Beavatás a nagy misztériumba avagy a fedőneve: Kovács

A szépségről nehéz véleményt mondani — szólt mélyértelműen Miskin herceg, mikor Aglaja Ivanovna bájairól kellett volna nyilatkoznia, majd szellemesen hozzáfűzte, hogy a szépség: talány.

Más szóval Miskin nem tudta megmondani, mitől szép Aglaja Ivanovna, s talán nemcsak azért nem, mert ő volt a félkegyelmű, hanem mert (tekintve a tudomány akkori színvonalát) nem is állhatott rendelkezésére elegendő ismeretanyag. Nem tudhatta szegény feje, hogy Aglaja Ivanovna attól szép (már ha csakugyan szép volt az istenadta), hogy ő maga a megtestesült átlag. Attól szép, hogy az egyéni vonásokat fukar kézzel mérte neki a Teremtő. A bájos Aglaja mindközönségesen egy tucatnő, s minél tucatabb, annál gyönyörűbbnek látszik.

Aglaja titka ma már nem titok.

A múlt század végén egy Francia Gallon nevű úriember (történetesen Darwin unokaöccse) publikált egy sorozat fotográfiát, melyeken különböző arcokat exponált egymásra. s megjegyezte, hogy ezek az összetett portrék megnyerőbbek, mint az őket alkotó egyéni ábrázatok külön-külön.

Felfedezése, amennyire ez tudható, nem vált szenzációvá. Most azonban a Texas Egyetem két pszichológusa, dr. Judith Langlois és dr. Lori Roggman fölmelegítette az ötletet, több száz modellt használtak és számítógépes képfeldolgozó eljárásokat, s így tetszés szerinti számú arcból vonhatták ki azt, ami mindegyikben közös. Az eredményük nem érdektelen.

Minél több egyén fizimiskájából gyúrták össze a kompozíciót, annál jobban tetszett a megkérdezett kísérleti alanyoknak. A számítógéppel készült átlagfej minden esetben vonzóbbnak bizonyult bármelyik eredetinél; volt olyan generálábrázat, amelyet harmincnégy valódi fejből desztilláltak, s az emberek azt mondták, az a legrokonszenvesebb. Felebarátunkban tehát azt értékeljük leginkább, ami benne nem egyéni, nem egyszeri, nem megismételhetetlen, nemcsak rá jellemző, hanem azt, ami benne személytelen, átlagos, semmitmondó, tucatjellegű. Ideálunk a tulajdonságok nélküli ember, az ilyet, ha férfi, végtelenül bizalomgerjesztőnek találjuk, megszívleljük a tanácsait, beavatjuk a titkainkba, kölcsönadjuk neki az autónkat, és országgyűlési képviselővé választjuk; ha pedig nő, akkor ájult gyönyörrel csodáljuk a szépségét és gondolkodás nélkül elvesszük feleségül.

Ennyit az ízlésünkről.

A két kutató, magyarázni óhajtván az emberi léleknek ezt a sajátosságát, utal bizonyos gyermekpszichológiai evidenciákra, hogy tudniillik a gyerekek csakis a tipikus küllemű személyeket és dolgokat preferálják, lévén ezek könnyebben fel- és megismerhetők. Ha pedig ez így van — és miért ne volna így —, akkor vonzódásunk az átlagoshoz nemcsak az emberi küllemre szorítkozik.

A megjelenés, persze, nagyon fontos; igazolt tény, hogy a megnyerő (azaz egyéni sajátosságok nélküli) külső úgyszólván a karrier garanciája. De ha ez a külcsín ugyanilyen jellegű belbeccsel párosul, a hatás elemi erejű. Akkor egy kívül-belül egyöntetűen átlagos tucatlény áll előttünk, egy abszolúte tulajdonságok nélküli ember — a továbbiakban a Kovács névvel fogjuk jelölni —, s ez a lény oly magától értetődően emelkedik a társadalmi hierarchia legmagasabb szintjei, a hatalom csúcsai felé, ahogy a kifőzött pöcsmácsik (=angyalbögyörő) feljön a víz tetejére.

A világot a Kovácsok tartják a kezükben.

Miről ismerszik meg egy ilyen Kovács?

Fizikai lényéről ne essék sok szó, lehet, hogy nem is igazán kovácsos, bár bizonyos fokú jellegtelenséget nem nélkülözhet. (Érdekes amúgy, hogy a Kovácsok valamelyest magasabbak a statisztikai átlagnál, minthogy az emberek ezt érzik átlagosnak.) Mindazonáltal szemre is felismerhető, a következőképp: képzeljünk el négy-öt férfit (mielőtt elfelejtenénk: az igazi Kovács mindig férfi; nőnek lenni bizonyos értelemben deviancia), szóval négyöt férfi beszélget egy intézmény folyosóján, egyikük ritkábban szólal meg a többieknél, rezzenéstelen szemekkel néz a levegőbe, láthatólag nem különösebben érdekli az, amiről szó van, talán érteni sem érti igazán, mégis, ha közvetlenül hozzá fordul valaki, azonnal válaszol, gesztikuláció nélkül, nem túl röviden, de nem is túl hosszan beszél, s amikor abbahagyja, a többiek bólintanak.

Ő a Kovács.

