Avalókitésvara szemben Marxszal

Ezen a világon tudvalevőleg a Sátán országol. Ha valaki netán mégis kételkednék ebben, javaslom, olvassa el János evangéliumában a 12. fejezet 31., illetve a 16. fejezet 11. versét, vagy, ami ennél is egyszerűbb, menjen ki az utcára és nézzen körül. A Sátán persze nemcsak a világ valamely részén, hanem az egészen uralkodik, ily módon Reagan elnök elvi és alapvető tévedésbe esett annak idején, amikor egy földrajzilag (akkor még) egyértelműen körülhatárolható területre kívánta volt a Gonosz birodalmát korlátozni. Ez bizonyos értelemben sértés volt a Sátánra nézve, noha egyszersmind azt is be kell látnunk, hogy Ő előszeretettel tüntet ki bizonyos történelmi tájegységeket tulajdon koncentrált jelenlétével, s ha valahova már nagyon sok jutott a rosszból, oda egy idő után, mint ezt van szerencsénk érdeklődve tanulmányozhatni, még több jut. Okunk van feltételezni továbbá, hogy ez a homályba vesző ősidőkben sem volt másképp, s az ember eredendő metafizikai világmagyarázatigénye abban az ambivalenciában gyökerezik, amellyel peches felebarátaira csodálkozott. Ha — mondjuk — én egy közrendü Neanderthaliensis vagyok, és a szomszédomnak a tyúkszemére lép a barlangi medve, ez elsőbben természetszerűleg az öröm tiszta, bő vizű forrásait fakasztja föl bennem, ámde kis idő múltán, hacsak nem vagyok teljesen hülye, kebelemben a kétely üt tanyát. Mert, ugyebár, az a medve állhatna az én tyúkszememen is, és ha figyelembe veszem azt a tapasztalati törvényt, hogy valamely esemény bekövetkezésének valószínűsége egyenesen arányos ugyanezen esemény kedvezőtlen voltával, akkor bizonyos, hogy előbb-utóbb csakugyan ott fog állni. Ezt pedig a világ alapvető, strukturális jellegű hibájaként foghatom föl csupán, s íme, máris eljutottam a lét nagy kérdéseivel való viaskodás küszöbére. A szomszéd, persze, most még nem tud követni engem a filozófiának ezen ritkás levegőjű régióiba, ahhoz egyelőre túlságosan el van foglalva a medvéjével, viszont holnap, amikor a kardfogú tigris engem fog végigkergetni a vízmosásban, akkor majd derék szomszédom kap nevetőgörcsöt, ám ennek csillapodtával benne is szükségképp fölhorgadnak a kozmosz örök titkait firtató kérdések. Így lesz az emberből, Schopenhauer találó kifejezésével. „metafizikai állat”, tehát olyan lény, amely már egy másik irányból tekint ugyanerre a világra, de ezzel törvényszerűen másik világot teremt.

Ilyet például, mint a következő.

Mitikus előzmények

Ez a mahákalpa (nagy eón), amelyben élünk, kivételesen szerencsés, minthogy teljes tartama alatt kereken ezer buddha jelenik meg a világon. A mahákalpa egyébiránt négy „megszámlálhatatlanul hosszú” szakaszból (aszamkhjéjakalpa) áll, ezek nem mérhetők emberi időegységekkel, talán magával az idővel együtt jönnek létre és vele együtt enyésznek el, tudvalévő ugyanis, hogy minden ilyen aszamkhjéjakalpának újabb négy szakasza van, az elsőben az univerzum kialakul, a másodikban fönnáll, a harmadikban elpusztul és a negyedikben nem létezik. A mi világunk — amely egy csupán a létező milliárdnyi világ között — úgy született, hogy hatalmas, kék szélvihar süvített, tombolt és kavargott félhold alakban, becses anyagokból való záporok hulltak és megformálták a mérhetetlen, kerek, fehér óceánt, ennek az örvényeiből arany négyszög emelkedett ki, megjelent a föld, oly csodálatos matériából gyúrva, hogy a lények (mert azok lettek legelőbb) eszegetni kezdték, s ennélfogva szükségessé vált, hogy végbélnyílás is legyen a testükön, ilyen ugyanis korábban nem volt nekik. Így aztán az a spontán ragyogás, amit addig kibocsátottak magukból, fokról fokra elhalványult, a föld pedig gabonaféléket kezdett teremni, igen bőségesen, de némelyeknek ez sem volt elég, készleteket halmoztak fel maguknak, mások loptak ezekből, sőt gyilkoltak értük, elterjedt a bűn s ezzel együtt csökkent az emberek élettartama. Amikor már negyvenezer évre zsugorodott, akkor öltött testet a mostani mahákalpa ezer buddhája közül az első, Krakuccshanda. A második Kanakamuni volt, az emberek akkor már csak harmincezer évig éltek; Kásjapa, a harmadik buddha idejében húszezerig. Végül aztán odáig fajultak a dolgok, hogy a várható élettartam a száz évet sem érte el, ekkor testesült meg (de nemcsak ebben a világban, hanem a létező egymilliárd világ mindegyikében egyidejűleg) az időrendben utolsó buddha, közkeletű nevén Sákjamuni.

