„A felelősök magasba nyúló hierarchiája is azonosítható”

Fekete ruhás rendbontók randalírozása, kampányszolgálatba állított magyar titkosszolgálatok dilettánsnak tűnő akciói, gyanús hamis zászlós műveletek. Vajon megint beveti a Fidesz a korrupción alapuló, törvénysértő mozgósítást? És mit szólnak majd Orbán csalódott szuperhatalmi szövetségesei, ha mégsem ő fut be a választáson? Ezekről is beszélgettünk a kampány sokszor hajmeresztő fordulataira közéleti videóiban is reagáló történésszel.

Magyar Narancs: Sokan, közöttük Magyar Péter is arra intik Orbán Viktor turnéján a miniszterelnök személye és politikája ellen demonstrálni szándékozókat, hogy inkább ne gyarapítsák azon lehetőségek számát, amikor ürügyet szolgáltathatnak provokációra. Tényleg ennyire veszélyes a helyzet, hogy jobb távol maradni?

Ungváry Krisztián: Szerintem ez nem így van. Egyrészt alapvető polgári jogainkról van szó akkor, amikor közterületen véleményt nyilvánítunk – a Fidesz hívei is ezt tették 2010 előtt, csak épp sokkal durvábban, hiszen napirenden volt a tojásdobálás is. Amúgy meg, ha a Fidesz úgy akarja, provokációs célból simán odaküldheti a saját embereit. A március 15-i Tisza-demonstráción is az ő jól azonosítható embereik bontották ki az ukrán zászlót.

A választási kampány e szakaszában még tényleg elgondolkodhat a Fidesz azon, hogy holmi provokációval, hamis zászlós akció­val vegye elejét a választások megtartásának?

Azt, hogy pontosan mi fog történni, lehetetlen megjósolni, de néhány körülményből következtetni lehet. Elsősorban abból, hogy az eddig ismert adatok mind abba az irányba mutatnak, hogy nem erkölcsi, hanem kizárólag gyakorlati limitje van annak, hogy milyen módszereket vethetnek be. Ezt a Tisza Párttal szembeni lehallgatási botrány vagy a Csádban bevethető erők ötvenszázalékosra tételezett vesztesége is mutatja. Azt is figyelembe kell venni, hogy a Fidesz nem őrültek gyülekezete, ezeket az akciókat minden esetben tervezés és haszonelvű mérlegelés előzi meg. Végül pedig nem szabad el­felejteni azt sem, hogy a választási vereség elvileg egy olyan forgatókönyv a Fidesz szempontjából, amelynek nem szabad bekövetkeznie, mivel egy ilyen eset kalkulálhatatlan bírósági eljárásokkal járhat, és százmilliárdos vagyonokat veszélyeztet. A helyzet mégsem reménytelen, ugyanis amennyiben a válasz­tásokat például nem tartanák meg, akkor garantálható, hogy az ellenzéki szavazók ezt nem fogják tétlenül szemlélni. Egy Majdan-szituáció következne, aminek a vége viszont a jelen magyar viszonyok között elég jól kiszámítható: ez csak meggyorsítaná a rendszer összeomlását.

Sokan félnek attól, hogy a Fidesz – ahogyan tette ezt a 4, 8 vagy akár a 12 évvel ezelőtti választásokon, learatja a vásárlással, fenyegetéssel a kiszolgáltatottak, szegények – közöttük nagy számban a szegregátumokban, elhanyagolt településrészeken élő cigány népesség –, vagy éppen a már korlátozottan cselekvőképes idősek szavazatait. Ez a nemrég megjelent, A szavazat ára című dokumentumfilm tanúsága szerint rendkívül kiterjedt társadalmi jelenség az Orbán-rezsim Magyarországán.

A filmben megszólaltatott úgy ötven szem- és fültanú, akik az ország különböző részeiről valók, tanúsítják, hogy országosan is kiterjedt, nem csupán egy-két elhíresült, szegény és magas arányban roma népességű településen jellemző a bemutatott, egészen elképesztő gyakorlat.

A szavazatvásárlás gyakorlatát, meglehet, nem a Fidesz kezdte, de idővel ők vitték tökélyre. Az ön egyik legutóbbi, a You­Tube-ra kikerült videója is foglalkozik ezzel, történeti távlatban. Hogyan fejlődött ez a technika addig, hogy az utóbbi két-három választási évben tömegesen alkalmazták, és alighanem a kétharmados parlamenti többségről is ez döntött? 

