Az el nem múló múlt

Ez év júliusában szokatlan dolog történt a Néprajzi Múzeumban. Egy hivatalosan megnyitott kiállítás képei közül utólag, a kiállító művész megkérdezése nélkül nyolc festményt levettek a falról. Elgondolkodtatott az eset, hiszen nem tudok róla, hogy az utóbbi időben bárhol másutt előfordult volna egy kiállítás képeinek megcsonkítása.

Miért hiányoznak?

Somogyi Győző festőművész tíz esztendővel ezelőtt elhatározta, hogy a honfoglalás 1100. évfordulójára képsorozatot fest száz olyan magyar katonáról, akinek nevéhez valamilyen kiemelkedő haditett fűződik. Tudta, hogy a kiválasztott nevek csak jelképesek lehetnek, hiszen sokkal többen is méltóak lennének a megjelenítésre. „Nem száz portrét akartam festeni, hanem egyetlen ikonosztázt” — írta a művész a Magyar hősök arcképcsarnoka című, július 11-én megnyitott kiállításának ajánlásaként. Az arcképsorozat egyetlen célja, hogy általa betekintést nyerhessünk a magyar hadtörténet 1100 évébe. A kiállított személyek a Kárpát-medence és ezen belül a magyarság hadtörténetét és kontinuitását voltak hivatva képviselni, ezért a megfestettek mind történeti, mind társadalmi szempontból a magyar katonai múlt jeles alakjait reprezentálják. Együtt szerepel őrmester és táborszernagy, Attila hun király és Maléter Pál. Közös vonásuk, hogy önzetlenül, önfeláldozóan, egy kisebb vagy nagyobb közösségért tették kockára életüket és vállalták a halált. Aki ismeri Somogyi festményeit, az tudja, hogy a hősök a képeken sok mindennek látszanak, csak hősöknek nem — távol állnak minden heroikus vagy idealizált ábrázolástól.

Kikerülhetetlen, hogy a magyar történelem teljes folyamatát felölelő kiállítás második világháborús hősök arcképét is tartalmazta. Sajátos módon csak ezeket (Horthy Miklós, Oszlányi Kornél, Hollósy-Kuthy László, dr. Merész László, Barankay József, Versényi Tibor, Szentgyörgyi Dezső és Debrődy György portréját) nem láthatja a nézőközönség.

A Magyar Nemzet július 27-i számában Hofer Tamás igazgató így indokolta a festmények eltávolítását: „Hunyadi János hadjáratai mellé nem tehetők oda a doni hadműveletek. Becsületes embereknek, tisztességes katonáknak tartjuk azokat, akiket a második világháború korszakából ábrázolt Somogyi Győző, értékelésük azonban a nem a Néprajzi Múzeum feladata. (…) A Néprajzi Múzeum szemben a parlamenttel nem foglalhat állást a második világháborúval kapcsolatban. Ha kint hagytuk volna ugyanis azt a nyolc képet, amelyet most esetleg többen hiányolnának, az szerintem állásfoglalás volna a múzeum részéről. (…) Mi csak a tekintetben befolyásolhatjuk látogatóinkat, hogy becsüljék meg kulturális és történelmi értékeinket, azokat, amelyeket konszenzus alapján vállal a magyarság.”

A múzeumigazgató szerint a második világháború a mai napig politikum, nem vált még történelemmé. A maradék kilencvenkét megfestett személy kiállítása számára sajátos módon nem politikai állásfoglalás, mivel már úgysem emlékszik senki sem arra, hogy pontosan milyen emberek is voltak, és mit is tettek valójában. Nem politikai állásfoglalás gróf Károlyi Sándor, Görgei Artúr, Maléter Pál közszemlére tétele, holott ezekről a személyekről korántsem alakult ki teljes körű konszenzus, elég, ha csak Maléter szerepére gondolunk.

Az olvasóban felmerül a kérdés, hogy hol van a határ politika és történelem között. Attila hunjai százezreket gyilkoltak le, ábrázolása mégsem zavar senkit. Ugyanúgy Nádasdy Ferenc, a fekete bég sem kelt indulatokat, sem a török hullákkal táncoló Kinizsi, vagy Pálffy gróf, pedig saját korukban nem a humánumról és a keresztény szeretetről voltak híresek. Nem okoz lelkiismereti problémát az 1878-as boszniai okkupációt vezető gróf Szapáry László ábrázolása sem, holott szerepe semmiben sem tér el a mai Csecsen Köztársaságot lerohanó orosz tábornokokétól. Szerepelhetett első világháborús főhadnagyként Szügyi Zoltán, a későbbi Szent László hadosztály német vaskereszt lovagkeresztjével kitüntetett parancsnoka, valamint a kiváló vezérkari tiszt, Stromfeld Aurél, aki meghurcolása után csatlakozott a magyarországi szélsőbal mozgalomhoz. Maradhatott Maléter Pál is, pedig ő is hosszú utat járt be, míg eljutott a forradalom támogatásáig (ludovikás tisztként részt vett a második; világháborúban is, ahol egy felderítő vállalkozás során fogságba esett). Csak azoknak kellett kimaradniuk, akik az 1939-1945 között rendszeresített tábori egyenruhát viselték.

