Egy magyar szempontból szégyenletes történelmi párhuzamról

Az ukrajnai orosz agresszió kapcsán a magyar kormány álláspontja kezdettől fogva változatlan. Bár eddig minden uniós segítséget megszavaztak, azonban elzárkóztak attól, hogy Ukrajnának katonai segítséget nyújtsanak, sőt, a más országok által nyújtott segítségadást is kritizálják mint olyan intézkedést, amely csak a konfliktust súlyosbítja. A magyar miniszterelnök többször is kifejtette, hogy a konfliktusnak véget kell vetni és békét kell kötni.

Magát a békekötést pedig – ahogyan azt Orbán Viktor nyíltan meg is mondta – Oroszországnak valójában nem is Ukrajnával, hanem az USA-val kellene megkötnie, sőt mi több, Ukrajna bevonása nélkül: „mindegy hogy az ukránok erről mit gondolnak” – mondta szó szerint erről Orbán Viktor.

Tekintsünk el egy percre attól, hogy több mint sajátos a magyar miniszterelnök kommunikációjában, hogy magát Ukrajnát mint politikai entitást másodrendűnek, sőt irrelevánsnak tekinti egy feltételezett békekötés folyamatában. Sokkal érdekesebb ennél az a történelmi párhuzam, ami a magyar békepropaganda kapcsán adódik.

A XX. században ugyanis már volt olyan helyzet, amikor egy ország durva agressziót követett el szomszédaival szemben, azonban egy akkor még magát függetlennek beállító hatalom az agresszió elítélése helyett a béke fontosságáról beszélt a nyilvánosság előtt. Belső fórumain pedig – hasonlóan a mai magyar propagandához – mást nevezett meg fő felelősnek ahhoz képest, mint akit nagy nyilvánosság előtt úgy-ahogy egyáltalán elmarasztalni hajlandó volt.

A párhuzam magyar szempontból a lehető leginkább szégyenletes. Nem másról van ugyanis szó, mint a sztálini Szovjetunióról, amely 1939-ben hivatalosan a „béke” politikáját hirdette, és mindent megtett azért, hogy az agresszornak, azaz a náci Németországnak minél könnyebb helyzete legyen.

A dolgozók békevágya

A sztálini Szovjetunió politikusai Orbán Viktorhoz hasonlóan ritkán ugyan, de hajlandóak voltak szavakban finoman dorgálni az agresszort, azonban ennél is fontosabbnak tartották annak hangsúlyozását, hogy szűnjön meg az áldozat melletti nyugati összefogás és háborús „uszítás”, és helyette adjanak helyt a tömegek békevágyának. A Komintern a KESMA méltó elődjeként 1939. szeptember 7-én már kiadta az utasítást, hogy a kommunista pártok feladata arra rámutatni, hogy nincsen különbség a fasiszta és a demokratikus országok között (ez ma úgy jelenik meg, hogy a kormánymédia „Brüsszelt” legalább akkora agresszornak állítja be mint Moszkvát). A Komintern egyúttal békeharcra hívta fel a nyugati hatalmak dolgozóit, és sztrájkokat szervezett a francia és angol hadiüzemekben, miközben hasonló aktivitás Németországban fel sem merülhetett. Mao Ce Tungtól Schönherz Zoltánig minden kommunista politikus a szovjet nép békevágyáról és a nemzetközi békemozgalomnak nyújtott elévülhetetlen segítségéről áradozott.

Orbán Viktor miniszterelnök 2022. október 14-i beszédében található egy óriási ellentmondás. Az interjú talán egyetlen nem hazug mondatáról van szó. A miniszterelnök ugyanis találóan jegyezte meg, hogy „valahogy rá kell kényszeríteni a nagyot, az erőset, a megszállót arra, hogy föladja a terveit.”

Csakugyan. És éppen ennél a mondatnál érhető tetten a magyar külpolitikai magatartás álságossága (arról, hogy Orbán mindig csak a nála erősebbekkel folytat béketárgyalásokat, a gyengébbeket pedig tárgyalás nélkül tiporja el, mint az MTA-t, a CEU-t vagy a pedagógusokat, ne is beszéljünk).

Eddig a magyar kormány szinte minden hatalmában állót megtett annak érdekében, hogy Ukrajna a lehető legkevesebb fegyveres támogatást kaphassa.