Valóban, a szavazatvásárlás nem új történet, és a kezdeteknél a szocialisták is fontos szerepet játszottak, de lényeges különbség van abban, hogy mi volt a mechanizmus, és mennyi szavazót érintett. 2002-ben világos volt az üzlet: aki igazolta, hogy a kívánt pártra szavazott, az kapott ellenszolgáltatást. Szögezzük le, ez is törvénytelen és erkölcstelen, de az utóbbi időben sokszor már a fenyegetés az erősebb, alapvető emberi jogaik és jogosultságaik megvonásával fenyegették meg a választókat. Azt mondták, ha nem szavaznak rájuk, akkor nem kapnak közmunkát, szociális segélyt, orvosi ellátást vagy elveszik a gyerekeit. Ez már nyílt zsarolás, nem is puszta szavazatvásárlás. De még megdöbbentőbb, hogy mennyire megnőtt az így megszerezhető voksok száma. A kétezres évek elején még tíz­ezres nagyságrendű, maximum 40 ezer voksot érinthetett, de négy vagy nyolc éve – habár ez a szám nehezen megbecsülhető – már százezres nagyságrendű szavazói tömeget. Gondoljunk bele, akár az összes magyar választó 5–6 százalékáról is beszélünk – ennyi szavazó tudatos, célszerű megmozgatása, a szavazataik begyűjtése meg tud fordítani kis különbségű választókerületi arányokat, és ezáltal akár egy szoros országos eredményt is. Emlékezzünk vissza, maga Orbán Viktor a mozgósítás felelőseiként a polgármestereket nevezte meg, és a vásárlással/kényszerítéssel megszerezhető szavazatok számát a Fidesz belső információi szerint félmillióban határozták meg.

Egyetért azzal, hogy a Fidesz régóta és tudatosan készül arra, hogy ezzel a vésztartalékkal próbáljon fordítani a választási eredményen?

A Fidesz nagyon korán, tavaly megkezdte ennek a folyamatnak az előkészítését, és sok milliárd forintnyi pénzt is rendelt az egyes feladatokhoz. Erről először éppen a Magyar Narancs számolt be az év elején, Bod Tamás kiváló cikkében (lásd: „Ez már nem 1.0-s megoldás”, Magyar Narancs, 2026, ja­nuár 21. – a szerk.). Az efféle mélyen törvénybe ütköző cselekedeteknek természetesen vannak felelősei, azok, akik megszervezik ezt a folyamatot: például a helyi polgármesterek, a fideszes választókerületi elnökök. Orbán Viktor előbb említett szavai arról tanúskodnak, hogy ő ennek a történetnek az első számú tervezője. Ráadásul mindez a jogszabályok megváltoztatásában is visszaköszön: a választási törvény ma már megengedi a szavazólap fényképezését, de azt is, hogy a szavazó „segítséget” kérhessen akkor is, amikor az ikszet kell behúznia. Hangsúlyozni kell: a tömeges csalássorozatban nem csak azok a közvetlenül érintettek a felelősök, akik helyi szinten gyakorlatilag darabra megvásárolták a szavazatokat, vagy akik fenyegetéssel, zsarolással kikényszerítették a voksokat. A felelősök konkrét, egészen magasba nyúló hierarchiája is azonosítható. Elég, ha arra gondolunk, hogy a folyamat során készpénzben milliárdos tételeket kell mozgatniuk az érintetteknek, és azzal el is kell tudniuk számolni.

Tegyük fel, hogy megbukik a választáson a mostani rezsim. Mit lehet kezdeni azzal a helyzettel, ha alapos bűnügyi, rendőri, ügyészi vizsgálat nyomán bizonyossá válik, hogy a korábbi választásokat tömegesen elcsalták, így téve lehetővé a parlamenti kétharmad elérését?

A választás tisztaságát súlyosan sértő cselekedetek a büntető törvénykönyv megfelelő cikkelyeibe ütköznek, és eljárást kell indítani minden olyan szereplő ellen, aki ebben részt vett. Ezért akár arra is lehet számítani, hogy a korrupt szavazási masinéria működtetésében alsóbb szinteken érintettek vádalku ellenében segíthetik majd a teljes hálózat felderítését. Azt, hogy egy ilyen akciót többé nem lehet következmények nélkül megismételni, az is garantálhatja, hogy többé nem lesznek benn az Országgyűlésben a jelenlegi rezsim fenntartásáért vastagon felelős ellenzék azon tagjai, akik, lássuk be, így vagy úgy, de aktívan segítették a Fidesz hatalmon maradását. A DK-sok a 2022-es, súlyos csalásokkal terhelt választások után is simán beültek a parlamentbe, és elbábozták a házi ellenzék szerepét.

