HVG.hu, 2022. február 12.
UNGVÁRY KRISZTIÁN
A Budapest XI. kerületében, a Bartók Béla út 24-26-ban található egykori Hadik-laktanya egy olyan épület, amelyről még a helyi lakosok jelentős része sem tudja, hogy már száz éve szorosan összefonódott különböző erőszakszervezet történetével. Az 1899-ben épült laktanyát 1921-től a m. kir. honvéd vezérkar főnökség 2. osztályának defenzív alosztálya (DEF) használta, 1919-1921-között pedig a fehérterrort nem kicsiben művelő Ostenburg-különítmény székhelye volt. A DEF formálisan a kémelhárításért felelt, és mivel a kommunista pártot (nem alaptalanul) egy külföldi állam kémszervezetének tartották, ezért a DEF letartóztatottjai között számos munkásmozgalmi aktivista volt. Már ebben az időszakban is előfordult a letartóztatottak bántalmazása.
Mindez azonban 1945 után szintet lépett, amikor az új kommunista titkosszolgálat, a HM Katonapolitikai Osztály (Katpol) költözött az épületbe. A korábbiakhoz hasonlóan formálisan ennek a szervezetnek is „csak” a kémelhárítással kellett volna foglalkoznia. Ehhez képest viszont a valós cél kezdettől fogva az osztályellenségnek nevezett társadalmi csoportok fizikai ellehetetlenítése, illetve megsemmisítése volt. A Katpol kihallgatási módszerei még az ÁVH-hoz képest is borzalmasak voltak. Arra, hogy milyen tragédiák játszódtak le az épület falai között, álljon három példa.
Az első Bartha Gyuláné Gergely Ilona, akit 29 évesen „kémkedésért” halálra ítéltek, apja hat, nővére öt, sógora négy év börtönbüntetést kapott. Ilona férje a háborúban esett el, ő pedig, hogy gyermekeit el tudja tartani, munkát vállalt az USA budapesti követségének egyik diplomatájánál mint háztartási alkalmazott.
Egy katpolos jelentés így számol be erről: „Apja csendőrezredes volt, férje pedig főhadnagy. A szovjet csapatok elől nyugatra menekült, itt az amerikai megszállási övezetben állandó kapcsolatot tartott fenn az amerikaiakkal. Provokátoron keresztül buktattuk le. Beszervezése után néhány hónapig jól viszonyult hozzánk, később azonban felajánlotta szolgálatait Budapest összes követségének. Az az érzésünk, hogy nevezett igyekszik amerikai megbízói részére is adatokat szerezni. Gazdájával közölte, hogy beszerveztük és rendszeres kapcsolatot tart velünk. Tervbe vettük, hogy jelenlegi munkahelyének elhagyása után leinternáljuk” – hozzá kell tennünk, a jelentés hazugságot tartalmazott, Ilona ugyanis semmilyen más követségnek nem „ajánlotta fel szolgálatait.”
Csupán annyit tett, hogy egyáltalán nem titkos információkat szerzett meg munkaadójának. Fő bűne az volt, hogy minden alkalommal elárulta neki, hogy a Katpol megzsarolta és beszervezte (erre ugyanis többször is sor került). Ezért, és azért mert a megsemmisítésre ítélt középosztályhoz tartozott, 1950-ben felakasztották, családtagjai pedig csak azért jutottak börtönbe, mert elmulasztották feljelentési kötelezettségüket – a semmiért.
A másik példa a Landauer Eduárd ellen hozott halálos ítélet. Landauer már 1945 előtt is a Magyar Automobil Club ügyvezető elnöke volt, és ezt a pozícióját 1945 után is megőrizte. Osztályhelyzete alapján egyértelműen megsemmisítendő ellenségnek számított, minden jel arra utal, hogy halálos ítéletét is ezért kapta – a személygépkocsi birtoklása egészen az 1960-as évekig rendkívül komoly társadalmi presztízst jelentett és csak az elit egy részének jutott ki. Az állambiztonság Landauer kapcsán elég jó hálózati pozíciókkal rendelkezett, mivel titkárnőjét, Mátay Florance-t hamar beszervezték.
