Maugh

1944. december 24-én késő délelőtt szélcsend és enyhe köd uralkodott. A hőmérséklet a Magyar Országos Meteorológiai és Földmágnesességi Intézet csodálatos módon megmaradt feljegyzései szerint plusz 1,9 °C, és csak éjszakára csökkent le mínusz 6,8 °C-ra. Az embereket semmiféle hideg szél nem ösztökélte nagyobb sietségre, mégis siettek. Járművek alig. Az üzletek nyitva tartottak. A 10. honvéd gyaloghadosztály ugyancsak csodával határos módon fennmaradt hadinaplójának aznapi jelentésében velősebben fogalmaztak: az időjárás száraz, ködös, hideg. Földutak járhatók.

Akkor már néhány hete hallani lehetett az ágyúdörgést. Főképp dél felől jött. Nyolcévesen tudtam, hogy ezek az oroszok. Valahol a város határában vannak. Az állandó, monoton robaj érdekes volt.

*

Karácsony előtt két nappal a Lehel téri piac Fóti úti szélére, a bódésor mellé az akkor már zavartalanul berepkedő orosz gépek egyike bombát dobott. Jól hallatszott a hirtelen durranás a harmadik emeleti lakásban, az ablakok (akkor még) nem törtek be. Az emeletes házakból álló város belsejében még mindenki a lakásában lakott. A pesti városrész peremén, légvonalban húsz kilométerrel odébb húzódott a front. Anyám éppen készült lemenni, hogy még valamit vásároljon. A piac működött, a forgatag alig kisebb a szokásosnál, jegyre vagy anélkül még sok minden kapható volt. Soha annyi karácsonyfát nem árusítottak, mint akkor. Ráadásul nagyon szép fákat. Mondták, a Felvidékről vannak. Még azt is mondták, hogy Kárpátaljáról. Ez szöget ütött a fejembe, mert úgy tudtam, hogy az már rég az oroszok kezén van. A mindennapok a távoli robajtól és a berepülő gépektől alig változtak.

A bomba az egyik árusító bódé mellett robbant, a tölcsért emberek vették körül. A földesen feketéllő, kúposan szűkülő gödör kicsi volt, ha bemászhattam volna, a fejem még éppen kilátszana. Anyám elég szabadon hagyott járkálni, de ezt nem engedte. A szélén, háttal a bódénak állt az egyik látásból ismerős kofa, vastag ködmönben. – Itt álltam a közelében, amikor robbant, a ruhám védett meg – kiabálta. És még csak kétségbe se volt esve. Mintha senki se csodálkozott volna. Az oroszokról tudtuk, hogy csak kisebb bombákat dobálnak. Nem amerikaiak. Izgalmas volt.

Karácsony délelőttjén valahogy megint kijutottam az utcára. Pontosan emlékszem, átmentem a másik oldalra. Azon az oldalon, ahol ma az „Élmunkás téri házak” állnak, meg egy park, akkor a Lehel utcai sarkon fatelep, a Fóti utcai sarkon pedig egy mésztelep volt, amit kétméteres deszkapalánk határolt a járda mentén. A feltűnő az volt, hogy már nem parkolnak az utcában a piaci fuvarra váró nagy lófogatú társzekerek, a stráfkocsik, melyek alatt mindig egy petróleumlámpa függött és az ülésdeszkáját a kocsi irombaságához nem illő vékony, cirkalmas vasrúd váz tartotta a magasban, jóval a rakfelület fölött. Az ülés egyik oldalán volt a fogantyús fék, melyet tekerni kellett a fékezéshez, ha lejtőn ment lefelé a kocsi, hogy felgyorsulva a lovak csánkjának neki ne menjen a tengely fölötti kereszttartó. Az is feltűnt, hogy hiányoztak a járdaszélen a rakfelületek oldalfalai, melyeket egymásra rakva oda szoktak fektetni a kocsisok, ha a platón olyasmit kellett szállítani, amihez az oldalfalak feleslegesek voltak. Sejtettem, hogy ezek a kocsik a városszéli, kőbányai, pesterzsébeti, csepeli és rákospalotai istállókból szoktak bejönni a város belsejébe, és arrafelé már veszélyes volt, mert sokkal erősebben hallatszott a dörgés.

