Egy gondolkodás nyomora

„…gondoljunk azokra a magyarokra is, akik Trianonnak is köszönhetően ma jobban élnek Romániában, Szlovákiában és a többi környező országban, mint mi itthon Magyarországon”. (Niedermüller Péter, Facebook, 2022. jún. 4.)

Az állítás siralmas.

Az már önmagában a tények kicsavarása, hogy a nyilatkozó által említett jobb élet Trianonnak „köszönhető”. A tapintatlanságnak ez a stiláris analfabetizmusa talán jobban láthatóvá válik, ha a magyarok helyett a zsidóságot, Trianon helyett pedig a holokausztot helyettesítjük be az állításba: „a zsidók a holokausztnak köszönhetik, hogy van hazájuk”. Nem egy műveletlen ember esetlen, rossz fogalmazásáról van itt szó, hanem sajátos elszólásról. Teljesen más értelemben erre példa, ha valaki őszinte ártatlansággal mondja, hogy „vannak rendes zsidó barátaim is”. Figyelem: ez csak egy esete annak, hogy hányféle elszólás lehetséges, amely valójában leleplező. Hogy a fenti mondatban mi lepleződik le, az ennek a reagálásnak alább következő lényege.

A tények egyoldalú számbavétele, hogy egy politikai-kulturális állapot színvonalát valaki kizárólag az élet anyagi színvonalán méri le. Híven az amerikai kampányjelszóhoz: „the economy, stupid” („a gazdaság a lényeg, süsü”). Ha csak ennyiből állna az igazság, számtalan nyílt vagy rejtett diktatúrának kellett volna gyorsan megbuknia, vagy legalábbis jelentősebb és tartósabb lázongással küszködnie, Fehéroroszországtól Venezueláig.

Kétségtelen, hogy ma Románia, Szlovákia, Horvátország, Szlovénia, Ausztria biztosan szabadabb államok a fasisztoid irányítás alá került Magyarországnál, és az ott élő magyarok talán tényleg jobban élnek. Ráadásul intézményesen demokratikusabb körülmények között. A demokratikus intézmények megléte azonban önmagában egyáltalán nem igazolja, hogy tényleg demokrácia van. Formálisan a fasisztoid orbáni rendszerben is „intézményesen” minden demokratikus. Éppen ez a rendszer lényege: a demokrácia paravánja mögött valósul meg a fasizmus visszatérése alakváltoztatott mutáció formájában, ezért olyan nehéz a nyugati demokrácia híveinek fogást találni rajta. A demokratikus intézmények csak akkor és csak addig védenek az önkényuralomtól, amíg vannak olyan erők – közöttük a nyilvánosság, a sajtó –, amelyeknek van bátorságuk és erejük az önkény ellen fellépni, amíg vannak az ellenállásnak „hagyományai”.

A felsorolt szomszéd államokban nincs önkényuralom: politikai értelemben lényegében egyenjogúság van, se az ellenzékiséget, se az államban élő más nemzetek, így a magyarok politikai tevékenységét nem lehetetlenítik már el. Ám ez utóbbi csak a politikai-civilizációs szinten (ha tetszik: a felszínen) van így. Az ember azonban nem csak kenyéren és vízen él. Kultúrája van, és érzelmei. Ezek semmivel sem kevésbé tiszteletre méltóak, mint a megélhetése. És ezen a téren se Magyarországon, se az összes közép-kelet- és dél-európai államban nincs semmi rendben. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy ezek nemzetállamok, és mindenben deklaráltan uralkodik az államalkotó nemzet. Ezért ez határoz meg a választókerületek határaitól az oktatásügyön keresztül a településpolitikáig mindent. És talán a legszembeszökőbb ezek közül az oktatásügy és a lakosságeloszlás. Nincsenek magyar szakiskolák, a munkahelyeken, vasúton, üzletekben nem hivatalos a magyar beszéd, a magyar gimnáziumi és egyetemi képzés alultámogatott és fokozatosan sorvad.

A magyar nyelv használata ugyanis nem kegy. Egyenrangú kellene hogy legyen az államalkotónak deklarált nemzet hivatalossá tett nyelvével. A gyakorlat más. Nemcsak természetesnek számít, hanem kötelező, hogy mindenki megtanulja az egyetlen hivatalos nyelvet, felsőbb iskolai tanulmányait azon végezze, hivatalos ügyeit azon bonyolítsa. Gyakorlatilag színmagyar településeken is a jegyzőkönyveket, a hivatalos iratokat, a levelezést az államalkotó nyelven fogalmazzák meg. Ami lényegében, a tények alapján azt jelenti, hogy a nem államalkotó nemzetek nyelve másodrendű. Ez természetesen nincs kimondva.

