A maradéktalan megvalósítás

Kovács János él- és vasmunkás riadtan riadt föl a csörgőóra csörgésére. Szombat hajnali kilencet mutatott a mutató, egyszersmind jelezvén, hogy neki, mármint Kovácsnak meg kéne kélni, fontos dolga vanna a világban. Olyan dolga, amely nemcsak számára, sőt elsősorban nem számára fontos, hanem egész családja, népe, országa részére. Történelmi időket élünk, bár a társadalom tűrőképessége elbizonytalanodott – morfondírozta magában, miközben jó meleg víz paskolta széles hátát a zuhanyrózsa töve alatt. Lendületes mozdulatokkal szappan- és fogat mosott, borotváját villámgyorsan vezette utólag kisimult arcán végig. Ünneplő melegítőfölsőjét öltötte izmos és arányos felsőtestére, ámbátor előzőleg egy fekete, Foo Fighters feliratú, kicsit kopottas, de mindig tiszta és ízléses pólót vett magára.

Reggelizés közben szalonnát fogyasztott friss, foszlós kenyérrel és ropogós vereshagymával, a kakaós csigáról nem is beszélve, valamint átfutotta a napisajtó lapjait, amelyek már mind-mind a „nagy tanácskozásról” cikkeztek: Köszöntjük Pártunk Vé Kongresszusát! Merthogy a Párt legfelsőbb testülete már megkezdte a munkát, rögtön az első ülésnapon, péntekütt, s máris fontos személyi, valamint stratégiai fontosságú kérdésekről döntött, de Kovács más jellegű, bokros (derültség) teendői miatt sajnos erről a napról lemaradt. Sajnálta ezt nagyon. Odaigyekezett hát, a második napra, a reggelit követően.

A nagy izgalomban szinte egyetlen röpke pillanatnak tetszett a máskor oly hosszú zötykölődés a derék sárga villamoson, majd a földalatti igénybevétele a kismetróban. Meg is érkezett az Építők Rózsa Ferenc Művelődési Házába eurokomform.

Ott – Kovács számára mintegy természetesen, sőt – a magyar és nemzetközi munkásság megannyi képviselője kígyózott, mint ezer és ezer hangyaboly. A bejutást követően, amely nem volt könnyű egy fémdetektorkapunak köszönhetően, elvegyült a munkások között. Hol egy mosolygós szövőnő szólította meg, hol egy-egy kedves martinásszal rázott kezet, kérgeset, természetszerűleg.

Kovács János kisvártatva elégedetten nyugtázott. Jövése nem volt hiábavaló. A munkáját méltóságos felelősséggel végző kongresszus melegséggel öntötte el kemény munkásszívét. A közeli gyárak munkaversenyt szerveztek a kongresszus tiszteletére, a Szonda Ipsos pedig egy nappal a nagy esemény előtt teljesítette felajánlását: a Párt visszakerült a népszerűségi lista élére. Kovács János alig tudta megállni, hogy ne csókolja arcon L. Ádámot, a Szonda Ipsos lánglelkű brigádvezetőjét.

Kovács János bódultan, határozott léptekkel bolyongott a folyosókon. Hol K. Tamás tömörítő segített neki eligazodni a vulgármarxizmus rejtelmeiben, hol a Vasas elnökétől hallhatott érdekes információkat (Kovács ugyan Chicago Bulls-drukker, de nem rejtette béka alá érdeklődési körét). Nem volt rest vagy akár tolakodó B. Ferenc népművelő sem, aki jóindulatúan, építő jelleggel tett néhány fontos megjegyzést; útmutatásai nyomán a nagyobb hatékonyság és termelékenység horizontja bontakozott ki Kovács fátyolos tekintete előtt.

Mennyi nagyszerű ember! Lelkendezett Kovács, azzal belevetette magát Sz. Imre beszédébe. Sz. Imre felfele törekvő csillaga a Pártnak, korszerű szabású öltönyéhez előnyös testalkat párosul, pártbeli források alapján 8, mások szerint 11 kilogrammot fogyott korábbi önmagához képest, nem beszélve töretlen frizurális fejlődéséről. – Ejh, be szimpatik tonibler! – csettintett Kovács János a zsebre tett kézzel szónokló szónokot dicsérve. Szép kimittudos hangsúlyozás, mintha nem is ő beszélne, hanem mögötte a gegcsapat. Ez aztán a baloldali profizmus!

Az időközben beállt intermezzóban előzetes tudását mélyítette Kovács. Nélkülözhetetlen információkhoz sikerült hozzájutnia kis ügyeskedés és némi élelmesség árán. Például, hogy megindult a piacgazdaság szociális jellegének erősítése. Meg: Az elmúlt két év gazdasági eredményei fokozatosan lehetővé tették, hogy a kormány az alapvető baloldali értékek mentén nagyobb arányosságra törekedjen.

