Léggitár

Lehet kapni a közértben megint felest. Miniüveg barack, cserkó, rum, császárkörte, cherry (voilá!) meg valami gyanús keserűlikőr.

Svejcisapka kéne hozzá, antennás, tintaceruza fülbevalónak, meg olyan kék szakiköpeny, Diolen Moby, és dőlni a bolt oldalának, szívni a Fecskét, hát azért voltak szép dolgok a szocializmusban. Aztán segíteni redőnyt húzni az elvtársnőnek, kínálni a körzeti megbízottat a Kőbányaiból, leküldeni ott, a bolt előtt még az estére tartalékolt kétdekást, aztán beállni keselyűbe, lábak nyújtva, széjjel, fej elöl, lóg, karok szárnyszerűen oldalt, kényes egyensúly, mozdulni már nem mernék, elindulni nem bírnék, de még nem is esnék el, hát mi vagyok én?, alkoholista állat?, lehet így állni két órát akár, aztán nagyon óvatosan elindulni a bokor felé, elénekelni egy szép operaáriát.

Vissza akarok szokni a dohányzásra éppen, de nem fog sikerülni. Nem ízlik, és szédülök tőle. Hét év kihagyást nem lehet egyik napról a másikra, csak úgy.

Előkapartam otthon a hét éve eltett dohányzókészletet – pipák, dohányok, cigaretták, úgy, ahogy hagytam, romváros egy cipősdobozban. Van itt egy bádogtárca, Bajtárs 25 darab (nem db – köszönöm!) alkalmi szivarka, Budapesti Nemzetközi Őszi Vásár, 1949. IX. 16– X. 2., vékony papírvignettán középen mosolyog a szimpatikus, fiatal orosz katona, kezében gitár (húr nélküli, a győzelem fegyvere), jobb vállára egy megtermett, kék köpenyes, kék Lenin-sapkás fiú teszi a kezét – igen, ő a munkás! –, balján pedig egy kalapos, bajszos ember vigyorog – igen, ő a paraszt!, bár inkább mintha Sztálinból és Veres Péterből volna összegyúrva; kifejezetten értelmiségis testtartásban-mozdulattal, zsebre dugott kézzel, hiba!, sokba fog ez magának, elvtárs, kerülni! De a gyűjtemény büszkesége mégis egy negyeddoboz Symphonia, piros, szűrős, 29 forint. El kéne árverezni, biztos megadnak érte már negyvenet. Debreceni egyébként, az kispálya, mi annak idején az egrit preferáltuk, talán a Dobó Pista miatt, másra nem tudok tippelni, a Szépasszonyok völgyéből nemhogy ki voltunk zavarva, de igazából be sem eresztettek soha.

Azt viszont nem kéne, kinek jó ez?, hogy a léggitározás világbajnokságát egy tízéves finn nyerte, Ville Paakkari, aki háromezer néző előtt mímelte Nirvana Smells Like Teen Spiritjét. Ez mélyen oroszellenes.

Na jó, szóljon a léggitár, fogok egy zsét, szól a fejembe bele az igazi Elvis Presley, a szétszipuzott agyú nyugdíjas tinédzser, aki ugyanazt a farmert viseli harminc éve, csak bőrdzsekit cserél tízévenként: „Ah, Tipper, come on, ain’t you been getting it on?”, ami hevenyészett fordításban annyit tesz: „Hosszú az út, a végtelen út, oly’ nehéz a választás, és egy kemény külvárosi reggelen Popper Péter megmondja, merre induljak…”

A megmaradt Symphoniákkal mégsem kezdhetem. Tekerek egyet a dohánynak látszó, gyanús dobozalji hulladékanyagból Népszabadságba, úriembernél mindig van névjegykártya, füstszűrőnek, benyomok a gépbe valami reggae-t, ücsörgök reggel négyig, aztán megyek, megtúráztatom a Skodát, és lövök egy sorozatot a legközelebbi night clubba.

Uj Péter