hvg.hu, 2020. június 2.
UNGVÁRY RUDOLF
„…meg vagyok győződve róla, hogy ezeken a területeken gyors germántalanodás fog lejátszódni.” (Masaryk, G., Le Matin, 2019. 2. 12.)
Karácsony Gergely főpolgármester azért kezdeményez Trianon emlékére egyperces néma megállást Budapesten, mert „Magyarország elvesztette területének és nemzeti jövedelmének kétharmadát.” A területi és gazdasági veszteség azonban egy olyan demokratának, akinek nemcsak a politikai egyenjogúság természetes, hanem a más nemzetekhez tartozó emberek kulturális egyenjogúsága is, nem ez a fájdalom. Az ellenzéki főpolgármester ezzel az indoklásával politikailag követő módon átvette a szélsőjobboldali, nacionalista érvelést.
Trianon emléke csak azért nem enyészik el, mert nemcsak a fizikai (mint a holokauszt, az örmény vagy a boszniai népirtás), hanem a természetes és teljesen elfogadhatóval szemben a kényszerű asszimiláció is fájdalmat, sebeket okoz, noha természetesen nem mindenkiben. Azok között, akik szenvedő alanyai, vagy rajtuk keresztül érzelmileg érintettek, sokan lehetnek, akikben sokáig kísértő trauma marad a határon túl és innen is. És ez mindig alkalmat ad a vele való szélsőjobboldali visszaélésre.
Ez a békediktátum ugyanis nemcsak a szomszéd államokhoz került magyarok és németek megkérdezése nélkül született. Nemcsak a végtelenül igazságtalanul meghúzott határokról szól. Mindez a múlté. Viszont az nem, hogy egy államon belül több nemzet is élhetne teljesen egyenjogúan.
Trianon emléke valójában arról szó, hogy mi lett utána a magyarok és a németek sorsa.
Sorsukat az a sanda szándék határozta meg, hogy a nemzetiségek ne csak megszabaduljanak a magyar nacionalizmus kényszerasszimilációjától, hanem hogy államaik, politikai osztályaik jelentős, nacionalista részének törekvéseként a koncként nekik juttatott területeken „végre” maguk olvasszák be az ott élő magyarokat és németeket. A nemzetállam, az egyetlen etnikumot tételező államalkotó nemzet és vele az egyetlen hivatalos nyelv eszméi alapján.
Ez eltelt évszázadban a nyertes államokban nacionalizálás címén elrabolták a területükön létező magyar (majd német) tulajdon egy részét, és nekikezdtek a hatalmuk alá rendelt magyar és német kultúra lassú, többnyire rejtett, olykor demokratikus mázba csomagolt elsorvasztásának. Ez a folyamat rejtettebb módon ma is létezik. Az államalkotó nemzet politikai elitje élt a nyelvi kizárólagosság, a kultúrája iránti elsőbbség elvével (a feliratok, a munkahelyi kommunikáció, az oktatás területén, és például „védeni kell a román nyelv tisztaságát” – a magyarét, németét nem?). Élt azzal a lehetőséggel, hogy a közigazgatási-politikai rendszerét az uralkodó etnikumnak kedvező formában alakítsa át (az igazgatási egységek, választókerületek, kulturális intézmények területén). És él a fel-fellobbantott magyar-, és egy ideig még németellenes demagógiával is. Mindezt a kollektív bűnösség többnyire ki nem mondott elve alapján. Melynek példái nemcsak a sok felvidéki magyar, és a szudétanémetek brutális elüldözése, az erdélyi szászok 1945–46-os megtizedelése (majd későbbi elvándoroltatása).
A Magyar Állam is képes volt erre: 1945–1947 között a magyarországi „svábok” jelentős részét kivagonírozta Németországba. (Az európai zsidóság minden mást felülmúló, rettenetes megtizedeléséért se kizárólag a német politika volt felelős; súlyos felelősség terheli érte magát a két világháború közötti rendszert is.)