Nem tudjuk, mit mondott, hiszen azt sem tudjuk, miről folyik a szó, egyvalamit mégis biztosra vehetünk: Kovács azt mondta, amit hasonló szituációban az övéhez hasonló képzettségű, foglalkozású, beosztású, társadalmi helyzetű emberek hetven-nyolcvan százaléka mondott volna. A többiek is többé-kevésbé hasonlókra gondoltak, s amikor Kovács szájából viszonthallották a saját véleményüket, ismét megbizonyosodtak abban, hogy milyen okos ember is ez a Kovács. És mert voltaképpen tudták, hogy Kovács ezt fogja mondani, mint ahogy mindig is tudják előre, mit mond majd Kovács, ha megkérdezik, ezért Kovácsban rendkívül megbízható, megfontolt, körültekintő, szilárd jellemű férfiút ismernek, s ahol csak lehet, támogatják. Nem is ok nélkül, Kovácsnak határozott pozitívumai vannak. Például nem fúr. Részint mert nem jut eszébe, részint mert valahol a zsigereiben tudja, hogy nincs neki szüksége erre. Ha az ember nyolc pirosat meg két ászt tart a kezében, nem fog csalni. Kovács eleve nyerő. Kovácsból főorvos lesz, tábornok, főzeneigazgató, nagykövet vagy miniszter, mert Kovács mindig azt mondja, amit várunk tőle, s ezt nyugodtan, kiegyensúlyozottan mondja, ő sohasem bizonytalan, nincsenek kételyei, hanem kész válaszai vannak mindig és bármire.

Ilyen okos ember volna ez a Kovács?

Agyában kiterjedt kartotékrendszert őriz, s a megfelelő pillanatban megtalálja a megfelelő cédulát, rajta a megfelelő közhellyel. Ilyen értelemben okos. Egyéni gondolata viszont még sohasem volt, hiszen ha csak egyszer is eszébe jutna valami és azt elmondaná, akkor a felebarátait meghökkentené, sőt zavarba hozná vele, karizmatikus erejét ezzel el is veszítené azon nyomban; olyan volna ez, mintha a szépséges Aglaja Ivanovna szőke fürtjeit föllibbentené az orgonaillatú májusi szél, s hatalmas, szőrös fülek bukkannának alóluk elő. Szélsőséges ez a Kovács, mondanák akkor az emberek, hűbelebalázs módra gondolkodik ez a Kovács, fejjel megy a falnak ez a Kovács, váltsuk le, rúgjuk ki, ne üljünk le vele többé egy asztalhoz, gyermekeinket ne hagyjuk egy iskolába járni az ő gyermekeivel.

De hát Kováccsal nem fordulhat elő ilyesmi.

Kovácsnak lenni olyan, mint gyönyörű nőnek lenni: adottság, a természet ajándéka. Csak éppen a test szépsége múlékony, egy Kovács lelki-szellemi vonzereje a sírig tart. Amellett egy gyönyörű nőnek nincs küldetéstudata, egy Kovácsnak éppenséggel lehet, ő a társadalom alapja; mindegy, hogy milyen társadalomé. A kovácsság politikafölötti határozmány, nem rendszerspecifikus. Kommunista diktatúrákban nagyobb ugyan a becse, de azért máshol is rangja van. Rendszerváltás idején meg különösképp. Ha már amúgy is minden mozog, akkor roppant idegesítő tud lenni némely emberek vagy csoportok szüntelen izgágasága, s ilyenkor fölbecsülhetetlen jelentősége van annak a nyugodt erőnek, amellyel Kovács félretolja az ilyeneket. Márpedig félretolja, mert ne feledjük: Kovács egy vonzó arc szellemi megfelelője, a többségi tudat kivonata vagy párlata, vagy ami tetszik; Kovács fejében egy olyan adatbázis található, amely a többségi véleményeket tartalmazza, ha tehát állást kell foglalnia valamifajta új keletű kijelentésre vonatkozóan, egyszerűen összehasonlítja ezt az adatbázis megfelelő rekordjával: vagy egyezik, vagy nem. Ha igen, akkor igaz, de nem új; ha nem, akkor új, de nem igaz.

Kovács a mindenkori paradigma őre és letéteményese (hogy ez most politikai, tudományos, vallási, irodalmi vagy hadművészeti paradigma, az tökmindegy), ebben a minőségében tévedhetetlen és ott van mindenütt és mindenkiben. Ahogy nincs olyan ember, akiben ne lenne valami vonzó, éppúgy nincs olyan ember sem, akiben ne lenne többkevesebb Kovács. És ahogy vannak különlegesen szép nők, éppúgy vannak csaknem vegytiszta Kovácsok is, persze éppoly ritkák és éppoly magasan fölöttünk élnek, mint a jetik.

Mi lenne nélkülük?

Ami az emberben progresszív, ami új dolgokat hoz létre és így a jövő felé mutat, az az egyénhez kötődik, ahhoz Kovácsnak semmi köze. Ami viszont közös bennünk, az a kreativitás ellentéte, tradicionalizmus, konzervativizmus, szellemi sematizmus; ez Kovács. Más szóval Kovács a történelem behúzva felejtett kézifékje, nélküle a história valószínűleg nem lett volna szívderítőbb, de talán gusztustalanabb sem; csak gyorsabb. Sokkal gyorsabb, mára már rég túl volnánk rajta; kénhidrogén-viharok süvítenének a végeláthatatlan, meddő kősivatagok fölött, mi pedig valahol a felszín alatti járataink egyikében ábrándoznánk a mai Aglaja Ivanovnáról, akinek a kitinpáncélja sem nem vékonyabb, sem nem vastagabb a kelleténél, s bizonyára figyelemre méltó felismerésekig jutnánk ezzel kapcsolatban, feltéve, persze, ha volna még agyunk.