Múlt szerda

Nevetek, utoljára. Könnyű így, mondhatják, de nevettem előtte is, csak magamban, nehogy megzavarjam a megzavarodottakat (az eltévedetteket). Azokat, akik örültek, úgy, rendesen örültek annak a helsinki gólnak. Akik esélyt láttak, lehetőséget, jó szerencsének vélték, vagy valami ilyesminek; akik még ugráltak is, még be is rohantak, eldobták örömükben a sörösüveget, betörték részegen a szomszéd orrát.

Pedig arra a helsinki gólra egyetlen adekvát, sőt egyetlen elfogadható reakció volt: a fölszabadult, hangos nevetés.

Akárhányszor látom azt a gólt, megszakadok. (Legutóbb a CNN-en láttam, ott még viccesebb volt. Röhögött a világ velem.)

Emlékeznek? Naná. Az a perverz kavarodás a kapu előtt, hogy nem tudni, pornófilm vagy Laokoón, de leginkább a Guernica: gazdátlan testrészek röpködnek, kicsavart tagok, egyetlen jajkiáltás az egész tér, nem hogy futballra emlékeztető mozdulat nincsen, de mozdulat, egyáltalán, csak történés, tökéletesen valószínűtlen események sorozata, és a labda végül átkuncog a gólvonalon.

Tehát miként értékelhető ez az eseménysor? Tréfaként, csakis. A sors űzte. (Tép meg űz.) A sors játéka ez, minálunk legalábbis, egy ideje, ahelyett, hogy a futballistáké.

Tréfának tökéletes ugyan, de – múlt szerdán kiderült –: ízetlen. Egy sem fizikailag, sem erkölcsileg nem létező csapat továbbszerencsétlenkedtetése a világ leggyengébb selejtező csoportjából.

És a poén az 1-7. (Vegyük észre a népmesei számot!) Ez a hetes: van. Csak úgy. Nem, nem tragikus. Aki azt állítja, hogy ez tragikus vereség, az – már bocsánat – hülye. Ez nem bukás, nem csúfos kudarc. Nincs benne semmi igazságtalan, semmi váratlan, semmi megrázó. Tehát tragédiáról szó sem lehet.

Az utolsó tragikus vereségünk az irapuatói 0-6 volt. Abban még volt igazságtalanság meg bukás.

De itt?

Csak tréfa, csak szívatás. Annak érdekében, hogy még nagyobb legyen, széles körű és alapos előkészítő munka folyt az újságokban, rádiókban, tévékben. Nagy lehetőségről meg ilyenekről beszéltek, naponta beszámoltak, hogy érzi magát Illés Béla, Urbán lesz-e a cséká, milyen frizurával fut ki a pályára Sáfár, Lipcsei kitűnő erőben van, Orosz fogadkozik erősen, a labda gömbölyű, a remény hal meg utoljára, ilyen a futball, bárki verhető, ők is emberek, fifti-fifti, és meg fognak halni a pályán a fiúk, és Csank valahány éves, és motyog valami érthetetlent.

Ezzel a temérdek sületlenséggel bombázták az emberek fejét két hétig. Hát csoda, ha?

A kereskedelmi kettes csúcsra járatta magát. Megszerezte a közvetítést, örült magának. És már nyomultak a riportok, megszólalt például a Fradi-borozóban Csoki, a jeles kilencedik kerületi verekedő, akit már a nyolcvanas években is bilincsbe verve lehetett látni a meccseken, az elfogyasztott nagyfröccsök mennyiségéhez képest értelmesen elmondta, hogy a rendőrök is emberek, és jól szét lesz verve mindenki, aki; megszólalt egy másik csökkent értelmű fiatalember is, aki szerint a jugók le lesznek mosva a pályán és a pályán kívül is, bár nem részletezte, hogy az utóbbin mit ért. Végül Vujity Trvtko belemutatta a kamerába hüvelykjét: hajrá magyarok! Hát nem, nem hajrá, ebben a formában.

Hajrá bolgárok, ruszkik, abházok, örmények!

Itt már nemzeti hovatartozás alapján sem lehet. Nem lehet azonosulni a nemlétezéssel.

(A norvégok magasak, erősek, lefejelnek, szétszednek; a görögök aprók, gyorsak, lefutnak. Mi alkatilag vagyunk alkalmatlanok. Illetve a fiúk volnának alkalmatlanok, ha fiúk volnának, de csak: ezek.)

A valóban tragikomikus médiatobzódást, a harmadik félidő tette teljessé, ahogy Horn Gyula tájékoztatást kér és mérlegeli, hogy legközelebb elfusson a szélen és hajszál pontosan íveljen…

A magyar labdarúgás szép lassan semmivé lett, megszűnt fizikailag. Két formában él még: a nemzet kollektív emlékezetében, illetve ennek folyományaként a magyar irodalmi hagyományban.

Aligha létezik még egy ilyen gazdag, szépséges futballirodalom. Tirnauer – Ásó, Kapa – Steinitz, Jascsák, Podhola – Sipocz, Kohn Géza – Halász, Vadász, Madarász. Csucsu úr, az alsógatyáját ujján pörgető Mester, konstruktív palik a középpályán.

Ahogy egyre nemlétezőbb a futball, úgy jönnek a kitűnő futballnovellák, publicisztikák, esszék.

De ha így haladunk, tíz év múlva nem értik majd sem Darvasit, sem Moldovát, sem Esterházyt. Nem értik a tétjét a dolognak.

Valahogy úgy, ahogy most nem értem azokat, akik szerint tragédia volna az 1-7.

Uj Péter