Az 1918 előtti magyar etnikai beolvasztás („városaink szépen magyarosodnak”) a 19. századi liberalizmus korában nem volt képes mindezt annyira sunyi és aljas módon hatékonyan alkalmazni, ahogy később erre sor került. Ehhez az eszközök csak a két világháború között forrtak teljesen ki, és borultak virágba a fasizmus-nemzetiszocializmus, a második világháborút követően pedig a bolsevizmus jóvoltából. 1945 után a bolsevizált államokban minden korábbihoz képest tökéletesebb formákban valósították meg; ahogy a szovjet pártfőtitkár Brezsnyev egyszer költőien kifejezte: „népeink egyre inkább közelednek egymáshoz”. Kétségtelen. Az egyik szörnyállamban oroszul, a másikban románul, a harmadikban szlovákul stb. Legalábbis azok az észtek, lettek, litvánok, ukránok, tatárok, csecsenek, finnugorok, németek és magyarok stb. közül „közeledtek” (magyarán asszimilálódtak) sokan a mindenkori államalkotóhoz, akiket nem deportáltak (decens nyelven kitelepítettek) az államhatárokon túlra. Az örök vesztesek. A helyben maradó nép.
Az így okozott szenvedés szinte láthatatlan. Láthatatlan, ahogy nagyszülők átélik, hogy a gyermekeik egyre kevésbé, az unokáik meg egyáltalán nem tudnak magyarul vagy németül. Hogy minden felnövő, még magyar (és olykor írmagban megmaradt német) nemzedéket ne csak a nyelvi-kulturális egyenjogúságától, hanem a történelmétől is megfosszák (elég csak belenézni egy román, szerb vagy szlovák történelemtankönyvbe – tudom: a magyar változatban is van nem szívderítő. Kölcsönös – és szándékosan emelt – falak épültek egymás kultúrájának és történelmének ismeretei között).
A szomszéd államokban a magyarok aránya az asszimiláció rejtett kényszere, a városok betelepítésének politikája következtében a mindenkori államalkotó nemzet tagjaival egyre kisebb (a németeket és sok holokausztot túlélő zsidót fejpénzért engedték távozni). A városok magyartalanodása mára majdnem teljessé vált. Rozsnyó lakossága például 1945-ben szinte csak magyarokból állt, ma alig éri el a 10 %-ot. Alig több, mit egy fél évszázad alatt.
Az asszimiláció önmagában természetes folyamat, ez a sebesség azonban nem.
Magyarnak lenni semmivel sem nagyobb érdem, mint románnak, szlávnak. De egy másik nemzetállamban például egy magyarnak adott esetben jól felfogott érdekében tűrnie kell a katonaságnál, az adminisztrációban a gyanakvást – hiszen az ilyesmire látszólag semmi bizonyíték. Tűrnie kell, hogy sértő, ha egy államalkotó jelenlétében nem az államnyelvet beszéli – fordítva ez nyilván nem sértő. Ezernyi ilyen jel, jelkép és rendszabály között folyik a nem államalkotók élete – és mindez tárgyszerűen nagyon nehezen megragadható, és ezért szót emelni ellene egyénileg nemcsak nagyon nehéz, de adott esetben kockázatos is lehet.
Látszólag vannak például iskolák, de főleg csak alapfokúak. Látszólag egyforma szavazati jog illett meg mindenkit, csak éppen a kulturális egyenjogúsítás szempontjából ez alig ér valamit. Akit mindez sújt, sokszor nehezen is tud számot adni róla. Olyan erős a nemzetállami, egyoldalú kulturális nyomás, hogy nagyon-nagyon tudatosnak, műveltek és demokratának kell lennie valakinek ahhoz, hogy ne belenyugvással vagy soviniszta viszontgyűlölettel reagáljon a megaláztatásokra. És kívülről, „nyugatról” nézvést mindez semmi. Hiszen „működnek a demokratikus intézmények, vannak választások, biztosították az egyéni, kulturális jogokat…”
Nem kétlem, hogy vannak olyan határon túli magyarok, akiknek mindez nem így van, vagy nem probléma. De azért azokról is lehessen szólni, akik nem úgy éreznek, ahogy ők. Nekem úgy tűnik, ők is sokan vannak. És nem azért vannak sokan, mert eleve nacionalisták vagy rasszisták, vagy mert eleve „retraumatizáltak” (Tompa Andrea szavával), hanem azért retraumatizálhatók, mert magyarként egy nemzetállamban, ahol egyetlen államalkotó nemzetet és egyetlen államnyelvet is ismernek el, nem is lehetnek egyenrangúak. Az orbáni demagógia pontosan erre épít a határon túl.
