Élet és Irodalom,
LXV. évfolyam, 45. szám, 2021. november 12.
UNGVÁRY RUDOLF
Nyolcvanegy éve, 1940-ben készítette el Veit Harlan, azoknak az időknek egyik elismert német rendezője az általa művészfilmnek tekintett Jud Süß című nemzetiszocialista gyűlöletfilmjét. Elkészítésére a megbízást Joseph Goebbels propagandaminisztertől kapta. Goebbels a naplójában ezt jegyezte föl a munkájukról: Harlannak egész sor remek ötlete volt. Teljesen átdolgozta a forgatókönyvet. Elkészülte után pedig így írt: Nagyszerű, zseniális dobás. Igazi antiszemita film, amelyet csak kívánhatunk magunknak. Örömöm határtalan.
Főszereplője, az ugyancsak profi színész Ferdinand Marian kezdetben húzódozott a szereptől, de Goebbels ráutaló magatartásának hatására elvállalta, és tökéletesen megoldotta feladatát. Hiszen ő is szakember volt. Egy idő után a miniszter azt írta a naplójába: Próbafelvételek Mariann-nal. Kiváló. A film után a színész még népszerűbb lett a nézők között. Az 1940-es velencei filmfesztivál és olaszországi bemutatója után az olasz lapok is lelkendeztek. Az akkor 28 éves, magát marxistának tekintő Michelangelo Antonioni, később többek között a Nagyítás és a Zabriskie Point rendezője is elragadtatott szavakat talált rá: Nem késlekedünk annak kimondásával, hogy ha ez propaganda, akkor üdvözöljük a propagandát. Meggyőző, átütő, egészen kiváló hatású film. (…) Nincs benne egyetlen pillanat sem, melyben gyengülne a tempója, nincs olyan jelenete, mely ne illeszkednék harmonikusan a többibe. Olyan film, melyet a tökéletes egység és kiegyensúlyozottság jellemez.
A filmnek 1943-ig több mint húszmillió nézője volt. Egy író, aki a korban „zsidó keveréknek” minősült, de egyelőre még szabadlábon volt, a következőképpen rögzítette nézőként a közönség reagálását és saját lelki állapotát: Ezen a ponton a düh és a zsidótól való undor hulláma öntötte el a nézősorokat, valami elemi indulati erővel a felszínre törő, de lefojtott, sóhajszerű kitörés, melyet a film szabadított fel. (…) Amikor kigyúltak a fények, egy ideig néma csönd – mintha a beléjük költözött gyűlölet hatására megbénultak volna a nézők. A levegő ólomnehéz volt, a film gyilkos hatása mindenkit legyűrt. Ez a tömegállapot annyira tapintható volt, hogy úgy éreztem, nem állhatok föl anélkül, hogy föl ne ismernének.
Bizonyára lehetett a nézők között olyan, aki a film után azt mondta valakinek: ez a Jud Süß maga a patás ördög.
És talán akkor is voltak velük szemben olyanok – bárhol, bármikor; műveltek, jól neveltek, szelídek és méltányosságra törekvők –, akik még mindig nem értették, hogyan kerültek bele akaratukon kívül ebbe a filmbe. Mert a gyűlöletfilmek tárgya nemcsak a zsidó lehet, hanem bárki, akit erre kijelölnek. És bármely diktatúrában újra meg újra megszülethet más-más célszemélyekkel újabb és újabb változatuk, a mindenkori diktatúra gyűlöletszellemének jegyében. És akiket ezekben a diktatúrákban az ilyen filmek alakjainak kijelöltek, teljesen védtelenek. Ha éppen élnek (még), nincs bíróság, mely igazságot szolgáltat majd nekik, nincs erő, amely megvédhetné őket. Legfeljebb majd a késő történelem. Ők maguk pedig mintha attól félnének, hogy ha morálisan ítélkeznek a film készítőiről, ha gazembernek nevezik azokat, akik gazemberek, ezzel netán a tévedést kockáztatják, akkor nem lesznek eléggé tárgyszerűek és megértők egy „nemzeti konzervatív” rendszerrel szemben. Ahogy Shakespeare írta: Ekképp az öntudat Belőlünk mind gyávát csinál, S az elszántság természetes színét A gondolat halványra betegíti… Tényleg lehet, hogy egyszerűen csak gyávák?
Vagy „csak” a bátor nem cselekvés kultúrája. Önmaguk előtt is letagadják a félelmetes párhuzamokat, a végzetes visszatéréseket. Van szemük a látásra, de nem látnak, van fülük a hallásra, de nem hallanak.
De lehet a nép egyszerűbb, természetes nyelvén is jellemezni: az in flagrantin ért feleség a férjéhez: Most nekem hiszel, drágám, vagy a szemednek?