A túloldalon a palánkot mindig teleragasztották plakátokkal, és most újak voltak láthatók, ráadásul fényképesek. Elmerültem a fényképek, majd a szöveg tanulmányozásába.

A képen női hulla hevert, a combjai meztelenek, nadrágja vagy szoknyája felhúzva. Akkor még nem nagyon tudtam, mi a különbség egy szimpla hulla és egy megerőszakolt nő hullája között, csak nagyon újszerű volt. A szöveg szerint, ahogy emlékeimben megmaradt, a hullák az oroszok áldozatai, akiktől nagyon óvakodni kell. Tudtam, hogy valami nagyon veszélyesről van szó. Mivel ma is kíváncsi vagyok, utólag, hosszas keresés után felfedeztem az interneten a plakátot. Az eredeti szöveg így szólt: „Sztálin hordáinak nyomában. A magyar és német katonák mindenütt borzalmasan megcsonkított és megbecstelenített női holttesteket találnak az orosz hordáktól visszafoglalt magyar városokban és falvakban. A bolsevista dúvadak letépték az áldozataikról a ruhát, erőszakot követtek el rajtuk, majd tarkólövéssel végeztek velük.” Mélyen elgondolkodtam. Ráadásul valahol egy másik plakáton korábban azt olvastam, hogy a kémektől is óvakodni kell, mert még az is lehet, hogy a cipőtalpukban van a fényképezőgépük. Legalábbis ez maradt meg az emlékezetemben. Az olvasás után figyelni kezdtem a járókelőket, hogy kinek van túl vastagnak tűnő cipőtalpa. Tényleg voltak vastagabbak, mert sokan túracipőt hordtak akkor.

Aztán táncos léptekkel, térdemet váltakozva emelgetve átszökdécseltem a mélysárga keramittéglával burkolt Bulcsú utca másik oldalára, ahol a házak sorakoztak. Az úttesten alig volt járműforgalom. A színes burkolat szépségét kiemelte, hogy a téglákat az utca közepétől a járdák felé két irányban V alakban rakták le, amitől nagyon szabályos, mértani mintázat keletkezett. Csábított az ugrándozásra. A házunk, a 21/a kapuján, baloldalt még ott volt a nagy, sárga csillag, de már nem voltunk zsidó ház, mert a zsidóknak november végén be kellett hurcolkodniuk a gettóba. Előtte Keme Gyula éjjel sok dobozt hozott hozzánk a házbeli drogériájukból. A negyediken lakó Lászlóék meg Schillingerék első emeleti lakásába is beköltöztek. Oda is kirakták a névtáblájukat, hogy „bikfalvi László József építészmérnök”.

Mindig kétszer tartottuk a karácsonyt. Este először nálunk jött a Jézuska. Azon a karácsonyon az öcsikémmel együtt annyi ajándékot kaptunk, mint még soha. Ólomkatonákat, kicsi, színes lemezekből kialakított járműmodellecskéket, kulccsal felhúzható, mozgó játékokat, kartonlapokból álló képeskönyveket. Az egyik kép szövege nagyon megmaradt az emlékezetemben. A szamár képe alatt az állt, hogy „katángkórót eszik vacsorára”. Mivel a korábbi nyarakat mindig falun töltöttem, tudtam, mi az a kóró, meg mi az a katáng, de a kettő együtt érthetetlen volt, hogyan lehet megenni. Merthogy a kóró eleve valami nagyon száraz, a katáng, ha elvirágzik, ugyancsak, és a kettő együtt kellemetlenül szúrós. Mély benyomást tett rám, hogy van állat, amely képes ezt megenni. Majd átmentünk apai nagyanyámékhoz, Mamukához a szomszéd házba, ugyancsak a harmadik emeletre. Ott is egy rakat játék fogadott, de előbb még ott is énekeltünk, és csengő is volt. Minden el volt sötétítve, hogy fény ki ne látsszék. A nagynénéim is megajándékozták egymást. Majd a szokásos vacsora következett. Mindig hal volt a karácsonyi vacsora, és miközben kevés bort is ittak hozzá, azt mondták, hogy „a hal úszni akar”. Eléggé csodálkoztam, hogy ennek mi az értelme. Talán azért, mert nálunk borivásra nagyon ritkán került sor. A végén a sütemény mellé sárga, apró aranyalmakompótot ettünk. Mamuka egyik különlegességét.