Az is kiáltó tény, hogy a települések nemzetiségi eloszlása gyorsvonati sebességgel változik meg, különösen a szórványban, a magyarok kárára. Alig egy emberöltő alatt, és egyáltalán nem pusztán az elvándorlás miatt, feltűnően csökken a magyar lakosság aránya.

Gondoljuk meg: 1867–1918 között ugyanilyen gyorsvonati sebességgel változott meg a magyarok javára a történelmi Magyarország településein a lakosság nemzeti összetétele. Például a felvidéki Ruttkán 1880-ban alig élt magyar, 1910-ben viszont már több mint 40 százalék volt az arányuk. Nem véletlenül, mert erre az északi vasúti csomópontra kizárólag magyar vasutasokat telepítettek le. Akkor élénk visszhangot vert a nyugati közvéleményben a román, cseh és szlovák politikusoknak az asszimiláltató magyar nemzetiségi politikával szembeni kritikája, amely lélektanilag sokat nyomott a latban a békekötéskor.

Mielőtt valaki hangosan elkiáltja magát, hogy Trianon éppen a magyar uralkodó osztály bűne, hibás politikája következtében történhetett, helyesebb úgy fogalmazni, hogy sok múlott ugyan a magyar uralkodó osztályon, de a magyar lakosság túlnyomó többsége is mélyen egyetértett azzal, amit a Révai nagy lexikona írt elégedetten az ország nemzetiségeiről szóló szócikkében: A magyarság térhódítása az összes többi nemzetiségekkel szemben szembeötlő. Ahogy ma a szomszéd államok államalkotó lakosságának a jelentős része is örül annak, hogy immár az ő javukra változnak az etnikai viszonyok.

Nyilván nem mindenkire hatnak így a tények. De akire hatnak, és nem az államalkotó nemzet tagja, az olyasféle állapotban élheti meg talán az eszmélését és éli le az életét, mint amikor egy családban az egyik gyereket ki nem mondva, de nem szeretik, és annak így kell felnőnie, ép felnőtt-tudatot kialakítania.

Természetesen lenne megoldás. Például Belgium, Baszkföld, Dél-Tirol, Katalónia. Amitől azok, akik minden nemzeti érzelmet az ördögtől valónak tekintenek, lila hajat kapnak, mondván, hogy ott viszont az állandó küzdelem, huzakodás folyik. Hát mi folyjék a politikában? Demokráciában a nyílt politikai küzdelem a természetes. Amihez fel lehetne nőni.

Kétségtelen, a fenti nyugat-európai példákban nem szórványokról van szó, hanem egy tömbben élő nemzetekről egy államon belül. De a történelmi Magyarországot benépesítő németek lényegében mind szórványban éltek. A legkorábbi szászoknak 1867-ig teljes autonómiájuk volt. A temesközi, bácskai, baranyai németek is laktak annyira összefüggően, hogy autonómiájuk indokolt lehetett volna. De a szétszórtságra is kialakítható egy autonómia. A Károlyi-kormány meg is próbálkozott ezzel.

Az lehet, hogy egy bizonyos lélekszám alatt nincs értelme például önálló magyar egyetemet fenntartani, mondjuk Kárpátalján, Szlovéniában, a Délvidéken. De erre is lehetséges megoldás – ha nincs nemzetállam, és nem érvényesül az egyetlen államalkotó nemzet elve. Többek között a Magyarországon szerzett diploma, érettségi és egyéb szakképzettséget bizonyító okirat elismerése. Persze nem akarásnak nyögés a vége.

Egy biztos: ha nem lehet anyanyelven szakmát tanulni, középiskolába járni, akkor a magyarok jelentős része a szakmájáról nem tud majd magyarul beszélni, és ismeretlen marad számára az anyanyelvi műveltség nyelve. Ezzel programozva van az anyanyelv fokozatos elvesztése. Ebből azonban nem következik, hogy meg kellene tagadniuk a nekik előírt államalkotói nyelvet. Az alsófokú iskolákban megtanulják, és mert így vagy úgy, de a nemzetállami környezetben záporozik rájuk az előírt nyelv, amennyi kell, rájuk ragad.

