Élet és Irodalom,
LXIX. évfolyam, 46. szám, 2025. november 14.
UNGVÁRY RUDOLF
A Hamász 2023. október 7-i mészárlása nemcsak az iszlám országokban váltott ki tömeges lelkesedést, hanem az euroatlanti kultúrkörben is. Szóvivői elismert, akadémiai karriert befutott, radikális személyiségek. Az izraeli politikát, majd hadviselést humanista alapon elutasító liberális demokraták sajátos hallgatást tanúsítanak velük és az általuk képviselt lelkesültséggel szemben. Az erőszakot ugyan elutasítják, de mintha hallgatólagosan a szövetségeseiknek éreznék őket, mert maguk is szemben állnak az izraeli politikával.
Ron Huldai, Tel-Aviv polgármestere szerint „Izrael demokráciából teokráciává alakul át. Halachikus állam leszünk.”1 Kétségtelen: az izraeli társadalom a kétállami megoldás eredménytelenségének és a Hamász meg a Hezbollah állandó rakétatámadásainak hatására jobbra és részben szélsőjobbra tolódott. Erősítette ezt a folyamatot, hogy a volt Szovjetunió területeiről és az arab államokból érkezett vallásos zsidóknak semmiféle demokratikus, nyugati kultúrájuk nem volt. Szavazataikkal a szélsőjobboldalt támogatták, és ennek eredményeként az ortodox vallási fundamentalisták vezetői bekerültek a kormányba. Céljuk valóban egy teokratikus, kirekesztő Izrael. Maga Izrael állama azonban még ma is az egyetlen a Közel-Keleten, ahol tüntetni lehet a kormány ellen, demokratikusan működik a parlament, és szabad választások vannak.
*
Európai és amerikai Izrael-ellenes tüntetések a terrortámadás előtt is voltak. Azonban teljesen új fejlemény, hogy a Hamász vérengzését követően, már a következő napokban, szinte azonnal megváltozott a helyzet: a baloldal és a liberálisok sorai között is megjelentek azok, akik az atrocitást is üdvözölték.
Bret Stephens, a New York Times rovatvezetője rögzítette a lapban a támadást követő New York-i élményeit. A támadás hírére rendezett másnapi tüntetésen hangosan éljenző embereket lehetett látni. Voltak, akik a késelést utánozták. Stephens nyomát se látta az együttérzésnek az áldozatokkal. Csak „eufóriát és kárörömöt” tapasztalt, pedig az interneten már mindenki láthatta, micsoda vérengzés történt. „A holokauszt óta legnagyobb tragédiánk után egy nappal, október 8-án arra ébredtünk, hogy milyen kevés empátia volt irántunk abban a világban, amelyikről azt hittük, a mienk is. Egy végzetes felismeréssel járó felébredés volt: a progresszív baloldalhoz való tartozás nem nyújt védelmet az antiszemitizmus ellen.”2
Nem elszigetelt esetekről volt szó. Joseph Massad, a Columbia Egyetem jordániai származású professzora „lélegzetelállítónak”, „újítónak” és „lenyűgöző győzelemnek” nevezte az öldöklést. Akadémiai műveltségben fogant reagálása nem nélkülözi az apró részletek érzékletes megfigyelését sem. „Nyilvánvalóan sok múlik az innovatív palesztin ellenálláson, amely szombat kora reggel meglepetésszerű támadást indított Izrael ellen légi, szárazföldi és tengeri úton. Ahogy a lenyűgöző videók is mutatják, ezek a siklóernyősök a palesztin ellenállás légierejévé váltak. (…) Nem kevésbé lenyűgözőek voltak azok a jelenetek, amelyeket a híreket néző több millió ujjongó arab látott, amint a gázai palesztin harcosok áttörik Izrael börtönkerítését, vagy légi úton siklanak át fölötte. (…) Ütős látvány volt néhány gyarmatosító izraeli katona és tiszt elfogása alsóneműben.”3
Franciaországban a 2009-ben alapított Nouveau Parti anticapitaliste (NPA) október 7-én hivatalos nyilatkozatot adott ki, amelyben a terrorakcióról kijelentette, hogy „támogatja a palesztinokat és az ellenállásukra választott eszközeiket”.4
Egy amerikai rádió Democracy Now! című műsorában Judith Butler, a Berkeley Egyetem retorika- és összehasonlító irodalomtudományi professzora a vérgőzös gyilkolászást puszta ellenállásnak tekintette. „Ez nem olyan konfliktus, melyért mindegyik oldal egyformán felelős. (…) A Palesztinát megszálló, gyarmatosító izraeli telepes rendszer rasszista. (…) Elfogadhatatlan a Hamász támadásának egyoldalú elítélése.”5 Továbbá: „…őszintébb és történelmileg helyesebb azt mondani, hogy az október 7-i felkelés fegyveres ellenállás volt. Nem terrortámadás és nem antiszemita támadás. Izraeliek elleni támadás volt.”6 Már 2006-ban közölte, hogy „a Hamász és a Hezbollah progresszív baloldali társadalmi mozgalmak”.