– Jék – akadékoskodott káka módjára az éber vasmunkás.

De máris egy újabb nyelvi szépség hatására kezdett alaposan ájuldozni: Érvényesülőben van az európai integráció, jogharmonizáció követelményrendszere, a kormány modernizációs programja határozta meg a gazdaság szerkezetátalakításához illeszkedően a gazdasági, társadalmi és települési szolgáltatások széles körét, az infrastruktúra fejlesztését.

Arról nem beszélve, hogy hetven év után megszületett az MSZP választási programjában ígért sporttörvény, amely értelmezi a sporttevékenységeknek és a sportélet részvevőinek körét.

Kovács, így értelmezve és érvényesülőben nem is nagyon tudott figyelni a közben egyre a másik után sorjázó beszédekre. Csak annyi maradt meg benne, nyilván nem alaptalanul, hogy fokozatosan megerősödött egy ember- és környezetközpontú kormányzati magatartás.

Nagyon helyes, gondolta magában félhangosan Kovács János, hogy mindegyik szónok beleszövi tartalmas mondandójának sűrűjébe azt a fordulatot, hogy félretéve a tréfát.

Kovács logikája már kora kisgyermek korától borotvaéles, kikezdhetetlen volt.

És azt is mind beleszőtte – folytatta megfigyeléseit az okos vasmunkás – szorgos hangyaként, hogy nem kell sikerpropagandázni, hiszen hibák temérdek, de ezután mind az eredmények eksztatikus felsorolásába kezdett, általában arra poentírozva, hogy nem állunk csehül (derültség), aztán egész Európában nagy a respektje a Pártnak, arról nem is beszélve, hogy egyértelmű: ez a trend. A kritikai szellem ily meggyőző és tudatos burjánzása, a virágozzék száz papírtigris meggyőzte Kovácsot.

Olykor maga is szívesen maradt kisebbségben.

Az unalmasnak cseppet sem nevezhető, igen magas nívószínvonalú felszólamlásokat törte meg egy ápolónő, aki rögtön Kovács szívébe záródott. Az ápolónő beszédében kifejtette: egyszemélyes platformot alakít, és önmagával egyetért abban, hogy nem akarja leváltani H. Gyulát. Ezután rögtönzött platformtanácskozáson leváltotta magát, inadekvát lett, és szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy az ápolásban dolgozók az egészségügy habarcsai.

Az ebédelési bonyodalmakat leszámítva már csak H. Gyula volt hátra, hogy összegezze a plénum summáját. „Tisztelt Kongresszus, nem tudom, hogy bírjátok-e még?” – kezdte nem félretéve a tréfát a szeretve tisztelt vezető. „Bírjuk még, bírjuk még” – tréfálkoztak viszont a küldöttek. És ugyanígy folytatta. A „szocialista kormányzás nélkül nem jönnek el jobb idők” fordulatra Kovács már nem bírt uralkodni magán: elvörösödött és tapsvihart rögtönzött. „Itt szabadon virágozhatnak a kisebbségi vélemények” – nyugtázott a pulpituson az Első Botanikus. És Nietzschét is elővette, ha már ott volt, hogy tanulnánk meg örvendezni. Mert lehajtott fejjel nem lehet észrevenni a jövő fényes horizontját. De attól félvén, hogy néhai A. József volt kormányfő esetleg plágiumpert varratna a nyakába, áttért az agrárium helyzetére, mondván a falu talpra állítása nem képzelhető el a Bitesek nélkül. Kezdte szem előtt tartani. Az úr legyen kegyelmes mihozzánk, ha ezt elmulasztjuk! – fohászkodott F. Lajos volt honvédelmi miniszterhez H. Gyula igen nagy tetszést kiváltva a publikumból, így Kovács Jánosból is. Go veszt – szkozál Gyula –, pártom fölhívta a figyelmet arra, hogy az Internacionálét tőlünk nyugatra is éneklik, és ehhez – nem máshoz – kívánt mindenkinek további sikereket és jó egészséget.

Kovács János egy szebb jövő reményében, csordultig telt szívvel lépett ki a Dózsa György úti verőfénybe. Feje szédült a távlatok és horizontok felhőjátékától, szíve hevesen vert, csak a kongresszus nagyszerű határozataira tudott gondolni. Legszívesebben ment volna nagy akarattal, hogy egymaga kirántsa a kátyúból az ország szekerének rúdját.

Bízunk erőinkben, bizalommal nézünk a jövőbe. Előre a Vé Kongresszus határozatainak maradéktalan megvalósításáért!

A Magyar Szocialista Párt Vé Kongresszusa befejeződött, eleget tett történelmi küldetésének.

Kovács János elindult hát.

Uj Péter