Egy pillantás a buddhológiára

Ezen a ponton most kilépünk a mítoszból, de nem lépünk ki ebből a másik világból, amelynek a mítosz csupán esetleges díszítménye. Ebből itt és most csak az a fontos, hogy a mitikus idők buddhái esszenciálisán azonosak a történelmi buddhával; Sákjamuni ugyanis mindenekelőtt azt tanítja, hogy az ego, a személyiség, az én illuzórikus, következésképp az én és az ő szembeállítása, a nem- buddha és a buddha szembeállítása is illuzórikus, más szóval a lények mindegyikében — s így nyilván valamennyi megnyilatkozó buddhában — ugyanaz az általános buddha-princípium van jelen. Egy x-szel jelölhető lény (ez lehet isten, ember, törpeharcsa vagy akármi más) és egy buddha között a különbség csupán e princípium tudatosítottságának a fokában áll; két buddha között pedig a tudatosítás módszerében, tehát abban, hogy a végső alapelv mely aspektusát ragadja meg; ezeket az aspektusokat az úgynevezett dhjáni–buddhák képviselik. Minden emberi buddhához tartozik ennélfogva egy dhjáni-buddha és minden dhjáni-buddha aktív oldalát megszemélyesíti egy úgynevezett dhjáni-bódhiszattva. Sákjamuninak, a történelmi buddhának Amitábha dhjáni-buddha felel meg, Amitábha dinamikus aspektusa pedig Avalókitésvara dhjáni-bódhiszattva alakjában fejeződik ki. A nevek mögé nem valamifajta isteni személyt kell képzelni, de nem is holmi önkényes szimbólumot. Ezek ősképek, az emberi tudatban létező alapformák, amelyek ugyanakkor realizálódhatnak is egy valódi személyben; Avalókitésvara például két héttel ezelőtt itt járt Budapesten, minthogy azt az emberi lényt, akiben meg szokott testesülni, dalai lámaként ismeri a világ.

Nyelvészeti és történeti kitérő

Őszentsége nevét a magyar sajtó üdítően változatos ortográfiával közölte, most megpróbálunk ebben a bozótban valamifajta ösvényt vágni. Tehát: a XIV. dalai láma neve. betűhív tudományos átírásban bstan-‘dzin rgya-mtsho, ennek hozzávetőleges kiejtése Tendzin Gyaco, elvileg tehát magyar nyelvű szövegekben ezt az alakot illene használni. (Angol nyelvterületen a Tenzin Gjaco írásmód terjedt el, ez olvasható például őszentsége angolul megjelent műveinek a címlapján.)

Indokoltnak látszik megemlíteni itt néhány érdekes apróságot.

A név második szava, tehát a rgya-mtsho azt jelenti, hogy óceán, így ez a mongol „dalai” szó pontos megfelelője, s mint ilyen, valamennyi dalai láma nevében — kivéve a legelsőét — szerepel.

Ami viszont a dalai láma titulust illeti, ez Tibetben nem igazán közkeletű, sőt úgyszólván ismeretlen, helyette a rgyal-ba rin-po-che kifejezés használatos; rgyal-ba = győzedelmes, azaz buddha; rin-po-che = minden inkarnációs lámának (sprul-sku, ejtsd tulku; kevéssé pontos nyugati szóhasználattal „élő buddha”) a tiszteleti címe.