Ilyen szép karácsonyunk még nem volt. Utána visszamentünk a saját lakásunkba aludni. Arra ébredtem, hogy fölemelnek, eszméletlenül erős az ágyúdörgés, az egész ház remeg, minden ablak szinte mozgott a rezonálástól. Apám, anyám siettek, de nem voltak idegesek, mert már begyakorolták. Kettőnkön kívül szinte semmit sem kellett cipelniük, ám a folyosón annyira kapálództam, hogy hagytak gyalog jönni, mert teljesen felébredtem. Öcsike végig aludt. Lehurcolkodtunk a légópincébe. A sötét lépcsőház tele volt az ugyancsak lefelé tartó lakókkal. A mi előkészített helyünk a pince egyik sarkában volt, ahol lefektettek a mindenféle ruhákkal borított ládákra, és azonnal tovább aludtam. Másnap az utcán a járda ezüstösen ragyogott, tele volt üvegcseréppel, de az ott álldigáló felnőttek már nem engedtek túl a kapun, hogy járkáljak a gyönyörű fényes felületen, pedig nagyon érdekes lett volna a talpam alatt az üvegtörmelék csikorgása. Azt mondták, mindenütt fütyülnek a golyók.

*

A másik legszebb karácsonyom 1947 végén kerekedett. Még mindenütt sok volt a romos ház, és csak két hídon lehetett Budára átmenni, ahol a legfiatalabb nagynénémék laktak a János-kórház közelében. Amikor először átjutottunk hozzájuk 1945 nyarának elején, részletes rémtörténeteket meséltek a kitörés napjáról meg a János-kórház előtti hullaszőnyegről. Apám akkor már elindította a gyárát, és éjjel-nappal dolgozott. A kommunistáktól nagyon tartottunk. Rögtön azután, hogy átment rajtunk a front, elsőként jelent meg a plakátjuk a házkapu melletti falon. „Gyertek fel a pincékből.” Később olvastam, hogy volt második része – „építsük fel együtt az országot” –, de azt elfelejtettem, mert nem jelentett semmit. Ahhoz viszont, hogy menjünk föl a pincéből, biztosan nem ezektől kellett a biztatás, nem miattuk mentünk vissza már két nap múlva a lakásunkba, hanem mert nem volt értelme lent maradni. A többi lakó közül ilyen hamar senki se hagyta ott a pincét. És később a másik plakát, hogy „gyökerestől tépi ki a reakciót a Magyar Kommunista Párt”. Hát azok meg inkább biztos, hogy mi voltunk, gondoltam. Mégis így kellett hogy érezzük, mert nem voltunk hülyék. A kommunistákat az első pillanattól nagyon utáltam, főleg féltem tőlük.

Apám kezdetben semmit se törődött ezzel, ahogy korábban a nyilasokkal sem. Mindkettőtől nyilván ő is tartott. Amikor aztán elkezdődtek az államosítások, 1945 végén a bányáké, majd 1947-ben néhány nagyvállalaté meg a bankoké, még ezzel sem törődött. Azt mondta, hogy a száz fő alattiakat nem fogják államosítani. Anyám kételkedett ebben. Aztán, már később, azt mondta, hogy a húsz fő alattiakat nem államosítják, és leépítette a gyárát egy tizenkilenc fős műhelyre. Anyám ebben is kételkedett. Ez így ment mindaddig, amíg az utolsó pillanatokban sikerült a maradék gépeit eladni és valami kevés tőkét megmenteni.