A közvélemény először Szabó Bence rendőr százados vallomásából értesült arról, hogy a kormány által közvetlenül irányított titkosszolgálatok (leginkább az Alkotmányvédelmi Hivatal) a Nemzeti Nyomozó Iroda felhasználásával vagy félrevezetésével próbálták megzsarolni, sarokba szorítani a Tisza Párt informatikusait mondvacsinált kém- és pedofilgyanúval. Sejthető volt, hogy a kormány előbb-utóbb beveti a titkosszolgálatot is – de vajon megérte?

Azt, hogy mennyire nem professzionálisan kezelték a helyzetet, mutatja, hogy nem tudták az egész akciót „házon belül” megoldani, hanem bizonyos feladatokat ki kellett szervezni más rendőri egységeknek, jelen esetben a Nemzeti Nyomozó Iroda kiberbűnözés elleni osztályának. Ezzel a kudarc már borítékolva volt, hiszen lehetett sejteni, hogy az ott dolgozó állomány a szakmaiság szembeköpésének fogja megélni azt, hogy velük akarnak elvégeztetni piszkos feladatokat. Mindezt egy gyors profilozás is kideríthette volna: ugyanis éppen Szabó Bencét próbálták meg rávenni erre a törvénytelen akcióra, akiről nyilvánvaló, hogy erre a feladatra lelki beállítottsága miatt tökéletesen alkalmatlan, mert gerinces ember: és ez minden bizonnyal a kollégái esetében is így van. Elég csak arra gondolni, hogy az az osztály, ahol ő dolgozott, elvileg a politika által legkevésbé érintett terület, ahol csupa magasan motivált ember dolgozik. Ráadásul, aki ismeri a rendőrség belső viszonyait, az tudja azt is, hogy akik itt dolgoznak, azok részben azért is dolgoznak itt és nem másutt, mert elmenekültek azokról a területekről, amelyeket a NER durván leuralt. Rájuk tolni tehát egy NER által kiagyalt politikai feladatot, a dilettantizmus csúcsa. Az akció további részletei sem éppen a szakmai profizmusról árulkodnak – főleg, ami az egyelőre fedőnevek mögé bújt Henry és társai működését illeti. Oroszországban mindez teljesen másképp működik: ott feltehetően a „csontbrigád” maga lépett volna akcióba, és egyszerűen eltette volna láb alól a kellemetlenkedő Gundalfot, vagy legalábbis rátelepített volna az adathordozójára vala­milyen kompromittáló anyagokat, és aztán a gleichschaltolt „igazságszolgáltatás” tette volna a dolgát. Hiába vett át nagyon sok mindent Orbán a putyini módszerekből, az a lemaradás, amit a jogállamiság szétverése terén az ottani viszonyokhoz képest tapasztalhatunk, most sorsdöntőnek bizonyul.

Hogyan követhet el ekkora hibákat egy papíron profi szervezet, amely elméletileg rég­óta, rutinszerűen alkalmazza a titkosszol­gálati játszmákat? Netán szabotálták a műve­letet?

Szerintem nem erről van szó. Amit láttunk a magyar szolgálatoktól, az pontosan annyira professzionális, amilyen munkát mondjuk a Magyar Nemzeti Bank épüle­tének felújítói végeztek. Ez a fajta kontra­szelekció, az adott feladatra alkalmatlanok kiválasztása az Orbán-rendszer valóságos jellegzetessége – nézzük meg például, kikből lettek miniszterek!

Emellett érdemes megfontolni még egy szempontot. Technikai okokból egy ilyen politikai feladat legrázósabb elemeit részben nem magára az Alkotmányvédelmi Hivatalra szignálják, hanem ezt kiszervezik egyfajta magán-titkosszolgálatnak. Hasonlóan ahhoz, mint amikor régen az állami fogorvos a magán­praxisában is az állami eszközökkel dolgozott. Míg a teljesen magánosított egészségügy vagy magánnyugdíjrendszer jól tud működni, mivel piaci alapú, addig a magán-titkosszolgálattal az a gond, hogy működtetését nem piaci, hanem kizárólag megbízhatósági alapon lehet végezni – miközben e területen is szükséges a szaktudás. A dilettantizmusnak az a foka azonban, ami ebben az ügyben tapasztalható, minden fantáziát felülmúl.

