Híradó-glossza

A kilencvenes évek elejének igénytelen, de igen népszerű sajtóműfaja.

Úgy szokott volt keletkezni, hogy a szerző végigszenvedte az esti Híradót, a kormányzati kopjafaavatásokat, az óvodaátadáskor megrendülő államtitkárokat, a kulturális konferenciák alkalmából lovasrohamról vizionáló minisztereket, az emlékműavatásokat a kötelező kormánypolitikusi meghatódásokkal és főemelésekkel, azután a szerző, miután vacsoráját a tévé előtt elfogyasztotta, glosszintott egy méreteset.

A glosszának az égadta világon semmilyen hatása nem volt, a szerző nem azért írta (írja), hanem nyugtatóként vagy inkább ahelyett. Itt glosszával jó esetben villanyszámlavitát vagy hűtőgép-garanciát lehet elintézni.

Most következik egy 1997-es Híradó-glossza.

Szombat este tévedtem tévé elé, nem szoktam egyébként Híradó-időben.

A külpolitikai hírek (volt talán három) után az MSZOSZ-elnök próbált valami kis műbalhét kavarni kábé kéttucatnyi kómában lévő hallgató előtt (hu, majdnem érdeklődőt írtam), és nyilatkozott is exkluzíve, kapásból reagált az éber munkaügyi államtitkár.

Aztán közgazdász-konferencia következett, ahol megállapították, hogy igen jó úton haladunk, csak az a rohadt infláció, és még Bod Péter Ákos bankos is szólhatott két-három szót.

Volt még Szadesz-sajttáj Kunczéval.

Aztán a műemlékvédelem védelmében állt a Nemzeti Múzeum lépcsőjére Magyar Bálint, bár a szép napsütés, a kellemes hőmérséklet és egy death metál zenekarra méretezett hangosítás ellenére is csak harmincan hallgatták.

Egy nemzetiségi emlékmű is föl lett avatva, ami azért is örvendetes, mert így szólhatott néhány szót az utolérhetlen Gellért Kis Gábor (MSZP).

A Széchenyi Ödön emlékére vízre szállt hajókaraván indulásánál már durvult a helyzet. Előbb Demszky avatott föl utánozhatatlan magabiztossággal egy kishajó-benzinkutat, majd Lotz Károly mondta el máig is érvényes gondolatait a dunai hajózásról (és leszállott a neccesse est).

A szél és a víz szerelmeseinek balatoni randevúján Baja Ferenc mindkét minőségében jelen volt, és macskaügyességgel ugrott egymillió tévénéző szeme láttára a mólóról a csónakba, majd nem kevés bátorságról is tanúbizonyságot téve a csónakból a mólóra.

A kiteljeső agybaj záróakkordjaként még egy külföldi kis színesre futotta, aztán vége.

Nem a híreket reklamálom a műsorból, azokról már régen lemondtam. Minálunk valami homályos okból, talán a geopolitikai csapdahelyzet miatt, úgy alakult, hogy a Híradó-karakterlánc nem televíziós hírmusort jelöl, hanem egy valamit, ami műfajilag valahol a kormányközlöny, az önképzőköri értesítő, az Unokáink sem fogják látni…, a délelőtti magazinműsor és az NDK zenés ajándékkosár között helyezkedik el.

Szóval, ha már híreket nem raktak bele, mert ez szerkesztési elv, akkor legalább egy nyomorult ellenzéki politikust benyomhattak volna. Nem létezik, hogy hétvégén Lezsák nem bringázott sehol. Orbán Viktort is biztosan lerúgták egy külvárosi focimeccsen. Vagy lehetett volna kis tudósítást adni az otthon gyerekzsivajban hímezgető Maczó Ágnesről. Vagy énekelhetett volna hazafias nótákat Giczy.

Nem kell már sokat várnunk arra, hogy estéről estére izgulhassunk, sikerül-e Kunczénak megdöntenie Kónya Imre 1994-es rendőrörs-avatási világrekordját. És azon sem kell majd csodálkozni, ha feltűnik a képernyőn egy rosszarcú, svédbe szakadt magyar, aki eskü alatt vallja, hogy 1956-ban Torgyán József rúgta ki az alsó fogsorát.

Uj Péter