Az egyetlen forradalmár

Képviselőjelölteket állít az igaz magyar párt. De nem ám úgy, mint a többi, hogy bekopogtat az irodába a jelölt, tisztelettudóan köszön, és hopp, már állítva is van, dehogy! Itten kritériumok vannak. Ezekről beszélt a tévében a súlyos pártvezető:

– Két föltétel van: ne legyen homoszexuális és ne legyen kábítószer-élvező. Azt hiszem, ez értelmes.

Az.

Csak kevés. Laza. Mint a Riga-lánc. Mert mondjuk, mi van a biszexuálisokkal? Kikezdi-e a magyar nép egészséges erkölcsét egy biszex képviselő? Vagy egy heteroszexuális perverz? Lehetséges volna-e pedofil jelölt? Vagy fetisiszta? Mazochista? Nem szeretném kínos technikai kérdésekkel zaklatni a nagyra látó párt- és nemzetvezetőt, de érdekelne, hogy vajon milyen módon tudja ellenőrizni a párt a jelöltek szexuális szokásait.

A kábítószertéma még bonyolultabb. Tolerálja-e a párt a legális drogok (alkohol, nikotin, koffein) fogyasztását? Szavazhat-e a nemzet sorskérdéseiről egy szétivott agyú képviselő? Mi a helyzet azokkal, akik három-négy szem Eunoctinra bedobnak két deci szilvát? A nikotin rabjai milyen elbírálás alá esnek?

Pártügyekben nem vagyok erős, de volna egy kritériumom, amelyet tisztelettel ajánlanék a vezető figyelmébe. Hogy tudniillik a jelölt ne lehessen tökhülye.

Bármi, csak az ne.

Nézem ezt az embert a tévében, mindig őt kell néznem márctizenötödikén. Ez az ő pályája valamiért, így alakult, történelmileg. Azt nem mondhatom, hogy semmi köze hozzá, mert a márctizenöthöz ebben az országban majdnem mindenkinek köze van, ez benne a jó, meg az elviselhetetlen is.

Nézem a kövér, szemüveges embert, Hősök tere, naná, hősök, idén már kizsinórozta magát, szerzett kosztümöt a filmgyárból, de így sem néz ki márciusi ifjasan, azok olyan vékony, barna, égő szemű fiúk voltak, kiálló járomcsontokkal (a forradalmár kiálló járomcsont nélkül félkarú óriás), ez meg nagy, kövér, sima arcú, homályosult tekintetű. (Történelemből ugyan sosem voltam nagy penge, de kövér forradalmárra valahogy nem emlékszem.)

Minden márctizenötödikén nekiveselkedik, mond nagyokat, végigvonul embereivel a városon nagy kiabálásban. Egész évben forradalmat hirdet: elég volt, ez volt az utolsó, talpra magyar, sehonnai bitang ember. Havonta dönti meg a kormányt, minden héten ír egy kommunista kiáltványt, annyira permanens forradalomban van, hogy Lenin, Petőfi, Kun Béla, Robespierre, Cromwell, Mao Ce-tung és Che Guevara ipari tanulók hozzá képest. Az egész évi forradalomhirdetés után van neki két menetrendszerű vonulás, a márctizenöt meg az okthuszonhárom. Akkor aztán azt hiszi, őbelé remeg az ország. Remeg is egy kicsit, sajnos.

Elvonul ilyenkor a tévé elé, többnyire, követeli, hogy olvassák be, amit akar. Nem olvassák be. Duzzogva elvonul a harminc-ötvenezer emberével.

Bírnám, ha egyszer, brahiból, beolvasnák. Mi lenne? Semmi, nyilván.

A kövér műforradalmár menne vissza ugyanúgy az egy százalékába, ahogy rendesen, és nézhetné vágyakozva Thürmer Gyula fényképét: ha egyszer ő is elérhetné azt a népszerűséget, istenem!

Uj Péter