Akinek demokrataként fájdalmas Trianon, az nem területet fájlal, és nem gazdasági hatalmat Hol van ez már! Az együttérez. Nemcsak a migránsokkal, a rohingyákkal, a cigányokkal, szegényekkel, hanem a beolvasztásnak kitett magyarokkal, de akár a németekkel is (noha az ő ügyük Kelet-Közép-Európában veszett fejsze nyele, ahogy a moldvai magyaroké is). Ugyanakkor nemcsak együtt érez, hanem mélyen egyetért azzal, hogy a szomszéd államokban élő nem államalkotónak kell elsősorban politikai harcot kell folytatnia a kulturális egyenjogúságért. Noha a magyar anyaállamnak is lehet szerepe, ahogy ezt például Ausztria példája mutatja Dél-Tirol esetében.
De olyan politikai harcra van szükség, amelyben az eddiginél sokkal nyíltabban, kendőzetlenebbül fogalmazzák meg a kényszerasszimiláltatás gyalázatát. Ez nem könnyű, mert az egyre inkább rejtett, sunyi eszközökkel folyik. És főleg: meg kell találni a művelt, tényleg demokrata államalkotókkal a hangnemet, mert a nem államalkotók a helyzetükön egyedül, e demokraták nélkül nem tudnak segíteni. Közülük csak nagyon kevesen értik még ezt a problémát. Hiszen az uralkodó etnikum tagjai; nekik ezért nem könnyű tisztán látni. Gabriel Andreescu politológus (a Román Helsinki Bizottság egykori elnöke) évekkel ezelőtt egy bukaresti kerekasztal-beszélgetésen képes volt azt mondani nekünk, akik az asztal körül ültünk, hogy „a magyarok nem is asszimilálódnak”. És emögött nem elfogultság volt, hanem tájékozatlanság.
Emlékezni nem Karácsony főpolgármester tökéletesen elhibázott szavai alapján kell.
Van egy nagy baj a demokratikus oldalon is. Egyszer egy nagyon ismert magyar írónak említettem, hogy igenis vannak megoldások arra, hogy a kulturális egyenjogúság kérdését, vele együtt az asszimiláltatás veszélyét politikailag szabályozottan kezelni lehet. Belgiumra, Baszkföldre, Kanadára, Dél-Tirolra hivatkoztam. Lesöpörte azzal, hogy ezek egyáltalán nem működnek, állandóak a feszültségek. Nem mondta ki nyíltan, de megértettem. A nacionalizmus és fajüldözés rettenetes, ugyancsak homogenizációs célú traumája után az a véleménye, hogy tudomásul kell venni, elkerülhetetlen a beolvadás, és ez így jó.
Bauer Tamás azzal utasítja el a főpolgármester által javasolt trianoni megemlékezést, hogy 1918 őszén a többi nemzet képviseletei a Magyarországról való elszakadás mellett döntöttek, mert elegük volt az erőszakos asszimilációból, és Trianon ezt hagyta jóvá. („Emlékperc, amely nem kellene”, 2020. máj. 29., hvg360 – lásd alább). Ez egyrészt nem egészen pontosan így igaz, másrészt a velejéig hamis, ha nemcsak az nincs melléje téve azonos súllyal, hogy a magyarok és a németek önrendelkezésének teljes semmibe vételével történt, hanem az se, hogy mi történt velük utána.
Ugyanide tartozik, ha valaki csak a magyar uralkodó osztály 1918 előtti politikáját és háborús felelősségét tartja a trianoni határ-megállapítások okának. Ez a felelősség létezik, nagyon meghatározó, és ugyancsak nem felejthető. Mindennek azonban már több mint száz éve. Ezzel szemben viszont környezetünkben több mint száz éve uralkodik a nemzetállami beolvasztó politika. Ami viszont fájdalmasan időszerű. És mire változnék valami, a szomszéd államokban eltűnik a magyarok többsége. Lehet felsóhajtani: végre itt a békesség!