Mekkora lehet valójában a Magyarországra települt orosz titkosszolgálati rezidensek befolyása?

Magyarországon elsősorban nem az a gond, hogy jelen van az orosz titkosszolgálat, hanem hogy jelen van az orosz politika – hogy például Szijjártó Péter külügyminiszter nem is csak az orosz narratívát ismételgeti, hanem az orosz politikát is műveli. Az orosz titkosszolgálatok nyilván jelen vannak Magyarországon, de ez természetes. A rendkívüli az, hogy bár amúgy sem lenne sok lehetőségük az események napi operatív befolyásolására, erre nincs is szükség. Ugyanis nyelvi és egyéb okokból nem tudják ideküldeni saját csontbrigádjukat, amelyik elvégezhetné a piszkos munkát. Azt persze megtehették volna, hogy a megfelelő gépeken elhelyezik a pedofil tartalmat – de eddig ezt feltehetően azért nem tették meg ők, mert egy ilyen művelet elvégzésére elvileg „Rogán kutyái”-nak is képesnek kellene lennie.

Fontos tehát leszögezni azt, hogy nemcsak az itt a gond, hogy a magyar szolgálatok megpróbálnak elvégezni mindent, hanem hogy az Orbán-kormány politikája egyértelműen és szolgaian az orosz vonalat követi. Ennek számtalan jele volt az elmúlt években, sőt évtizedben, és erről csak néhány bizonyítékot szolgáltatott Szijjártó Péter miniszter immár naponta bekövetkező újabb és újabb lebukása. Az orosz propaganda magyarországi terjesztéséhez sincs szükség közvetlenül orosz ágensek munkájára – megteszik ezt a közszolgálati médiumok sajtómunkásai, akik, ha kell, lefordítják magyarra a moszkovita propagandaszövegeket.

Szijjártó Péter példátlan botránynak minősítette a lehallgatását. Közben egyetlen európai vezető sem beszélt telefonon, pláne nem találkozott személyesen az orosz kollégájával. Egy ilyen barátság kelthet gyanút nyugati szövetségeseink elhárító szerveiben.

Teljesen nyilvánvaló, hogy amit Szijjártó művel, az az összes EU-tag érdekét súlyosan sérti, és ezért most már az is egyértelmű, hogy szövetségeseink szolgálatainak is foglalkozni kell ezzel a jelenséggel, amire az uniós csatlakozáskor vélhetőleg senki sem volt még felkészülve. Hiszen egészen döbbenetes konzekvenciákkal jár az, ha az egyik uniós tag gyakorlatilag nyíltan az Európai Unió szétverésén munkálkodik. Azok a telefonos lehallgatással megszerzett információk, amelyek Szijjártót most lebuktatták, nemcsak a miniszter haza­árulásának és elképesztő dilettantizmusának a bizonyítékai, hanem egyúttal arra is egyértelműen utalnak, hogy a szivárogtatás hátterében ellenérdekelt szolgálatok állnak.

A magyar kormánypárt gyakorlatilag négy éve folytat kampányt a Putyinékkal élet-halál harcot folytató ukrán állam és személyesen Zelenszkij elnök ellen, és mind nyíltabban az oroszok oldalára áll. Az ország nem kis része Putyin-párti és ukránellenes lett, noha ennek nálunk történetileg sosem volt hagyománya. Miért működhet ez még mindig, utolsó utáni kampányfegyverként?

A külső ellenségtől való félelem felkeltése mindig jó eszköz egy politikai közösség összekovácsolásában. Az, hogy a közvélemény ukránellenessé fordított része egyben drukkol Putyin győzelmének, nem kivételes dolog: 1944-ben például Magyarországon akadtak – Márai Sándor is beszámol naplójegyzeteiben ilyen esetekről –, akik a zsidók deportálásán szánakoztak ugyan, de úgy gondolták, és ezt hangoztatták is, hogy a zsidó­kérdést ennek dacára most már véglegesen kell megoldani, mert akik túlélik és vissza­térnek, azok bosszút állnak majd a „magyarokon”. Vagy utalnék arra az emberre, aki még 1944 telén is ezzel fordult Máraihoz: van öt hold zsidóföldem, vajon megtarthatom majd, ha bejöttek az oroszok?

Megengedheti-e Oroszország azt, hogy elveszítsen egy ennyire fontos, nehezen pótolható bázist, ugródeszkát, mint Magyar­ország?