Ide kívánkozik még az a megjegyzés, hogy a tizennégy dalai lámából az első négy nem is volt „dalai”, ezt a titulust az ötödik rgyalba rin-po-che, név szerint ngag- dbang blo-bsang rgya-mtsho (1617—1682) kapta „ajándékba” a Tibetet meghódító Guszri kántól, s ráadásul ezt a címet és a nagy láma uralkodói jogkörét tíz évvel később a kínai császár hagyta jóvá. Más szóval Tibet politikai státusa akkor sem volt különösebben egyértelmű, s így az ember már kezdi megérteni, miért érezhette magát Csoma többé-kevésbé otthon azon a vidéken.

Deviáns-e a szent férfiú?

Április 28-án, szombaton délelőtt tíz órakor Avalókitésvara bódhi-szattva földi testet öltése megjelent a Közgazdaságtudományi Egyetem aulájában, hogy Csenrézí-beavatásban részesítse az ezt áhító magyarországi buddhistákat. (Csenrézí — spjan-ras-gzigs — Avalókitésvara tibeti neve.) A tulajdonképpeni szertartás előtt egyórás előadást tartott az egybegyűlteknek, s ennek a közepén váratlanul homéroszi kacaj robbant ki belőle. Az esemény látszólagos megmagyarázhatatlansága okán már-már tanácstalanság kezdett lábrakapni buddhista körökben, ám ekkor hűvös nyugalommal szólalt meg a tolmács: „Úgy gondolom, őszentsége megpillantotta Marx Károly szobrát.” S valóban, pontosan átellenben a rendkívül vidám bódhiszattvával, sőt vele pontosan egy magasságban üldögélt „az első és egyetlen következetesen tudományos filozófia” megalkotójának sötét bronzfigurája, s mintha kissé komoran szemlélte volna a vircsaftot, ami előtte folyt. Nagy pillanat volt ez, érezte is mindenki, hogy ez az ember, aki Marx látványának ennyire meg tud örülni, csakugyan egy másik világ követe itt nálunk. A mi világképünkkel nem igazán egyeztethető össze, hogy egy szent férfiú — márpedig a dalai láma természetes, magától értetődő és mindenki számára nyilvánvaló módon az — állandóan és ilyen mértékben jókedvű legyen. Mi a szenteket ünnepélyes, komor és kérlelhetetlen úriemberek vagy fölöttébb ájtatos hölgyek formájában szoktuk elképzelni, részint talán azért, mert századok óta egyetlen igazi szentet sem láttunk, részint mert a mi szentjeink csakugyan másfélék voltak, ők révült pillantással tekintettek kifelé a világból, ez a másik szent viszont derűs örömmel nézi ugyanezt a világot kívülről, a túloldalról, a másik partról, s mindeközben az egész lényével igazolja, hogy onnan nézvést sokkal szeretetreméltóbb benyomást kelt ez az egész. A kérdés mármost csupáncsak az, hogy vajon más is átjuthat-e arra a túlsó partra, és ha igen, hogyan.

Kilátás a túlsó partról

A tibeti kánonban huszonegy kötet szerepel a Shes-rab-kyi pha-rol-tu phyin-pa (szanszkritül Pradzsnyápáramitá) összefoglaló cím alatt. Ezek a szövegek teljes terjedelmükben olvashatók angolul. minthogy egy Edward Conze nevű úr (érdemes róla megjegyezni, hogy olyan professzoroktól tanul filozófiát, mint Jaspers, Max Scheler, Nicolai Hartmann), harminc esztendőt áldozott az életéből a lefordításukra. A Shes-rab-kyi pha-rol-tu phyin-pa egyébiránt azt jelenti, hogy a bölcsességnek a) túlpartra érkezése, az ide sorolható szövegek pedig sokak szerint minden idők legkifinomultabb, legelvontabb és legmélyebb vallásos irodalmát képviselik. Európai értelemben nem is igazán tekinthetők vallási tárgyú textusoknak, tartalmuk ugyanis végtelenül szubtilis filozófia, noha a kifejezésmódjuk helyenként mitologikus színezetű. Számunkra most azért fontosak, mert csakugyan egy gyökeresen más nézőpontból írják le a világot, s az így leírt világ nem ugyanaz, mint amit megszoktunk.

Abban a világban már nem a Sátán országol.