A legmegtévesztőbb, hogy a kulturális elnyomás folyamata mintegy „láthatatlanítva van” a demokratikus intézmények politikai működése és a politikai egyenjogúság megléte által. Láthatatlan marad, hogy valójában egyáltalán nincs kulturális egyenjogúság. És mert láthatatlan, nem válik igazán tudatossá, hogy minden nemzetállamban, ahol egyetlen államalkotó nemzetet deklarálnak, valójában arcátlan kényszerasszimiláltatás zajlik, ami miatt sokszor egyetlen nemzedéken belül kell egy kulturálisan kirekesztett másik nemzet (esetünkben a magyar) tagjának megtapasztalnia, hogy családjában megváltozott a kulturális-nyelvi állapot. Néha, nemritkán saját magán.

Természetesen vannak, akik ezt nem így élik meg. Nem kötelező. De az se, hogy mások ne így élhessék meg. És az ő élményeik, érzelmeik, lelkiállapotuk nem számít? Nemzeti érzéseik egy jottányival nem kevésbé tiszteletre méltóak. Amiből egyáltalán nem következik, hogy bárki magyarnak kötelezően magyar iskolába kelljen járnia és magyarnak kell maradnia. Csak az következik, hogy aki az akar maradni, annak minden feltételt meg kell teremteni ahhoz, hogy az maradhasson a szomszéd államokban. Nemzetállamban, egyetlen államalkotó nemzettel szemben ez tartósan lehetetlen.

A nemzetállamiság elemzésének és kíméletlen elutasításának a nyelve, kultúrája jóformán nem létezik; ezért a kényszerasszimiláltatás, a „láthatatlanított” kulturális kirekesztés ténye se fogalmazódik meg. Akik ettől szenvednek, magukra vannak hagyatva. Nekik az önámítás, a nacionalista ellengőz, az orbáni aljasságok jutnak. A szélsőjobb. Fájdalmukban ezt a kapaszkodót kapják, és nagyon nehéz ennek ellenállni – nyelv, szavak és a valóságot megragadó pontos fogalmak nélkül. A legszörnyűbb, hogy megint megszületett valami olyasmi, ami miatt egyszer már hullarabló lett a nemzet politikai uralmat kisajátító rétege. Vannak megint, akik Ukrajna kétségbeesett szabadságharcának árnyékában Kárpátalja visszacsatolásában reménykednek. Micsoda áron! Hányinger.

A haza nem azonos az állammal. Nekem, akinek svájci anyám révén az anyanyelve a német, Svájc is a hazám, és hazám mindenütt, ahol magyarok laknak. A moldvai Magyarfalvától a dobrudzsai Ojtozon keresztül a szlavóniai Szentlászlóig.

Akik szabadságon kizárólag a politikai szabadságot értik, és a kulturális egyenjogúság hiányát semmibe veszik, akik a hazát azonosítják az állammal, a nemzetet pedig az állampolgárok összességével, ennek az azonosulásnak a kegyetlenségét talán nem ismerik fel. Természetesen nem azért, mert „nemzetellenesek”.

Ők a baloldali, hagyományosan „haladó” politikai kultúra, az állami mindenhatóság felvilágosult elfogultságának képviselői. Ebben nincs helye a rejtett kulturális kényszerasszimiláltatás felismerésének. A kulturális jogegyenlőségről azt tartják, hogy a politikai jogegyenlőséggel automatikusan megvalósul – és különben is, a jólét a lényeg.

A magukra hagyott határon túli magyarok egy része pedig csak a nemzeti-nacionalista nyelvet ismeri. És ebben az állapotban esnek egymásnak „haladók” és „nemzetiek”, és sokszor gyűlölnek is. Sírnivaló.

Niedermüller mondhatta volna „szebben”. Mondhatta volna, hogy a szomszéd államokban a magyarok demokráciában élnek, és jobban, de a nemzetállam, az egyetlen államalkotó nemzet mindenütt érvényesülő nyomása következtében előbb-utóbb nem maradnak meg magyarnak. Románnak, szlováknak, szerbnek lenni se kevésbé tiszteletre méltó, mint magyarnak lenni. Rozsnyó lakossága 1948-ban magyar volt, ma alig 16 százaléknyi az arányuk. Egy nemzedékváltás, és a szülők már nem tudnak az utódaikkal magyarul beszélni. Valahol talán a lelki szenvedés is számon van tartva, és egyszer visszaüt.

Niedermüller kijelentése politikai eszetlenség; szívtelenség is.