1947 karácsonyán itt még nem tartottunk, és azt hiszem, akkor egész jól mentek még a dolgok, ezért lehettek megint nagyszerű ajándékok. Märklin mozdonyok, autók, lyukas lemezcsíkokból és csavarokból álló Meccano fém építőjáték. Évekig játszottunk velük a házbeli gyerekekkel az ebédlőnk tükörfényesre vikszelt padlóján. Ennek fényesítésébe akkor már anyám engem is bevont, és vikszelés után ide-oda kellett csúszkálnom először kefével, majd rongyokkal a lábamon az egymásra ferdén rakott parkettasorokon. Azoknál a barátaimnál, akiknél korábban cselédet tartottak, akkor már mindig fényehagyottan fakult és kopár volt a parkett. Anyám azt mondta: – Typisch. – A padló volt a tenger, a szőnyegek voltak a szigetek, házakat és várakat építettünk, és mindig hangosan tájékoztattuk egymást, hogy most ki milyen hadmozdulatot vagy egyéb dolgot hajt végre. A többi gyerek lakásában ilyet nem nagyon lehetett játszani, azt mondták, ne csináljunk rendetlenséget.

A felnőttek is megajándékozták egymást, de az nem érdekelt. Kizárólag az maradt meg, hogy Mária néném, aki egyedül apám testvérei közül nagyon vallásos lett, egy üveglapos keretbe foglalt faszilánk-válogatást ajándékozott Mamukának. Azt mondták, a szilánkok Jézus keresztfájáról származtak. Elméláztam, honnan tudhatták, hogy melyik fadarab volt Jézus keresztje. Nem mertem megszólalni, mert Mamuka volt a legfontosabb, és apai családom igencsak nem szívelhette a tiszteletlenséget. De nagyon kínosnak éreztem a dolgot. Persze az is lehet, hogy rosszul emlékszem, mert csak faszilánkok voltak a Szentföld vagy Jeruzsálem környékének fáiból. Az azonban biztos, hogy ez is elég volt az áhítathoz. Nálunk egyébként se volt soha veszekedés a felnőttek között, és karácsonykor mindenki még kedvesebb volt egymással.

Ami a legnagyszerűbb, apám erre a karácsonyra megvette a Forrás könyvek újra kiadott, teljes sorozatát. Egyszerű, sárgás borítójú könyvek voltak, de amint beléjük lapoztam, megbabonáztak. Mai eszemmel nem értem, hogy csinálták, mert ennek a sorozatnak minden katalógusban 1944 a kiadási éve. Nyilván elraktározhatták vagy újranyomtatták. A papír kissé sárgás volt, könnyen tépődött, de a tartalma! Addig csak a meséket meg a hun–magyar mondákat, kartonra nyomtatott képes történeteket olvastam, de már folyékonyan. E könyvek révén azonban végre kitárult előttem a világ. Tobzódtam a regények kitalált történeteiben. Ettől kezdve egész nap vagy játszottam a barátaimmal, vagy olvastam. Többnyire hason fekve. Ma így nem tudnék.

Rider Haggard regényében, a Heu-Heu-ben valamilyen ismeretlen afrikai parton kötnek ki, és behatolva a kontinens belsejébe váratlanul rájuk szakad a kétszázmillió évvel korábbi geológiai középkor minden borzalma. Hans Dominik Az égő piramisában előkelő és végtelenül gonosz hölgyek és urak öltek, küzdve a túlélésért, az Atlantisz föltámadásában pedig megszűnik a Golf-áram, és elszabadul a pokol. Meg A rikkancskirály. Amelyben úgy kezdődött a koldusszegény John Workmann rikkancsgyerek története: „Fagyos esti szél söpört végig New-York utcáin és a szokottnál nagyobb sietésre ösztökélte az embereket.” Ez a mondat lenyűgözött. Igen – gondoltam, így kell kezdeni egy igazi regényt. Ez már nem Piroska és a farkas.