A Sher-phyin (ez a teljes tibeti cím rövidítése) világa üres. Attól üres, hogy a világot betöltő jelenségek is üresek, valamely dolog üressége pedig annyit jelent, hogy a dolog nem önmagától az, ami, nem szubsztanciálisan létezik, csupán egy tágabb rendszerben elfoglalt helye révén nyeri el átmeneti és látszólagos önazonosságát, ha pedig közelebbről megvizsgáljuk, tapasztalhatjuk, hogy maga is alrendszerekből áll, az alrendszerek pedig további alrendszerekből, végül is sehol sem lelünk föl valami lényeget, amelyről kimondhatnánk, hogy „ez az!”. A mindenség tehát dinamikus struktúrák szakadatlan hullámzása, nem lét, hanem levés, a jelenségek üres formák, szubsztancia nélkül. Maga az üresség sem szubsztancia, merthogy elválaszthatatlan a formától, az üresség csak valaminek az üressége lehet, s ebben az értelemben üres maga az üresség is, mert relatív, hiszen nem egyéb, mint a forma másik oldala. Az egész Sher-phyin-irodalom legismertebb szavai a következők:     „A forma üres; az üresség pedig forma. Az üresség nem más, mint forma; a forma sem más, mint üresség. Üres a tapasztalat, a megkülönböztetés, a fogalom és a tudat úgyszintén. Így hát, Sáriputra, a jelenségek mind üresek, nincsenek tulajdonságaik; nem keletkeznek, és nem múlnak el; nem szennyezettek és nem is makulátlanok, nem hiányosak és nem is tökéletesek. Éppen ezért, ó Sáriputra, ahol üresség van, ott nincs forma, tapasztalat, megkülönböztetés, nincs tudat (…), nincs tudatlanság és a tudatlanság megszüntetése, nincs öregség és halál, és nincs az öregségnek és a halálnak a túlhaladása; nincs szenvedés, nincs keletkezés és kialvás, nincs felsőbbrendű bölcsesség, nincs beteljesülés, és nincs nem-beteljesülés.”

A valóság két oldala

Ez a néhány mondat a Sher-phin egyik summázatából való, amely Nyugaton Szív-szútra címen vált ismertté és kisebb könyvtárnyi irodalom foglalkozik vele. Ezúttal csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit mond a világról, arról a világról, amely a nyugati kultúrát definiáló szent iratokban a Sátán birodalmaként szerepel. Azt mondja róla, hogy ez a világ nem más, mint a Nirvána. Azt mondja, hogy a világ nem szép, nem csúf, nem jó, nem rossz, nem kénkőszagú és nem malaszttal teljes, végül pedig nem valamiféle üdvtörténeti operaelőadás színpada süllyesztővel és zsinórpadlással, hanem a formának és az ürességnek, a valaminek és a semminek örök egybehullámzása. Azt mondja tehát, hogy a világ milyensége nem magában a világban van, hanem a világot szemlélő elmében; ha az elme innen nézi a mindenséget, akkor a szenvedés kezdet és a vég nélkül való tovahömpölygését látja benne; ha amonnan nézi, akkor a Nirvánát.