A svéd Andreas Malm, a Lundi Egyetem humánökológia-docense így nyilatkozott: „Az első dolog, amit azokban a korai órákban [október 7-én] mondtunk, kevésbé szavak voltak, mint inkább az ujjongás. Akik életünket a palesztinkérdéssel kötötték össze, nem is reagálhattak volna másképp az ellenállás jeleneteire, amikor az erezi ellenőrzőpontot megrohamozták. (…) Az ellenőrzőpont kétségtelenül a legszörnyűbb emlékmű minden közül, egy másik nép uralmának jelképe – és ez az átkelőhely hirtelen palesztin harcosok kezébe került, akik legyőzték a megszálló erőket és letépték a zászlójukat. Szétzúzták a betontornyok, karámok és megfigyelőrendszerek labirintusát. Hogyan is ne lelkesedhetnénk meglepetésünkben és örömünkben?”7
Hogyan magyarázható ez az öröm vagy akár közöny a pogrom hírével szemben? Tehát még nem Izrael későbbi, gázai háborújának a hatása alatt, hanem szinte reflexszerűen, azonnal és a nyilvánvaló mészárlás ismeretében.
Az idézett személyek vitathatatlanul kvalifikált, egyetemeken oktató értelmiségiek, akik magukat antifasisztának tartják. Mégis, a 2023. október 7-i beéri vérfürdőt és a Hamászt elfogadják. Lényegében a humanizmus nevében. Még olyan is lehet köztük, aki elutasítja az antiszemitizmus vádját.
Nem kell hogy sokan legyenek. A folyamatnak klasszikus szerkezete van, amely a pogromok kialakulására emlékeztet. Amikor valami ürügy adódik, elég néhány, a kommunikációs térben elhangzó értelmiségi: a szavaikkal ők játsszák a szikrát adó gyutacs szerepét. Elég néhány, a valós eseményt eltorzító, az elvetemültséget megfogalmazó, jól elhelyezett mérgező állítást közzétenni, ami ellenséges, gyűlölködő reakciókat vált ki a tömegekben a zsidókkal szemben. Gáza esetében már jóval a terrorakció előtt európai, amerikai és arab értelmiségiek ítélték el folyamatosan Izraelt. Nem elsősorban azért, mert feladta a kétállami megoldás lehetőségét, hanem azért, mert a saját létét nem adja föl, hogy helyébe „a folyótól a tengerig” egy jövendő palesztin egyállami megoldás szülessen. Hogy pontosan milyen legyen ebben a zsidók helyzete, tisztázatlan marad, és ha kiderül, annál rosszabb. A megtűrtségtől a totális elüldözésen át a kiirtásig minden változat lehetségesnek tűnik. Azok a liberális demokraták, akik szerint Izrael gázai hadviselése aránytalanul sok ártatlan áldozattal jár, már korábban, a Hamász támadása előtt szolidárisak voltak a palesztinokkal. Minden jel szerint a tüntetéseken megférnek az egyetlen palesztin államot követelőkkel.
Elhangzik a fasiszta vád is az izraeli kormánnyal, jobb esetben csak annak ultraradikális ortodox tagjaival szemben. A vallási fundamentalizmus ugyan emlékeztet a Nyugat mai totalitariánus irányzataira, de fasisztoidnak látszó vonásai archaikus természetéből következnek. Népirtásra tehát nagyon különféle politikai keretekben, történelmileg teljesen eltérő rendszerekben kerülhet sor. Kétségtelen: a jelenlegi izraeli kormányban szerepet kapott ortodox fundamentalisták célja is a „folyótól a tengerig” terjedő Izrael, azaz az egyállami megoldás.
Minden háborúban előfordulnak embertelenségek. Gázában is. Súlyosbítja ezt, hogy az izraeli kormány ortodoxainak – és nem Izrael egészének – Nagy-Izrael létrehozása és a palesztinok elüldözése a célja. Ez nem változtat azon, hogy katonailag az államnak olyan ellenséggel kell fölvennie a küzdelmet, amely saját népét használja fel védőpajzsként, ami elkerülhetetlenné teszi az ártatlanok halálát. Azok pedig, akik az ártatlan áldozatok kapcsán erre az embertelen taktikára hivatkoznak, könnyen megkaphatják tőlük a fasisztabarát minősítést. A rettenetes az, hogy egyre több állam ma már azt is elítéli, hogy Izrael egyáltalán fegyveres választ adott a Hamász terrorista akciójára. Hiába látszott sikeresnek ez a katonai válasz, a kommunikációs szinten Izrael már régen a vesztes. A kommunikációs vereség eleve nem meglepő: Salamon János filozófus találó megfogalmazása szerint Izrael ezt a „Nyugattal” szembeni kommunikációs csatát nem most, hanem már kétezer évvel ezelőtt vesztette el. A túszok kiszabadulásával pedig a Hamász mostanra nemcsak nyertesként jött elő a föld alól, hanem véres megtorlásba kezdett.
