Kosár jó

Szép volt. (Fiúk.)

Hajnalonta, amikor a madár se szokik járni, összekapaszkodtunk az IRC-n és énekeltünk önnönfeledtetve: „A chicagói srácok megint győztek, nyolcvanhat gól ellenében kilencvenet lőttek…”

Betörtünk néhány kirakatot, bevertük egy-két Utah Jazz-rajongó fejét, pénztárgépszallagokat hajigáltunk, felborítottunk egy Salt Lake City-beli 47-es villamost, petárdákat és piros-fekete füstbombát dobtunk az ijedt mormonokra, – Go Bullz! – üvöltöztük egymásnak egymásból kikelve, visszhangozott az egész Internet számítógépes világhálózat.

És amikor Michael Jordan kosárlabdázó (a szaksajtóban: főbika – ugyanígy: Pippen nyilván albika vagy helyettes főbika inkább), aki már több ízben is bizonyított, úgy emberileg, mint sportolóilag, az ötödik meccsen (négy nyertig tartott a párharc) valami vírusos gyomorbajjal bajlódva, amivel fizetésnapon sem megy be az ember, kicsit szédelegve, valahol az ájulás határán benyomta a nyerő hárompontost, a levegőben úszva, hát akkor sírva lettünk fakadva egy picit. (Ő is, igen, a levegő királya, a leggazdagabb sportoló is sírva lett fakadva, egyébként. Majd lesz belőle Nike-reklám.)

Olyan ez, mint. És jön egy futballhasonlat. Mert nálunk mindig futballhasonlat van. Pedig.

Nem akarnék én a sok Öcsi-fan meg Bozsik-rajongó lelkébe tiporni, de a két dolog nehezen volna együtt említhető.

Mi közünk van nekünk a kopasz négerekhez, akik rohangásznak a parketten egy óceánnal odébb? Semmi se. Illetve: van, most már hogyne. De úgy értem: mi közünk volt, előtte?

Nem őriztünk mink együtt libát. Nincs is liba tán arra.

De az Öcsivel, a Cucuval meg hát a Telek Mancival, sőt sajnos a Jagodiccsal meg a Dragónerrel is őriztünk. Egy legelőn árulunk.

A Jordannel meg a többivel nem. Sajnos, megint, sajnos. (A horvát Kukoccsal azért egy kicsit.) Érdek nélkül tetszik. Nincsen közöttünk semmi, csak a kosárlabda. Valószínűtlenül tiszta képlet.

Hát ezért nem aluszunk három hete, amióta élesbe fordult a rájátszás. Mert ezek mindig hajnali háromkor vagy egykor kezdenek, hogy aztán reggelig. És képesek voltunk, mivel DSF nincs, csak Eurosport motokrosszversenyekkel meg RSG-vel, a Telesport meg általában márciusi meccsekből válogat, Interneten figyelni, a számokat csak, hogy: 71-68, 71-71, 71-73, satöbbi.

Hát így nézett ki nekünk egy szép hárompontos: 71-68, 71-71. De mindegy.

Jobb is volt így, nem láttunk egy árva dobást, betörést, zsákolást, prakkert, horgot, de még lépéshibát vagy sportszerűtelen (szándékos) faultot se, csak a percenként friss eredményt, meg a legjobb dobókat. Mégis mindent lehetett tudni, sőt. Képzelet-kosárlabda. (A fantázia szárnyán. Zsákoljon ön is!)

És bajnokok lettünk. Énekeltünk összekapaszkodva az IRC-n, üvöltöztünk e-mailben, visszhangozott az egész Internet számítógépes világhálózat, a chicagói srácok megint győztek, most már aludhatunk nyugodtan, csak unatkozni fogunk baromira november elejéig.

Uj Péter