag kész receptekkel szolgált, világos sémákban magyarázta meg, hogy az egyénnek, legyen bár király, dinnyecsősz, lókereskedő vagy kurva, mikor mit kell tennie, hogy a mindenséggel, önnön létalapjával, összhangban maradjon. Mindez azt is jelenti, hogy a hétköznapok történései metafizikai háttér előtt zajlottak, sőt bizonyos értelemben az abszolútumba voltak horgonyozva, nem váltak el élesen a — mondjuk így — szellemi világtól, tehát a szakrális elem mintegy áthatotta az emberi szférát és a dologi létezők körét; másfelől ez a spiritualizált mindennapiság nemcsak tolerálta, de határozottan tisztelte is azt, aki túllépett a közkeletű normák rendszerén, tehát a szentet, a prófétát, az őrültet, a látnokot, egyszóval a szellemi embert, helyénvalónak tartotta, hogy vannak ilyenek, lehetőségeihez mérten támogatta őket, kérdéseket intézett hozzájuk és elgondolkodott a kapott válaszokon. A szellemi ember tehát, noha szándékai szerint hátat fordított a társadalomnak, szubjektíve kivált belőle, szociológiai értelemben mégis része maradt, minthogy a kultúra a kiválás tényét is a világ természetes rendjéhez tartozó dologként kezelte. Mindez addig volt így, amíg léteztek működő kultúrák, a kultúra pedig addig működik, amíg intakt — bár ettől, ha úgy tetszik, egy kissé unalmas. Nem így a szinkretisztikus kultúra, az fölöttébb érdekes, sőt izgalmas tud lenni, egyetlen hátránya, hogy nem működik.

Hogy a nyugati kultúra jó ideje szinkretisztikus, az közhely, hogy nem működik, az ugyancsak közhely. Mindazonáltal az Anthologia humana egy bizonyos tekintetben a szinkretizmus pozitív oldalának a felmutatása is; az ilyen kultúra izgalmas volta éppen abból ered, hogy minden hozzáférhető. (Már ahol. Egy jobb könyvesboltban meg lehet venni az egyetemes művelődéstörténet valamennyi lényeges szövegét, csakhogy jobb könyvesboltok Magyarországon nincsenek, s ha így megy tovább, rosszabbak sem lesznek. Másrészt évtizedek teltek el úgy nálunk hogy minden, ami csakugyan alapvető, ellenjavallt volt, magyarán tilos, így tehát kialakult a térség sajátos, harmadik típusú kultúrája, az iménti kettő szintéziseként: ez egyfelől abszolúte működésképtelen, másfelől hallatlanul unalmas. Érthető hát, hogy annak ideién az Anthologia humana úgy járt kézről kézre némely emberek között, mint valami ereklye, mindaddig, amíg egyszercsak el nem lopták.) Mármost azt, hogy „minden hozzáférhető”, megszorításokkal kell értelmezni, minthogy ez csupán a különféle kultúrák tárgyiasult szellemi hagyatékára vonatkozik, éppen a lényeg hiányzik belőle, az tudniillik, hogy a kultúra organikus egész, és ahogyan a csülökből, karajból, tarjából, oldalasból és egyebekből nem lehet összerakni egy működőképes disznót, éppígy nem lehet szövegekből, szobrokból, épületmaradványokból újra fölépíteni egy eleven kultúrát. Ráadásul az, ami — elvben — a rendelkezésünkre áll, mészárszéknek is fölöttébb eklektikus, itt egymás mellett fekszik a pulton a cápauszony és a medvetalp, a fehérpecsenye és a fekete kagyló, a vadkanfő és a rákfarok, ez konyhaművészeti aspektusból nézvést igen megtermékenyítő lehet, zoológiai szempontból viszont értékelhetetlen. Másszóval a szinkretisztikus kultúra nem más, mint összeilleszthetetlen töredékek gigantikus halmaza, az Anthologia humanát pedig felfoghatjuk úgy, mint erre a halmazra vetett egyetlen pillantást.

Amihez, persze, kívül kell állni a halmazon.

Az emberben még mindig van valamelyes csodatevő képesség. Nagyon kevesekben és nagyon mélyen, de van. A csoda akkor nyilvánul meg, amikor, végigvizsgálva évezredek összehordott kacatjait, valamennyit figyelmesen megnézve, majd eldobva, áthaladva a totális szkepszis vízmosásain, végül mégiscsak előáll egyfajta pozitívum. Földereng valami, igaz, meghatározhatatlan, nem lehet elmondani, miről szól, fogható tartalma sincs, elmosódott körvonalú és kommunikálhatatlan, de létezik. (Ha ugyan ez létezésnek nevezhető.) Hamvas ezzel kapcsolatban — máshol — a lét egységének helyreállításáról beszél, de mondhatnánk úgy is, hogy ez az emberi tudat restaurációja. Nem a megvilágosodás, hanem csupán az odavezető út kezdete, a kiindulópont, amely korábban, a működő, spirituális kultúrákban evidensen adott volt. Innen elindulni és szentté válni úgyszólván csak elhatározás kérdése lehetett akkoriban — manapság szent embernek kell lenni ahhoz, hogy valaki eddig eljusson. Szent embernek ugyanis egész egyszerűen az nevezhető, aki végrehajtott egy száznyolcvan fokos axiológiai fordulatot, az evilági értékek megszűntek számára létezni, a cél pedig, ami felé elindult, metafizikai típusú, másszóval felfoghatatlan. Lényegét tekintve ez az ábrahámi gesztus: feláldozni Izsákot (értsd: mindent az égadta világon), valami szellemi természetű dologért, amiről azt se lehet tudni, hogy voltaképp micsoda. Ez valószínűleg a leghősiesebb döntés, amit ember egyáltalán hozhat, a szent útja tehát mindenképp egy heroikus aktussal kezdődik. Csakhogy most jön a különbség egy spirituális kultúra és a mi korunk között: Ábrahámnak megadatott a kos. Nem kellett de facto mindent eldobnia magától, ő kijelölte a célt, definiálta a szándékait, s az Úr kegyesen akként nyilatkozott, hogy ennyi elég.