Mindez tragikus, de a legtragikusabb, hogy azok, akik az ártatlan gázaiak védelmében „humanista felhívásokkal” lépnek fel Izrael ellen, ezt az Izrael megsemmisítését helyeslők szövetségében látszanak tenni. Lehet, hogy nem így gondolják. Szóban elítélik a terrort, az antiszemitizmust, de nincs feltűnő nyoma annak, hogy az Izrael felszámolását támogató erőktől jól láthatóan elhatárolódjanak.
Ez a szótlanul tolerált közelség azokat rombolja erkölcsileg, akik emberséges megoldásokat követelnek. A tüntetők egy része palesztin kendőt visel, és Izrael megsemmisítését követeli. Ezáltal nemcsak hiteltelenné válnak azok, akik velük együtt, vagy akár csak erről hallgatva az emberiesség nevében lépnek fel az izraeli kormánnyal szemben, hanem kívülről nézve össze is mosódnak a terrort igenlőkkel. Izraellel szemben a morál képviselőiként lépnek föl, miközben a velejéig amorális szövetségesekről hallgatnak. És aki ezt szóvá teszi, azt bélyegzik meg azzal, hogy az erkölcsi érzéket rombolja és Izrael bírálatát gyengíti. A helyzet emlékeztet a 60-as évek nyugati diákmozgalmaira, melyekben nemcsak a vörös zászlók lengetése, a kínai kulturális forradalom éltetése és a maoista eszmék hangoztatása folyt, hanem az ugyancsak terrorista Vörös Brigádok iránti rokonszenv is megbújt.
*
Eva Illouz baloldali egyetemi tanár találóan írja le a baloldal egy részének sajátos szövetségét az iszlám, sőt az iszlamista erőkkel. Mintha a radikális Izrael-ellenesség megkérdőjelezhetetlen erény volna. „A Hamász pusztító dühét fogadó öröm számomra továbbra is rejtély. Az a lelkesedés, amellyel egy bizonyos progresszív baloldal világszerte fogadta a mészárlások hírét és a fundamentalista mészárosok dicsőítését, kétségbeejtő. (…) Hogyan lehetséges, hogy a progresszív baloldal egy része, különösen az egyetemeken, közömbösséggel vagy örömmel reagálhatott egy ilyen mészárlásra?”8
Úgy lehetséges, hogy miközben Izrael egy velejéig antihumánus ellenséggel küzd Gázában, azokat, akik emberségesebb hadviselést kérnek számon, netán a fegyveres választ is elutasítják, saját erkölcsi felsőbbrendűségük tudata vakítja el.
Nem ismerik föl, hogy mindenki, aki cselekvésre vagy állásfoglalásra kényszerül, annak nemcsak egy megoldhatatlannak tűnő politikai helyzettel kell szembenéznie, hanem azzal is, hogy Izrael államnak jogos önvédelmében olyan ellenséggel kell számolnia, mely szándékosan a népét használja fel fedezékül. Teszi ezt valójában éppen annak érdekében, hogy Izrael egy morális dilemmával9 kerüljön szembe, amelynek nincs jó megoldása. A Hamásszal szemben az izraeli hadvezetés csak a kevesebb vagy a több ártatlan áldozat között választhat. Akárhogy dönt, ez az emberi életet mindenekfelett tisztelő felvilágosodott közvéleményben végzetes politikai szétválást okoz.