És A kék lagúna. Ha nem tízszer, akkor hússzor olvastam el Stackpoole regényét. Csak évekkel később tudtam meg, hogy milyen híres giccs. Ahogy a néhány napos csecsemőt a hajótörött testvérházaspár a pálmafás szigeten jobb híján sült hallal eteti, és a csecsemő életben marad. Lehet, hogy ezért is van (meg sok másért is), hogy azóta nem vagyok válogatós, ha valamit meg kell ennem. És Francis Bret Harte-től a Hajó a város közepén. A hamis pénzekből álló elrejtett kincs egy amerikai város utcájára került hajóban. Ez volt az első találkozás a vaskos tapasztalásból fakadó amerikai-angol képzelet részletgazdag és színes leírásaival. Olvasmányaimban ennek hamarosan folytatása lett a Huckleberry Finnben és Tom Sawyerben – a nevet még sokáig Tom Szavajernek olvastam. Igen, mindez csak Amerikában lehet, annak csodálatos világában.

Végül Sommerset Maugham egyik trópusi novellája. Túl korán jött. Egy szót se értettem belőle, de a bűntudat, mely a főhősben keletkezett, mikor megtudja, hogy akit gyűlölt, mert azt hitte, a rosszakarója, éppen az volt, aki szerette és jót akart neki. Igen. Ezt a rettenetet, melyet a belső bűn felismerése kivált, ezt mintha már ismertem volna – és később bizonyossággá is vált. Velem született. Már akkor valahogy lenyűgözött, hogy ezt meg lehet fogalmazni. Valahogy még inkább magam lettem ettől.

Ma ezeknél a történeteknél akár ezerszer rafináltabban megírt regény- és elbeszéléstömkeleg olvasható. A tökéletes mondatok, melyek egyike annak idején lenyűgözött, az írói mesterség kifogástalan technikai birtoklása bennük alapértelmezés. Kevés köztük, amely örökre megmarad az ember emlékezetében. Többségük eldobható műanyag történet. A szépirodalom-gyártás termékei. Akár az ultrafeldolgozott, tökéletes ennivalók, melyek emésztéskor már semmiféle bélmozgást nem igényelnek. Csábítóan olvasmányos szövegcsipszek, chicken nuggetek. Tétjük csak a megtérülés, nagyon nehéz közöttük megtalálni azokat, melyekből valamiféle személyesen átélt hitelesség sugárzik. Mégis, lehet, hogy ma is akad, aki rajtuk keresztül fedezi fel a világot.

*

Akkor, 1947 és 1948 fordulóján, a kommunista hatalomátvétel nyomasztó kezdetén a karácsonyra kapott könyvek kitalált történeteiben az elbeszélés még ártatlan ősforrásai szüremlettek át. A képzelet, a fikció csodálatos, még teljesen egyedi, szinte ropogósan nyers, egyszerű modern termékei. Azóta is csodálom ezt az elbeszélésformát, ezt az ízig-vérig fikciósat, mely még magán őrzi a történelmi idők kezdetébe vesző, magától születő mesélést – és magam is csodálkozom, hogy képtelenné váltam arra, hogy ezt műveljem. Fogva tart, ami valóságosan történik, az igazi hihetetlen. Ahogy az is, hogyan voltak a legszebb karácsonyaim. Ki tudta volna pont ezt kitalálni?

Az első karácsonyommal valami véget ért, a másodikkal elkezdődött valami új. A bábállapotból hernyó lettem. Kezdtem tudni gondolkodni. És elkezdtem várni arra, hogy repülni tudjak.