Mostanában se birka, se lángoló bokor. A világ, amelyben élünk, tökéletesen megzavarodott, az alapvető fogalmak jelentését elfelejtette, képes prófétának, szentnek sőt isteni férfiúnak tartani olyan — egyébként, meglehet, jámbor — személyeket, akiknek az útja, ha el is tér másokétól, ugyanabban a síkban fekszik, viszont azt, aki erre a síkra merőlegesen indul el, tehát a pár excellence szellemi embert, deviánsnak tekinti és szankcionálja, vagy — ami még rosszabb — gyógyítja. Másszóval: korábban a szent, a próféta, a látnok és az őket kibocsátó kultúra között távolság volt, most szakadék van, ha tehát valaki mostanság kíván szellemi útra lépni, kénytelen számot vetni azzal, hogy többé nem lesz híd közötte és a világ között, neki végig kell vinnie az áldozatot. Izsákot csakugyan le kell mészárolnia, mégpedig egy fölöttébb bizonytalan cél érdekében, hiszen a maximum, ameddig eljuthat, vélhetőleg jóval alacsonyabb spirituális színvonalat képvisel annál, amit Ábrahám birtokolt, ab ovo, azaz még az áldozat előtt.

Miért csinálja mégis?

Kérdés, persze, vannak-e még egyáltalán szellemi emberek ezen a földön, de biztosra vehető, hogy Hamvas Béla az volt. Onnan lehet ezt tudni, hogy végül is sikerre vitt egy abszurd szándékot: normális lényként tudott élni egy százszázalékosan bolond világban. Ez, persze, logikai képtelenségnek tűnhet, hisz a bolondok között szükségképpen az és csakis az tekinthető normálisnak, aki maga is bolond hacsak nincsenek univerzális, kultúra- és történelemfölötti, kikezdhetetlen érvényességű normák, amelyek más-más arcban, de változatlan tartalommal bukkannak fel minden spirituális kultúrában, sőt, néha ezeken kívül is — lásd erre vonatkozólag az Anthologia Humana néhány helyét —, s melyek a létesült dolgok világán túlról, a megnevezhetetlen alapból nyerik az auctoritásukat. Van ilyen, mondják a tradicionaisták, ez — értelemszerűen — a hagyomány, másszóval a szellem időbeni jelenléte vagy fenntartottsága. Mármost a „fenntartottság” szó involvál még valamit, jelesül az emberi lényt, aki fenntart, aki a primordiális normát megtestesíti és a bolond világ számára jól látható módon felmutatja. Ez a személy egy szakrális szubjektum, kultúrhérósz, buddhista szóhasználattal bódhiszattva. Ha valaha is volt ilyen egyáltalán, akkor Hamvas Béla ilyen volt.

Más kérdés, hogy a hagyomány maga, mint olyan, csakugyan létezik-e. A jelen szöveg, minthogy mérsékelten tradicionalista történelemszemléletet tükröz, igenlő választ implikál, csak hát nem lehet, sajnos, eldönteni, hogy mindabban. amit föntebb leírtam, akad-e némi igazság, továbbá azt sem lehet eldönteni, hogy ebben az összefüggésben az „igazság” szó használata értelmes dolognak tekinthető-e egyáltalán. Lehet, hogy az embernek nem is igazságokra van szüksége, hanem kiindulópontokra, ahonnan aztán eljuthat — kivételesen jó esetben —, addig a belső bizonyosságérzetig, amely revelatív erővel árad Hamvas Béla befejezésül ideírt szavaiból: „…visszatértem az alapállásba, a fundamentumra, a status absolutusra, anélkül, hogy megtagadtam volna akár az újkort, akár a kereszténységet, akár a hagyományt, az egészet magammal hoztam és a helyére visszatettem és a létbe visszatértem anélkül, hogy az életet megtagadtam volna, oda, ahol semmi sem hasonló és nem rokon és nem felcserélhető, hanem egy, ahol semmi sem szabálytalan, hanem normális, amihez képest minden egyéb viszonylagos és esetleges és múlandó, ahol az ellentétek összetartoznak, kint és bent ugyanaz, tűz és víz egymásban nyugszik, mert középpont, egyetlen lét, mozdulatlan és örök”.