A Landauer ellen hozott halálos ítélet csupán azt tudta rögzíteni, hogy hat alkalommal találkozott különböző diplomatákkal, akiknek Magyarország úthálózatáról, benzintermeléséről, járműállományáról, építkezéseiről adott adatokat. Az eljárás egyáltalán nem tisztázta azt, hogy az átadott adatok (amelyeket egyébként sem részleteztek) államtitkot képeztek volna, sőt azt sem, hogy a „titkokhoz” Landauer hogyan is jutott hozzá. Arra sem keletkezett semmilyen adat, hogy a kapcsolattartás konspiráltan történt volna. Az viszont kiderült, hogy Landauer a bíróság előtt először a nyomozati szakaszban tett vallomását visszavonta, majd a visszavonást is indoklás nélkül visszavonta, ami vele szemben alkalmazott fizikai kényszerre utal. Landauert végül sommás eljárásban I. fokon 1950. február 15-én II. fokon 1950. május 16-án halálra ítélték és kivégezték.
Bár az elsőfokú ítélet halálra szólt, a bíró mégis mintha szerette volna dokumentálni az ügy abszurditását azzal, hogy leírta: a diplomatákkal történő érintkezés önmagában még nem bűncselekmény. Tanulságos idézni a másodfokú ítéletből: „Nem ért egyet a Katonai Felsőbíróság az elsőfokú ítélet indokolásának azon részével, hogy az alkotmány által biztosított személyes szabadság jogán bárki szabadon érintkezhet az imperialista országok külképviseleti szerveivel. Most, midőn a sorozatos leleplezések után nyilvánvaló, hogy az imperialista diplomaták elsőrendű feladata a népi demokratikus országokban a hírszerzés, államellenes összeesküvések támogatása, a valók való kapcsolat, még a legmesszebbmenőbb jóhiszeműség feltételezése mellett is, előbb-utóbb hazaáruláshoz vezet.” Mindez magyarra fordítva azt jelenti, hogy a hazaárulás tényállását már azzal is meg lehet valósítani, ha valaki minden titkos információ átadása nélkül találkozik egy nyugati diplomatával.
A harmadik példa Lajtos Árpád vezérkari őrnagy és Dayka Margit ügye. Dayka Margit a XX. század második felének legjelentősebb színészei közé tartozott. Életrajzának azonban van egy eleme, amit sűrű homály fed. Egy 1952-es szovjet vízumról van szó, aminek előzményei a Hadik laktanya épületével is összefüggnek. Ebben az épületben tartották fogva Lajtos Árpádot is, akit egy koncepciós ügyben letartóztattak le. Dayka Margit, akit az ÁVH megzsarolt, szerelmes volt Lajtosba. Azt ígérték neki, ha elvégez egy szigorúan titkos feladatot, akkor kedvesét kiengedik a börtönből. Sajnos nem tudjuk pontosan, hogy ez a feladat miből állt: csak annyi sejthető, hogy a frontszínészként 1942-43-ban német katonákkal érintkezésbe kerülő Daykának a Szovjetunióban egy személy azonosításában kellett részt vennie. Életének erről a titkáról, amit kedveséért vállalt, soha senkinek nem beszélt.
A magát 1962 után lassan konszolidáló Kádár-rendszer a sztálinista terrorra igyekezett fátylat borítani. Nem feledhetjük el azonban, hogy belső lényegét tekintve nincsen kétfajta kommunizmus, mint ahogyan kétfajta illiberális rendszer sem létezik,
még akkor sem, ha az egyik mindennapjaihoz hozzátartozik a külföldön elkövetett politikai gyilkosság és a háború, míg a másik csupán a demokrácia eszköztárát használja egyfajta karikatúraként.