Oroszország számára tényleg fontos Magyarország mint szoros szövetséges, amely ráadásul az EU működését is képest szabotálni az orosz ügyek és érdekek mentén – elég megnézni, kiket vetettünk le a szank­ciós listáról, és mit vétózott meg az unióban az Orbán-kormány –, de a lehetőségei korlátozottak. Nincsenek tízezres létszámban mozgósítható és Magyarországon is bevethető verőembereik, késő volna megmérgezni a magyar ellenzék vezetőjét, és minden jel szerint késő már bevetni azokat a kompromittáló eszközöket is, amelyek két évvel ezelőtt még hatékonyak lehettek volna. Ezt tehát csúnyán benézték.

Jelenleg nem csupán Oroszország, de legalább egy másik szuperhatalom jelenlegi vezetői is kiállnak az Orbán-kormány mellett, ami kiábrándító lehet azok számára, akik az Egyesült Államokra Kelet-Európa demokratikus átalakulása mellett elkötelezett, velünk baráti nagyhatalomként tekintenek.

Kettejük mellett nyugodtan idesorolhatjuk Kínát is, mint amely érdekelt a mostani kormányzat fennmaradásában. Ennek dacára már ők sem tudnak érdemben beleszólni a magyar választások eredményébe. Ezt két évvel ezelőtt kellett volna megtenniük. A „riasztás” az Orbán-rezsim feladata lett volna, de annak felelősei elaludtak akkor, amikor lép­niük lehetett volna. Hasonlóképpen azt sem hiszem, hogy a mostani trumpi irányvonal komolyan tudna érvényesülni, ha a magyar választók ezt többségükben nem szeretnék – és azt sem hiszem, hogy ez az Amerika – de nem Donald Trump és kormányzata – iránti bizalmat csökkentené.

Az orosz, egyszerre diplomáciai, titkosszolgálati és katonai eszközökkel folytatott befolyásszerzés sikertörténete volna Magyarország? Miért pont nálunk lettek ennyire sikeresek? Ez tényleg Orbán személyén múlt?

Azt hiszem, hogy a kérdés félrevezető. Ugyanis nem arról van szó, hogy Orbán Viktor az orosz titkosszolgálat kegyelméből került hatalomra, hanem arról, hogy Orbán felismerte: az orosz módszerek másolása és kreatív alkalmazása garantálja a leválthatatlanságát. Természetesen ennek egyben járulékos kö­vetkezménye volt az is, hogy Magyarország Oroszország számára egyfajta „közel külföld” státuszt kapott, ennek minden anyagi és erkölcsi vonzatával együtt. Magyarország szerepe azonban az orosz titkosszolgálatok számára nem abban áll, hogy itt tevékenykedhetnek magyar politikai ügyekben, hanem abban, hogy innen sokkal kényelmesebben irányít­hatják az EU elleni műveleteiket. Ezt nevezi a titkosszolgálati szaknyelv harmadik országos tevékenységnek.

Az oroszok itthoni ágensei aligha csak hasznos idióták – hogy az ön Hitler és Sztálin 1941 előtti manővereiről szóló új könyve címére utaljunk (A hazardőr, a sakkmester és a hasznos idióták – a szerk.) –, hanem a saját jól felfogott érdekükben követik az orosz irány­vonalat. Mi lesz velük, ha itt esetleg megbuknak akár most, akár később? Vagy Moszkva sosem ereszti el a bukott barátok kezét?

Érdemes külön kezelni itt két dolgot. Az egyik az, hogy egy rendszerváltás esetén lesz-e felelősségre vonás. Erre a válaszom egyértelmű igen. Hallom a kétkedők mormogását, hogy erre Magyarországon úgymond nem volt példa, azonban épp az 1989-es rendszerváltással való összehasonlítás adja meg a frappáns választ. Akkor csakugyan nem volt, mert nem lehetett felelősségre vonás, hiszen a hatalmat konszenzuálisan és békésen adta át az állampárt. A konszenzualitásnak ma a nyomát sem látjuk.

A másik kérdés Putyin szövetségeseinek személyes sorsa. Nehezen tudom elképzelni azt, hogy egy Moszkvába menekülő magyar politikusnak legyen még egy dobása Magyarországon. Amennyiben viszont itt maradnak, akkor az „út a börtönbe” programmal kell számolniuk, és ennek kimenetele számomra nem kétséges.