A túszkérdés szembetűnő példája ennek. Egy 2006-ban túszul ejtett izraeli katonát ötéves huzavona után ezer bebörtönzött palesztin ellenében engedtek szabadon. A látszólag életet kímélő végkifejlet éppen az ellenkezőjét eredményezte: arra biztatta a túszejtőket, hogy a 2023-as mészárlással egybekötve még több túszt ejtsenek. Ami most megint hasonló kölcsönös cserével végződött. Ez az ábrahámi hagyomány (1Móz. 18.) agyhalott követése. Ahelyett, hogy már korán megszületett volna egy törvény, hogy a kormány nem tárgyalhat túszejtőkkel. Ennek is csak rossz következménye lett volna, de mégiscsak a kisebb rossz, mint a túszejtés ismétlődése. Érzelmileg tökéletesen érthető a szabadon engedett túszok miatti tiszavirág-életű öröm – mind 2006-ban, mind most. De biztos, hogy ez önámító, végzetes öröm. A morális dilemma esetében hozott döntésnek szükségszerű következménye, hogy ún. erkölcsi maradék (moral residue) keletkezik. Rejtett, lelki teher. Bárhogy döntenek a szereplők, a legjobb igyekezetük ellenére sem képesek maradéktalanul a saját mércéjüknek teljesen megfelelni. Ez a teher láthatatlanul, belülről hat. Mindenki szeretne tőle megszabadulni, de csak elfojtani tudja – és ez a legrosszabb: még jobban kiélezi a helyzetüket.10
*
Az euroatlanti közvéleményben az Izrael létét elismerő tábor egy része abból indul ki, hogy Izrael a fennmaradásáért folytat élet-halál harcot, ami meghatározza, hogy többek között mennyire képes minimalizálni a civil áldozatok számát. Az Izrael létét elismerő tábor másik része viszont abból, hogy ebben a küzdelemben Izrael kormányát, vele hadseregét a szándékos pusztítás, éheztetés, népirtás vezérli. Csak az a feltűnő, hogy az utóbbiak, velük az emberiességért kiálló felhívások megfogalmazói és hívei is szemérmesen nem foglalkoznak azzal, „nem néznek oda” arra, hogy kik a szövetségeseik. Ahogy azzal sem, hogy mennyire Izrael-ellenesen manipulált sok információ, melyek például Gázából származnak (ld. Népirtó és népirtott, ÉS, 2025/38., szept. 19.). És mit jelent az, hogy az Izrael elleni tüntetéseket, melyeken demokraták is részt vesznek, a „Folyótól a tengerig, Palesztina szabad lesz” jelmondat uralja.
Továbbá mit is jelent az, hogy már 2012-ben – tehát nem most, nem a „népirtó” Izrael idején – tiltakoztak spanyol civil palesztinbarát szervezetek az ellen, hogy az előzőkben említett, kiszabadult izraeli katonatúsz sportújságíróként részt vegyen egy barcelonai futballmérkőzésen? És mit jelent ma, hogy ártatlan izraelieket akadályoznak meg abban, hogy a nyilvánosság előtt megjelenjenek? Végül mit jelent, hogy a gyűlölet is az igazságosság és a béke nyelvén beszél?
1 Tel Aviv mayor warns Israel heading toward a fascist theocracy. In: The Times of Israel, 2025. 09. 30.
2 Stephens, Bret: For America’s Jews, Every Day Must Be Oct. 8. In: The New York Times, 2023. 10. 9.
3 Massad, J.: Just another battle or the Palestinian war of liberation? In: The Electronic Intifada, 2023. 10. 8.
4 Offensive de Gaza: nous sommes tous et toutes palestinienNEs! In: NPA, 2023. 10. 7.
5 Judith Butler on Hamas, Israel’s Collective Punishment of Gaza & Why Biden Must Push for Ceasefire. In: Democracy Now, 2023. 10. 26.
6 Judith Butler on the culture wars, JK Rowling and living in „anti-intellectual times”. The New Statesman. Retrieved, November 17, 2021. Továbbá: Le cas catastrophique de Judith Butler, par Cary Nelson, 2023. 6. 5. In: La Gestion Génocidaire du Globe. Seminaire de Stéphane Zagdanski. https://laggg2020.substack.com/p/le-cas-catastrophique-de-judith-butler
7 Sylvaine Bulle: Andreas Malm and the green antisemitism. In: K – Jews, Europe, the XXIth century, 2024. 9. 12.
8 Le 8-Octobre. Généaologie d’une haine vertueuse. Tracts (n°60). Gallimard, 2025. Továbbá: Israel in der dekoloniale Matrix. Über die seltsame Nähe ziwschen Linken umd Islamisten. In: Blätter für deutsche und internationale Politik, 2025. 10.
9 Az ismeretelméleti, ill. ontológiai morális dilemma filozófiai kérdéseire nincs tér kitérni. Egy rövid magyar összegzés: https://www.elte.hu/content/mennyire-egyetemesek-erkolcsi-donteseink.t.25911
10 A Palesztinát két államra felosztó 1947-es ENSZ-határozat annak (is) köszönheti a létét, hogy az euroatlanti világ a holokauszt miatti bűntudatától próbált ezzel megszabadulni. Csak éppen az iszlám államok nem osztoztak ebben a bűntudatban, hiszen ők nem felelősek a holokausztért. A nem iszlám vallású polgárainak másodrendűsége még nem népirtás – és amikor 1948-ban Izrael kikiáltotta függetlenségét, azonnal megtámadták.