Magyarán: politikája arra irányult, hogy Ukrajna a lehető legkevésbé legyen abban a helyzetben, hogy az agresszort rá tudja kényszeríteni tervei feladására. Kovács Zoltán a BBC 2022. május 5-i elhíresült interjújában ki is mondta, hogy Magyarország nem támogatja azt, hogy Ukrajna fegyverrel védje meg területi integritását (később arra hivatkozott, hogy csak azt akarta mondani, Magyarország fegyverrel nem támogatja Ukrajna területi integritását, azonban az adásban egyértelműen az első verzió hangzott el). Egyébként pedig a második mondat is bőven elég kínos: mert mit is ér az orosz agresszió elítélése, ha a magyar kormány szavakon kívül semmit sem tesz meg az agresszor megfékezése érdekében, sőt, saját maga is az agresszor argumentumait terjeszti?

Velejéig rothadt, politikai alkalmatlanságát ezerszer bizonyított áldozat

Térjünk vissza az előbb ismertetett történelmi párhuzamra, mert annak részletei is tanulságosak. Azt, hogy a Komintern propagandája milyen abszurd értékelésekhez vezethet, jól példázza egy New York-i jiddis lap 1939. augusztus 27-i száma, amely „Ist der Abmach gut for Jiden?” [Jó-e a paktum a zsidóknak?] címmel indította címoldalát.

A bolsevizmussal rokonszenvező, ámde még nem kellően beavatott cikkíró szerint jó, mert Hitlernek most fel kellett adnia szándékát Ukrajna megtámadására… és ez győzelem a békére vágyó zsidóknak.

Ez azonban csak a kezdet volt. A nyugati dolgozóknak 1939. szeptember 1. után tiltott lett az antifasizmus, nekik a „békéért” kellett tüntetniük, és egy igazi kommunistától azt is elvárták, hogy szabotálja a fegyverszállításokat. Nem meglepő módon így a kommunista pártok az érintett országok hadi hitelei megszavazására sem voltak hajlandóak. Németország természetesen hiányzott a komintern által érdemben kritizált országok közül – ahogyan ma a kormánymédiában nem olvasni az orosz belállapotok, illetve a putyinizmus érdemi bírálatát, úgy a kommunista sajtóban is megszűnt az antifasizmus.

A Komintern Végrehajtó Bizottsága nem sokkal az 1939 szeptemberi náci agresszió után kiadott „A háború és a kommunisták feladatai” című határozata Lengyelországról, csak mint egy mesterséges, rothadt és inkompetens államalakulatról emlékezett meg, amely valójában csak a nyugati kapitalisták bábja, és eddig csak teljes politikai alkalmatlanságáról tett bizonyságot. Ez is megegyezik azzal a stílussal, ahogyan a kormánymédiában ma Ukrajnáról szoktak írni.

A Kominern állásfoglalása a háborút igazságtalan imperialista akciónak nevezte, amelynek felelőse a nemzetközi burzsoázia és a hadviselő országok uralkodó osztályai, de ezen belül is elsősorban a nyugati demokráciák.

A nyugati demokráciák a háborút nem a béke érdekében folytatják, hanem azért, hogy piacokat szerezzenek maguknak. Ez a magyarázat is pontosan olyan, mint amit Bencsik András és a többi NER-kompatibilis propagandista terjeszt az Ukrajnát fegyverrel támogató országokról.

1939-ben a baloldali értelmiség csalódása nem ismert határokat. Heinrich Mann, aki ebben az időben ajánlatot kapott Moszkvából egy Sztálin-életrajz megírására, visszautasította ezt, és naplójába a következőket jegyezte fel: „Csaló-zseninek nevezni őt túl enyhe és tárgyilagos. Trockij, aki már mindig is tudta, egyszerűen fejezte ki: Sakál a Kremlben.”

Kérdés, hogy ennek tükrében minek nevezzük a magyar miniszterelnököt, aki formálisan elítéli az agressziót, és a béke szükségességét hangoztatja, de közben mindent elkövet annak érdekében, hogy az agresszor Oroszország minél gyorsabban végezhessen áldozatával, azaz Ukrajnával, az áldozat segítségére siető szövetségeseit pedig úgy állítja be, mint akik bombákat hajigálnak a szankciókkal – Magyarországra. Nehéz megtalálni azt a kifejezést, ami nem túl enyhe és nem túl tárgyilagos.