Népszabadság, 1997. augusztus 27.
Szerda
UJ PÉTER
A Lady Ladája méltóságteljesen lobbyzik előre a tuják és az évszázados vadgesztenyék között. Hm, ez király!
A napfénytetőn hanyagul integetve, szoknya a nyakában, elöl ízléses kis masnival díszített tangabugyi, melleit a szélnek feszíti, taperoltatja magát a levegővel, mosolyt morzsol, combjai közt a birodalom lélegzetvisszafojt. Selyemkombinéja magába szítta a wunderbaum illatát.
Csípejének egyetlen mozdulatára a bizalom megrendül, tétova toryk ütköznek fának, fogsora villanására a paparazzik nyüszítve tűnnek el a bokrokban, egy böffentésére különszámot csinál a Dajli Majli.
És itt a Dodink, alkarján már alig látszik az Anyám tetkó, bűn az élet, féldecis üveges (honnan szerezte?) barackot rejt el a zsebébe. – Óh Lédi sósborszesz – hajol a földig, aztán úgy marad egy napra, arccal hárítja a murvát, az ascoti derbire vásárolt indigókék svejcisapkája eltűnik egy színes ásításban, szerelőruhája virít pirosan a porból kifele.
– Hova tetted a fájed? – tolja át a lédi a szivarcsutkát bal szájsarkából a jobba, sercint, elegánsan megvakarja ágyékát, ahogy kiszáll a Ladájából a szecessziós Domus mellett, mégse higgyék azt, hogy ő itten a Dolly Buster, azért a dudák, ugye, vagyis a didik – föltűnő különbség.
A discount fodrászüzletbe határozottan lép, sudár, plusz a magas sarkú, lábikrái villódznak, tükröznek a túloldali házfalra.
– Lédi sósborszesz! – örül meg a fodrásznő, aki apró és gyors, itt ollóban, pláne festésben ő a bruszli.
– Ilonkám – veti a lédi oda, és egy félhangos fingás keretében el is terül valami bura alatt, nagy zümmögésben.
Hogy neki mennyi, Ilonkám, a baja. Mert a Dodi St. Tropezban akkora kőbunkó volt, mint macskát szarni, a Ritzben is berúgott, mint az albán szamár, végigokádta a császári lakosztály torontáli linóleumát.
– Ne tessék – hördül Ilonka, az ollót forgató bruszli – a fejet mozgatni. Így nem tudunk haladni megfelelőképp, egyről a kettőre.
Keményen ragadja a lédi állkapcsát, csak úgy reccsen, és beállítja a kívánt észak-északkelet irányba. Jjjo. Ujjnyomok maradnak a hercegi állon.
– Mert a Csárlsz – folytatja a Lédi – egyszerű fatökű volt, egy sóskajóska, az anyja nélkül vizelni se mert, de legalább sima volt, csöndes, szerette a kutyákat, a gyerekeket, jaj, nem úgy, mint a Jackson, szóval legalább. Most meg a Dodival… kész. Jön itt nekem a Beverly Hills-i ügyvéd, aki az iparmágnás fiának apasági keresetét védte a krikettsztárral és pakisztáni politikussal szemben, jön a Liam Gallagher barátnője, jön exmodell, követel, Fülig Jimmy, az igazi Trebitsch, O. J. Simpson, egy maharadzsa özvegyének zabigyereke, aki heroinbáróként keresi kenyerét Makaóban, valami géprobbantó multimilliomos terroriszt, Kadhafi volt fiúja, egy maláj fegyverkereskedő, Szandokán, aki orális szexet performált a British Múzeum lépcsején, nála van a briliánsgyűrű meg a színaranyból öntött jacht – sóhajt a lédi.
Kész is, lehet fölállni, egy kis kefélés nyaktájon, aztán irány a kúria.
– Sohase érünk így a Windsor house-ba – gondolta fejcsóválva Irénke, az olló bruszlije –, ha ennyire szarunk a tradíciókra.
Uj Péter