A Sátán birodalma zsúfolásig tömve van jelenségekkel, dolgokkal és személyekkel, s ezek mind-mind szerfelett fontosak. A dolgok egy részét el kell érnünk, birtokba kell vennünk, haza kell hurcolnunk, és őriznünk kell, hogy valaki el ne vigye; a dolgok más része eközben útban van, félrelökendő, lerombolandó vagy csak kikerülendő, mindenesetre akadályt jelent, ellenség, tehát úgyszintén fontos. A másik világban, a Sher-phyin által leírt univerzumban nincsenek dolgok, amelyekkel folyton kezdeni kéne valamit, a formák illékonyak, lényegtelenek, valahol félúton vannak a létezés meg a nem-létezés között, nem vonzanak és nem is taszítanak, nem kívánatosak és nem is kerülendők. A Sátán birodalmában a személyek is fölöttébb fontosak, vagy azért, mert a szövetségeseink, vagy azért, mert az ellenfeleink, vagy mert sem ezek, sem azok, s ilymódon gyanúsak. A Sher-phyin-féle világban úgyszólván mindegy, hogy most éppen ki kicsoda, hiszen a születő és elmúló világkorszakok kezdetek nélküli áramlatában mindenki minden volt már, a legeslegjobb barátunk megszámlálhatatlanul sok újjászületésében volt a legádázabb ellenségünk, és oly sokszor vágta le a fejünket, hogy ezek a fejek egymásra halmozva magasabb kupacot alkotnának, mint a Himalája; legvisszataszítóbb ellenségük (szomszédunk, kollégánk, politikai riválisunk) viszont végtelen sok alkalommal volt a szülőanyánk, így például Marx Károly előző életeinek öröktől fogva tartó láncolatában számtalanszor volt a mai dalai láma szerető édesanyja, s gyermeke iránti aggodalmában oly temérdek könnyet ontott, hogy ahhoz képest a világtengerek összessége egy faluszéli kacsaúsztató. (Belátom, hogy a buddhizmusban ez a gondolatsor a legkevésbé követhető, ez a legszokatlanabb az európai észjárás számára; megkockáztatom továbbá azt a föltevést, hogy az általam egyébként nagyrabecsült Torgyán doktor is vonakodna például az érdemdús Farkasházy Tivadarban fölismerni azt a lényt, akit őt — Torgyán doktort — megszámlálhatatlanul sok alkalommal hozta világra, s odaadó szeretettel dajkálta kebelén.) Az utolsó és a leglényegesebb ellentétpár pedig önmagunk megítélésében áll: én, itt, a Sátán birodalmában, abszolút fontos vagyok, egyszeri, megismételhetetlen, sorskérdésekben ügyködöm, vállamat a jövő iránt érzett felelősség terhe nyomja, arcvonásaim fennköltek, tekintetemből komolyság árad, honfibú és magasabb szenvedelem. S erre idejön egy ember, aki milliók legfölső szintű vallási vezetője, a legmagasabb szellemi princípium megtestesülése és mindezek tetejébe még egy elnyomott nép száműzött uralkodója is; és ebben az emberben nincs sértettség, nincs harag, nincs pátosz, emelkedettség, önmaga fontosságának a szikrája is hiányzik belőle, nem tart lírai hevületű szónoklatot, hanem gyermeki jókedvet sugároz és azt tanácsolja, hogy legyünk optimisták és próbáljuk másképpen nézni a világot, hogy a világ is másképpen nézzen vissza ránk.

Mindez már nem a délelőtti szertartáshoz kapcsolódva hangzott el, hanem a délutáni előadásban, s a szétszéledő közönség, ahogy ez félfüllel elkapott mondattöredékekből kiderült, nem igazán értette a dalai lámát. A többség mindenesetre karakteres politikai állásfoglalásokat várt, emberjogi kérdések mélyreható boncolgatását vagy legalábbis próféciákat a világkommunizmus végóráiról; s e helyett — az ő értelmezésében — jámbor közhelyeket hallott.

Ez a két világ ugyanis nemigen tud szót érteni egymással. Egyes emberek, autonómnak tekinthető személyiségek — esetlegesen és bizonyos mértékig — átjuthatnak egyikből a másikba (úgy értem, innen oda), de a két birodalom, mint egész, nem ugyanazt a nyelvet beszéli, lévén — elnézést e két ronda szóért — axiológiailag inkompatibilisek, ami magyarul annyit tesz, hogy ami érték, vagy talán legfőbb érték az egyikben, az alkalmasint semmit sem jelent a másikban és megfordítva. Pedig végső soron mindkettő ugyanarra a valóságra vonatkozik, csak az egyikből — abból, amit a dalai láma vagy a Sher-phyin képvisel — ez a valóság barátságosabb, elfogadhatóbb, szerethetőbb benyomást kelt, sőt igazabbat is; onnan nézvést az erdő erdőbb, a vizek vizebbek, a szikla sziklább, pontosan azért, mert annak látszik, ami: formában megnyilatkozó üresség, illetve ürességben feloldódó forma. Ez a világ teljesebb, hitelesebb és emberibb is; más kérdés, hogy a percei meg vannak számlálva. Ugyan a tibeti buddhizmus terjed Európában és Észak-Amerikában is, de maga a tibeti kultúra, mint organikus egész, meg fog szűnni; az erő a Sátán oldalán van.

A vég

Az általunk már idézett buddhista világtörténet-mítosz szerint Buddha tanai ötezer évig maradnak fenn. (Ennek már több mint a felén túl vagyunk.) Végül az emberi élet átlagos tartama tíz évre zsugorodik, s az egész aszamkhjéjakalpa fegyveres harccal ér véget. Azután nem lesz semmi.

A következő buddha, Maitréja, úgy négy milliárd-kilencszázmillió év múlva fog megjelenni. Egyébként néhány esztendő már ebből is letelt.