Szakmai szemmel

Mérnökök kiabálnak egy hajón, ezt kell látnom a tévében. Nem szép. Nyál fröccsen, felháborodott nyakkendők kaszálnak, lecsapó ököl elől ugrik félre papírszalvéta, remeg az ásványvíz a pohárban. Odakinn vízum nélkül maradt gázlómadarak. Benn kamera és riadt mikrofon.

– Szakmai kérdés, szakmai kérdés, szakmai kérdés – üvöltik a mérnökök ezredszerre is, megszállott arcok, az ásványvíz lassan terül a terítőn. A kiabátor álmában is fölhúzna vagy nyolc vízlépcsőt.

A ló harmadik oldala kerül éppen terítékre. Szakmailag a lekvár zsebre teszi a nagymamát. Szakmailag a szódás a lovát, mint Floki a tollseprűt.

Ezek mennek most, meg a bárányfelhők.

– Szempontok alapján – szakad föl a jaj a műfogsorok közül. Reális megközelítés van: betonozhatnánk.

Szakmailag aligha szólhatna hozzá most egy paduc, de fölteszem, hogy a torpedótestű, igen izmos és egyébként jól küzdő márna is kussol.

Ha paduc volnék, kockáztatnék most egy kérdést, azért, miszerint milyen szakma volna az, aminek a nevében tetszik, mert ebben a kérdésben, hogy tudniillik legyen-e befalazva a folyó, érintve volna vagy három tucat szakma, csak biológusból vagy ötfajta, érzésem szerint a mérnököké a legkevésbé, nekik az építés lenne a dolguk, ha a többi szakma már döntött.

Igaz, a paduc nem szakmai. Sem a kanyar, sem a folyó nem az, nem. Az ilyen érzelgős hülyeség inkább, használhatatlan szentimentalizmus, de nem szakmai. A beton az szakmai.

Láttuk, milyen pengék tudunk lenni, ugyan egy másik folyón, ami nekem, nem mint paducnak, hanem mint kecsegének még fontosabb: ahogy ottan sikerült előállítani Európa legnagyobb mesterséges mocsarát; most még nagyon szép, de harminc év múlva már rohadt büdös lesz, és nincs az a pénz, amiből rendben lehetne tartani.

Viszont tudnánk öntözni az Alföldet, ha nem szikesedne még jobban a rohadék, meg ha egy kis pénz lenne rá, meg ha nem lenne úgy elcseszve az egész, mint ahogyan el van.

Igaz, ezen az áron jelentős energiatermelés valósult meg, aminek eredményeként folyamatosan világít a gátőr negyvenes körtéje.

Teszem hozzá, tisztán szakmailag, mint kecsege avagy paduc.

– Hajó, hajó, hajó – fuldokol megint egy ember, valami jachtos, egész jól tartja magát.

A fejlett Európának másra sincs szüksége, mint nagy, lusta, rozsdás, bolgár uszályokra. Hajón ma már csak konzervet meg vasércet lehet szállítani, minden más megromlik vagy szétmegy, mivel nyolc év a menetidő a Vigadó tér és Újpest között – tudja ezt minden műveltebb paduc.

De a hajózás érdekei mindenekfelett, a vízi út olcsóbb, mint az áram, internet helyett hajón kéne hordozni a floppykat, az lenne még a szakmai megoldás.

A legszakmaibb érvet a jachtközlekedés jelenti, mert mint hangzik, Németországban már a középosztálynak is bevett szórakozása a jachtolás, hiszen hárommillió forint körül kapható jó hajó. (Annyira talán paducként is érthetek hozzá, hogy egy hárommilliós hajó aligha akad fönn a szobi gázlón.) Elég azt a hárommilliósat odakötni a hatmilliós autó mögé, fönntartani még évi egymillióból, és tulajdonképpen jogosan várhatjuk el, hogy az állam egy ilyen középosztálybelinek ezermilliárdból építsen ingyenes folyami autópályát. Mert a jogállam az jogállam, márpedig a hajózás állampolgári jog, aligátor necesse est, könnyű belátni, hogy ez mindenki érdeke.

Főleg a miénk, paducoké.

Ezeket a kapitális baromságokat még a szakmai érvelés is nehezen bírja el.

Ne etessük ilyesmivel szegény paducot, van annak elég baja. Inkább adjunk vízumot a gázlómadaraknak és politikai menedékjogot az ököllel csapkodott papírszalvétáknak.

Nagyon nagy szeretettel üldözöm a kedves kompromisszum elvtársat.

Uj Péter