Game over

Szántó Faszi, fiatal művész, az Üllői Úti Fuck gitár- és énekvirtuóza üvöltötte sápadtan a mikrofonba éjjel fél kettő felé: a büfében elfogyott a szesz. Lesápadt a többi fiatal művész is, de a bulinak mennie kelletett tovább, ahogyan aztatat már számosan megénekelték, ment is uszkve három napig, a pia elfogyott minden nap, már kettő körül, akkor a közeli éjjel-nappali üzletek zaklatása következett, de reggel hatig-hétig nem volt mozdulás.

És jött a Karabély tánczenekar népszerű slágereivel, a Marlboro Man és az IMMC rövidített breakdance-partyja, szombat-vasárnap meg a Másfél és a Korai Öröm, plusz a letévedő zenészek, a Quimby higgadt, kimért legénysége, kóbor lemezlovasok, és megpróbáltak jó nyolcszázan bepréselődni a helyre, ahová négyszáz is nehezen fér be, mert ez volt az utolsó buli, a Game over. Legalább jó volt.

37 év után zárt be vasárnap a Fiatal Művészek Klubja, a Fika, elegánsabbik nevén.

A hét végén beájult arcok között talán egy-kettő lehetett, aki emlékezhetett a nyolcvanas évek közepi hőskorra, amikor Pajor Tamást kellett rendszeresen kirúgni, ajtóstul, rendőri intézkedés keretében, meg persze Dixit, a botrányfelelőst, a magyar underground gonosz és ronda hímboszorkányát, aki most is kijött a végére, leguánfejére elegánsan WC-papírt tekert, a füléhez meg valami zsebrádiót szorított, beszélt neki, és közben szteppelt. Egyébként legutóbb egy Csáth Géza-adaptáció címszerepét játszotta itt, nagy átéléssel. (Apái vére folyt: avantgárd, alternatív vagy underground, festő, zenész, szobrász, színész küzdött itt picike szabadságáért a nyolcvanasokban, és aratott sikert a decens, ballonkabátos, nyúlszőrkalapos közönség körében.)

A hely szelleme, az öreg és artisztikusan kőbunkó, alulművelt, de fölül buta Flösh zenekar egy héttel korábban búcsúzott. Ef Zámbó Öcsiék átfutottak a színen, viszont Lacát nem láttam, és Badáékat se, viszont Somát sajnos.

Nem sorozóbizottság ez, hagyjuk a névsorolvasását, nem bizonygatjuk tovább, mennyire fontos helye a budapesti undergroundnak, a zeneinek elsősorban, főleg hogy már Á se nincs, de a kiállítások, elő- és egyéb adások sem felejtendők, sőt hogy frontálisan szaladjunk bele a mába: az első magyarországi acid partyt is itten tartották.

Stroboszkóp a márványoszlop alatt, lámpák a gipszstukkókon, bedeszkázott ablakok, két damilra függesztett FMK-felirat, lógó – koncerthelyszínnek teljesen alkalmatlan volt ez az Andrássy úti villa. Mégis: hely volt. Ragaszkodtak, ragaszkodnak (ragaszkodnának) hozzá az emberek. Kicsi volt, szoros, nagyon közel voltunk egymáshoz… igen, valami ilyesmi a megfejtés, csak olyan hülyén hangzik: emberi és intim hely volt, álca nélküli, dizájnolatlan, mesterkéletlen, szerény, de nem hideg, sőt.

Kinek kell egy ilyen hely?

Az önkormányzat, a drága, úgy gondolta, jobb lesz, ha bagóért odaadja ezt a szépen lepusztult vellát a szomszédba befészkelt és a kertet engedély nélkül szétbarmolt diszkó-étteremnek, akkor több libafosszínű, randa, de drága bőrdzsekibe öltözött fiú, több szoláriumbérletes lány fog idejárni, és jobban illik ide profilban a neonfényes étterem, falra szerelt Mercedes-műszerfallal és félbevágott macskacápával, pitbullparkolóval, krómozott dzsipekkel.

Az underground húzzon ki az Andrássy útról a vérbe, ki a szakadt Liliom utcába, ott jó lesz neki.

 (Az önkormányzat meg húzzon el! De ezt már csak nagyon csöndben, zárójelben.)

Senki sem akar olyan helyet fönntartani, amelyik egyszerűen csak hely, csak működik, nem akar nagy zsozsót kipréselni vendégeiből, mint valami ürülő mustárostubusból, amelyik kívül akar maradni, ezen az egész engedélynélkülis, dzsippes, szekrényhátús, molotovkoktélos, jugoszlávkézigránátos gusztustalanságon.

Kész, Game over, a fesztiválnak vége. Jöhet a falra a félbevágott macskacápa, a neon, aztán duplabélszín zöldségkörettel, záróra után esetleg Molotov-koktél, az úri közönség táncol, kitűnő széklábak.

Uj Péter