Kispál és

„Emlékszel, utolsó beszélgetésünket egy száguldó mentőautó szirénája szakította félbe…”, hibátlan kéztartás, csukló lazán, könyök test mellett, enyhén oldalra, és érzéssel, mintha le akarná smárolni a mikrofont, hangját búgatja, profi vendéglátós, Lagzi Lajcsiba ojtott Gergely Robi, az X-lábú szinti előtt, amin prüntyögő ritmus fölé van billentyűzve a dallam, körülbelül.

Erőltetett mosollyal kibontakozik karjaimból, lágyan megcsókol, és azt mondja, ne félj az elválástól. Teljesen komolytalan. Ezt hozza mindig, kíméletlenül, a tökéletes, felelőtlen ökörséget. Egy-két vicces versikét lehetne az arcából kinézni, nem hogy a magyar rocktörténet legszebb szövegeit.

 „Jó-jó, de asztalnál meghalna!”, mondja a Menuhin-viccet, aztán kiszalad a teremből, hogy elkezdje a koncertjét.

Jönni fog egy lovas, a szíve tele vízzel. Közönségesen: az a kétezer, aki születésnapra jött, derékig vízben, csatak, zsúfolódik, ugrál, és énekli vele, a Lovasival végig a három órát.

Fele Pestről, ezer ember, Ladákkal jöttek, lányok-fiúk vegyest, 250 kilométert, hogy hazai pályán, a Pécsi Szál, most mindenki vidéki szeretne lenni, ha nem pécsi, orfűi legalább, fröccsöt inni a Lovasival, feküdni a hóra, biciklin gurulni, nővel tó mellett, ringó Ikaruson, zsákmányállat máját mosni, meztelenül a bányatóra, tó alján vízicsiga, miegyéb.

Csak az van, amit szeretsz, mondja a Lovasi. Az. Súlyos gyomorszájasok suhannak át az ugrándozáson, övön aluliak, rúg a szöveg fejbe, de hogy az agyad az orrodon jön ki.

Aztán följön a Lovasi, hogy fogadás, tízéves a Kispál, arccal megkezdi a tortát és énekel reggelig a szinti mellett Piramist, Modern Talkingot franciául, és Szécsi Pált, persze, Szeretlek is meg hasis, Kacsatánc…

Mintha világ életében, asztalnál se halna meg.

Csinálnak nagy fotót: fekvő, térdelő, guggoló és álló sor. Lehet megköszönni a zenekarnak, mindent. Kösz.

Reggelre lehet (kell) szomorúnak lenni, jön a monszun, megússzák a mókusok. Viharként tombol már a messzi távol. Eszembe jutnak még a meghitt órák. Komolytalan.

Uj Péter