Vannak, akik szerint Trianon kapcsán még az ilyen, a kényszerasszimiláltatásra utaló emlékezés és a teljes egyenjogúság követelésének a megfogalmazása is a Srebrenicára vezető út kezdete, háborús uszítás. Esterházy Péter 1992-ben azt írta nekem egy levélben, hogy ha az autonómiából csak azt mondom ki, hogy „aut”, már vér fog folyni. Egyelőre csak az folyik, hogy aki fiatal, és van esze, nyugatra távozik.
Előfordul velem, hogy hüledezve elhiszik, hogy Trianon őszintén érint, de azt gondolják, csak a „neuralgiámat/neurózisomat” ismétlem. És ugyan mit szólnék Trianonhoz, „ha történetesen szlovák lennék”? Hiába, hogy a nemzetállamot tartom évtizedek óta önmagában végzetesnek, amely elkerülhetetlenül kitermeli a homogenizációt, és ezért „szlovákként” is elítélném – ez nem számít, mert nem ezt akarják kihallani, hanem azt, hogy csak soviniszta alapon lehet Trianon miatt „idegileg” érintettnek lenni. Szép, ahogy inszinuálnak a felvilágosodás jegyében. Azért érint, mert
a kulturális hátrányt legalább olyan fontosnak, szenvedést okozónak tekintem, mint a szociális-gazdasági hátrányt.
A határon túl nincsenek hozzátartozóim, de barátaim nagyon is vannak. És mélyen átérzem, hogyan élik meg a helyzetüket. És ők nem nacionalisták vagy rasszisták, mert azokkal nem barátkozom.
Egyáltalán nem azt állítom, hogy a baloldaliak, liberálisok nem nemzeti érzelműek, hogy közömbös számukra a nemzeti érdek. Nyilván másként élik meg, mint egy jobboldali vagy egy konzervatív, de ez teljesen legitim. Azonban sokan, akik Karácsony kezdeményezésével nem értenek egyet, Trianon kérdésében súlyosan tévednek, ha minden Trianonra emlékezőt egyetlen, lényegében soviniszta, szélsőjobboldali kalap alá vesznek – akik mind csak területet akarnak vissza.
Vagy feleslegesen visszatérő „neurózisnak” tekintik Trianon kérdését, melynek ma már – úgymond – nincs alapja. Melyre a fiatalabb nemzedékek amúgy is tesznek. Eddig már nagyon sok fiatal nemzedék vonult át a színen, minden jel szerint nem sikerült eléggé nem törődniük ezzel a kérdéssel, nem véletlenül. Az eddigiekben igyekeztem megfogalmazni, hogy miért van mégis alapja, de az nem a múlt, hanem a jelen. Mert ahol és ameddig nyílt vagy rejtett kényszerasszimilációs körülmények uralkodnak, ott kényszerasszimiláció van. Ott „Trianon” nem szűnik meg. És az ebből fakadó lelki állapotot politikai gazemberek mindig meg fogják tudni lovagolni. Karácsony Gergely talán ráérzett erre, de – tanácsadóival együtt – pocsékul próbált gondolkodni róla.
A határon túli kényszerasszimiláltató politika kérdésében éppen az hiányzik, hogy e politika etnikai egyneműsítést célzó, velejéig rasszista-etnicista gyalázatára fókuszálva fogalmazzák meg a demokraták a politikai követeléseiket a határon innen és túl – és Trianonra emlékezni csak így van erkölcsi értelme.
A főpolgármester és tanácsadói minden jel szerint nem értik igazán Trianon kérdését, és a fasisztoid kormányzat demagógiájától megbűvölten próbálják kifogni a szelet a kormányzat vitorlájából.
„Terület- és jövedelemvesztést” emlegetni enyhén szólva több mint bűn: politikai hiba.
Lehet, hogy a választók ugyancsak tájékozatlan részére némileg hatni tudnak vele, de ebben hosszabb távon nem lesz sok köszönet. Ha a demokraták, értsenek egyet a főpolgármesteri nyilatkozattal vagy sem, de hiteltelenül beszélnek Trianonról, a valós tények ismerete és átélése nélkül, akkor sokáig fog még tartani ez a vergődés.