Nem árt újra és újra leszögeznünk, hogy a múlt valójában mindig a mának szól. Sajátos módon ugyanerre gondolhatott Szili Katalin is, aki 1990-ben azt mondta, hogy „A szocialisták bocsánatot kérnek minden bűnért – történt az a múltban vagy történjen a jövőben – akár mi követtük el, akár nem. Azt kérjük a magyar nemzettől, hogy bocsássa meg a múlt vétkeit, ahogy mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek, függetlenül attól, hogy a bűncselekményeket mi követtük el vagy sem.“
Ezeknek a mondatoknak látványos erkölcsi üressége bizonyára magyarázza azt, amiért a kommunista Szili testi-lelki üdvözülését 2010 után a Fidesz oldalán az úgynevezett Nemzeti Együttműködés Rendszerében találta meg. Jó példa ez arra, amikor valaki semmit sem tanult és semmit sem felejtett.
Tízéves hallgatását megtörve nemrég szólalt meg a „polgári Magyarország” nagy alakja, Martonyi János is: „Most lenne egy alkalom, hogy ebben a bizalomhiányos világban bizalmat adjunk valakinek, aki mindannyiunké lehetne” – írta a közelgő államfőválasztásra célozva. Csakugyan. Akkor, amikor ma Magyarországon az Alapjogokért Központ elnevezésű politikai propagandagyár felkent szakértője Horváth József, a kommunista állambiztonság III/III-as osztályának tartótisztje, amikor Bencsik András a kormányzati szennymédia tollnoka korábban a Népszabadság Pártélet rovatának munkatársa, és amikor maga Martonyi egy bírósági ítélet szerint is fedőnéven, pénzért állambiztonsági tisztnek adott jelentéseket, felmerül a kérdés, miért is annyira bizalomhiányos ez a világ?
Erre is van válasz és a legutóbbi napok eseményei miatt talán autentikusabb is, ha egy orosz gondolkodót idézek, aki Semjén Zsolthoz hasonlóan plagizálta doktori címét. Vlagyimir Medinszkijről, az orosz kormány volt kulturális miniszteréről és a jelenlegi kormánypárt egyik fontos szereplőjéről van szó. Medinszkij mint történész (!) kifejtette, hogy történelmi tények és szereplők csakis Oroszország nemzeti érdekeinek fényében értékelhetőek. Érdemes elgondolni ennek a kijelentésnek a konzekvenciáit, amennyiben azt a tudományra alkalmazzák…
Mindez a magyar illiberális államban sincsen másképp, amit a Terror Háza, illetve a Magyarságkutató Intézet áltudományos munkái bizonyítanak leginkább. Virtuális 56-os „hősök”, animált középkori „csaták” hoznak szégyent arra a tudományra, amely elvileg a múlt feltárására lenne hivatott. Azonban ennyire messze sem kell menni akkor, ha Putyin és Orbán lelki rokonságát akarjuk kimutatni. A magyar miniszterelnök nagy nehezen hajlandó volt elítélni az orosz agressziót, azonban fontosnak tartotta leszögezni, hogy nem támogatnak semmilyen olyan javaslatot, amelyik a rezsicsökkentést veszélyezteti. Magyarán: egy vélt politikai cél (rezsicsökkentés) elérése érdekében hajlandóak arra, hogy akár a háborús agresszor elleni szankciókat is megakadályozzák. Kötve hiszem, hogy a magyar fogyasztó akkor jár jól, ha az olcsó gáz mellé egy Magyarországot „közel külföld” státusban látni kívánó atomhatalmat is kap. Márpedig az ukrán konfliktus erről szól: Putyin világosan megmondta, hogy az 1997-es állapotokhoz kíván visszatérni, azaz Magyarországnak is ki kellene lépnie a NATO-ból. Ez megérné a rezsicsökkentést?
A szerző történész