Más-más mérce?

Sajátos jelenség, ha ennyire más mércével mér valaki két történelmi kor között. A múzeumigazgató döntése azt sugallja, hogy a második világháborús magyar honvédség nem integráns része a magyar történelemnek, szerepéről nincs kialakult konszenzus, és ezért nem is jeleníthető meg mint a nemzeti hagyomány része és hordozója.

Tekinthetjük-e az 1918-1945 közt történteket, mint történelmünktől teljesen idegen, vállal- hatatlan időszakot? Nem. Akkor sem, ha a numerus clausussal vagy Szálasi hóhérlegényeivel semmilyen szinten sem akarunk azonosulni. Magyarország a kérdéses időszak nagy részében független állam volt, az országban történtekért nem valamilyen sötét külső erők, hanem a hatalmon lévő magyar körök felelősek. Ahogy az angoloknak vállalniuk kell a gyarmatosításukból fakadó népirtást, a koncentrációs tábor intézményének bevezetését (búr háború), az oroszoknak Sztálint, a románoknak Antonescut, úgy a magyaroknak is vállalniuk kell azokat a bűntetteket, melyeket magyarok követtek el.

Természetesen a vállalás egyáltalán nem jelenti azt, hogy magukkal a konkrét tettekkel is azonosulni kellene. Ellenkezőleg. Nagyon veszélyes szemlélet az, amely arra törekszik, hogy a nemzeti történelmet teljesen vegytisztára mossa. Miért szükséges az, hogy a történelemkönyvek, kiállítások szellemi fertőtlenítésen menjenek keresztül? Miért jó, ha az utódokat csak a retusált, csírátlanított arcképek fogadják?

Konszenzus?

Somogyi Győző képei pont ennek a steril történelemfelfogásnak mondanak ellent. Az ábrázoltak egyszerre „hősök” és emberek: Nagy Lajos, Hunyadi János, Báthory István, Simonyi József, Szurmay Sándor és a többi alak mind olyan, mintha ma lépett volna ki az életből. Az arcok vadak, félelmetesek vagy gőgösek, bárgyúak vagy mélázók — de minden mesterséges pátosztól mentesek, annyira életszerűek, hogy az már a groteszk határát súrolja. Somogyi „ikonosztáza” a maga esendőségében mutatja be a hőst, az embert.

A múzeumigazgató által sugallt kép nemcsak torz és hamis a magyar történelem szelektív ismertetése miatt, hanem igazságtalan is. Az egyoldalú szelekció ugyanis pont a konszenzust teszi lehetetlenné, amire maga Hofer Tamás is törekszik, mivel magából a konszenzusból zárja ki a túlélő katonák és utódaik népes csoportját, akik eszerint nem szerepelhetnek a nemzet emlékezetében.

Százszázalékos azonosulást elvárni reménytelen a nézőktől, az eredetileg kiállított képek viszont mindenkinek egyaránt alkalmat adnak arra, hogy találjon magának szimpatikus vagy kevéssé szimpatikus alakokat. Kivételt ez alól csak a kommunista vagy fasiszta nézeteket vallók jelentenek — ezeket az irányzatokat képviselő személyek ugyanis nem szerepelnek Somogyi Győző alkotásai között.

„Eredetileg az volt az elképzelés, hogy a népi hangvételhez közel álló, enyhén ironikus ábrázolással bemutatott magyar hősök azt láttatják a Somogyi Győző-féle arcképcsarnokban, miként élnek ezek a történelmi figurák a nép képzeletvilágában” — mondta Hofer Tamás, mikor arról kérdezték, miért adott egyáltalán otthont Somogyi festményeinek. Az igazgató szerint ennek a kritériumnak csupán a nyolc inkriminált kép nem felelt meg. A kiállítás augusztus 31-ig tart nyitva, az előcsarnokban kapható a kihagyott képeket is tartalmazó, szép színes füzet. Végtelenül emberi, néha esetlen, kicsit torz, életszerű, cseppet sem idealizált arcok tekintenek belőle ránk. Remélem, legalább a látogató figyelmesebben fogja szemlélni őket, mint a múzeum igazgatója.

Ungváry Krisztián