Ott voltam Ausztriában, a Salzkammergut mélyén, a Hinterberg-völgyben, és sífutottam. Bad Mitterndorf felől Obersdorf felé. Mögöttem a Grimming (Haragos) 2351 méteres lánca, körülöttem az 1000 méteren fekvő, behavazott, széles erdős-mezős völgy, melynek hosszában több tíz kilométeren át vezet a preparált sífutóút a fenyvesek mélyén, a meredek hegyoldalak között megbúvó Ödensee-ig. Félúton az obersdorfi pékség és kávézó, ahol megismerik az évente egyszer betérő vendéget is. Szikrázó kék ég, alpinfehér és az erdők zöldje.

A környezet látványa megtévesztő.

Nem azért, mert még alig hét hónapja van, hogy a felső combcsontom eltört, és több csavarral rögzítették. A kalluszképződés még nem fejeződött be teljesen. De a terhelés serkenti a csont összeforrását.

A látvány, amely körülvett tíz napig, azért megtévesztő, mert valójában a haldokolni kezdő tél vett körül.

Magyarországon mindez szembeötlőbb, itt már halott a tél. Nem sokan lehetnek, akiknek ez a halál feltűnik. Pedig az évszak ma már csak pocsolyákból áll. Alig van tartós csapadék, az is szemerkélő, őszies eső. Az összes Buda és Pest környéki patak télen-nyáron régóta csontszáraz. A pesti oldalon legalább tíz kis ér tűnt el. Budán az Ördög-árokban ötven évvel ezelőtt közel egy méter szélesen folyt a patak. Harminc évvel ezelőtt még nyaranta folydogált benne egy kis csermely. Ma csontszáraz. Pilisborosjenőn, ahol 1943 és 1944 között a gyerekkoromat töltöttem az akkor még német nyelvi környezetben, bővizű patak folyt át. A kevély-nyergi erdőből érkezett, a falu fölötti legelőn át folyt be a házak közé, és mély árokban tovább Ürömre. Pilisborosjenő felső szélén még strandot is épített 1943-ben a magyar légvédelmi katonaság, melynek emlékét a helyén a rövid Strand utca őrzi. A névnek mára nincs jelentése. A poros, siváran száraz mai falu – pontosabban már svábmentes suburb (zsidómentességét néhány évvel korábban valósították meg) – határának kietlenségét is magától értetődőnek élik meg az arrafelé sétálók és a kevés turista. Nekik csak a pillanat létezik – egészen a pusztulásig.

A belső stájerországi Hinterberger-völgyben még mindenki lát havat. Ez a hó azonban már semmi. Nem több 15–20 cm-nél. Húsz éve még egy méter vastagságú volt itt lent egész télen. Lévén hogy novembertől február elejéig állandóan havazott. Ma ehhez képest ott is állandó az aszály. Még január-februárban, a tél kellős közepén is sokszor fagyáspont fölötti a hőmérséklet, és a hóhatár (azaz a havas csapadék alsó határa) is ezer méter fölé emelkedik – eső esik már gyakran itt is a tél kellős közepén, nem hó. Több százezer év óta először ilyen évszakban.

Olyanok ma az ausztriai Alpok tövében a hóviszonyok, mint a Budai-hegyekben gyerekkoromban, egészen a hatvanas évekig. Akkoriban itt voltak 15–25 centis havak. A futólécet a Normafánál felcsatolva Perbálig, Budajenőig simán végigcsúszhatott bárki a Nyugat-budai-hegységen, át a Nagy-Kopasz erdős fennsíkján, majd leereszkedve a falvak széli földekre, átvágva akár Zsámbékig is. A vastag hó teljesen betakarta a szántások rögeit, az ember szabadon haladhatott bármerre, akár a madár. Hová levél, hová…

Ma hó semmi. Jó, ha fönt a Normafán telente két-háromszor olykor esik reggelre 5–8 cm hó. A ritka látványra nyomban megjelenik az autócsorda, bennülőik szippantanak egy kis friss levegőt, majd jót kirándulva helyezkednek el otthon a képernyők előtt. Ami fönt visszamarad, a semmivé taposott hó, amely egy-két nap alatt elolvad.

Ma ott, Salzkammergut mélyén, Ausztria Tirol után leghavasabb részén van annyi hó, mint egykor itt, a Budai-hegységben.

Följebb persze, 1500–2500 méteren két és fél méter a mért hóvastagság, de már rendszeresen ágyúzni kell ott is, mert friss hó alig esik, és csak mesterséges szórással lehet kevésbé jegesen tartani a pályákat. Egykor a hó itt három-négy méter volt. A meredek, fizetős alpi utak mentén három méter magas botok árválkodnak egymástól 25 méteres távolságokban. Gyerekkoromban ezek alig nyúltak túl a havon, melybe az utat járhatóvá tevő hómarók mély kanyonokat vágtak, nem lehetett kilátni belőlük. Ma alig van 30 centiméter az út lejtő felőli oldalán.

Amikor a hatvanas években végre kijuthattam a Lengyel-Tátrába, Kassa után a vonat a behavazott Felvidéken ment végig. Áhítat fogott el, hogy van ilyen szép a közelemben is, nemcsak Nyugaton. Zakopanéban taxi helyett az ember lovas szánra szállt, ha valami sürgős volt. Hol van ez már… A kilencvenes évek elején Ausztriában 300–400 métertől mindig havas volt a táj. Ha a nyugati autópályáról lekanyarodott az arra utazó a hegyek felé, a vonatból vagy az autóból azt látta, hogy ezekben a hegység felé vezető alacsony, lakott völgyekben már a falvak között gondozták a sífutóutakat. Ma mintha soha nem is lettek volna. A Semmeringen át vezető autópálya mentén végig a felső Mura és tovább a felső Inn völgyében egykor mély havat lehetett látni. Ma jó, ha hófoltokat az északra néző hegyoldalakon. Mintha csak én emlékeznék minderre.

A lassú haldoklással senki se törődik. Fenn, a lesiklópályákon és lenn, a Hinterberg-völgyi kis falvakban folyik az önfeledt fogyasztás. Boldogok. Annak örülnek, ami van, nem kérdeznek. Talán én is kibírom, és újra elmegyek majd síelni. Hiszen kibírtam eddig is úgy, hogy tudtam, mit látok. A mesterségesen létrehozott sípályák 2500 méteres tetejéről az utóbbi években fent a panorámát az Alpok csúcsainak jegeces fehérje keretezi. De lenézve már csak az 1000 méter alatt fekvő hótalan völgyek kietlen piszkosbarnaságát látni – a tél kellős közepén.

A tél haldoklása itt, ebben a periferikus magyar országban ráadásul még jobban látható. Nem leszek boldogtalan miatta, mert nem hagyom. Talán azért, mert ami a következő évszázadokban bekövetkezik, azt is lesznek, akik kibírják. Egyre nagyobb lesz a csend, nagyobb a hő, de nem mindenki hal majd bele. Hát akkor én a még mai keveset hogyne bírnám ki? Csak éppen addig, ameddig tehetem, nyitott szemmel akarom látni azt, ami akkor is látható, ha – egyelőre – nagyon sokan nem látják, mert nem akarják. Semmi közöm hozzájuk.