Népszabadság, 1997. január 8.
Szerda
UJ PÉTER
Túlvagyunk, ez a lényeg.
Nem volt könnyű: Szabolcsban telel az alma, a nyugati országrészben tombol a hörghurut, influenzavírus ütötte föl a fejét, a jak – Tibet gazdaságának oszlopa – vastag szálakból álló sűrű bundája lobog, ha a féltonnás testsúlyt is elérő, magas zsírtartalmú állat végigvágtat a hegyi legelőkön, ürüléke pedig kellemesebb illatú, mint a többi patásé.
A Skoda ajtaja befagyott, pedig az évszakhoz képest elvagyunk, mint a kétszer kihányt körtebefőtt.
Kemény volt. Beszorulni a két ünnep közé. Nem a lelakkozott bejgliről és a megfagyott töltött káposztáról van szó. Hanem az összeállításról: papa, mama, gyerekek, tévé. (Melyik a kakukk, melyik a tojás?) A lesből támadó médiaidiotizmusról, arról van szó. A bekígyózó biztos agyhalálról.
Akkor már inkább a karácsonyfatűz vagy az öncsonkolás pezsgősdugóval. Nem csoda, hogy a felnőtt férfilakosság jelentős százaléka csak delíriumban tudja átvészelni a nehéz napokat.
A nyomtatottba próbáltunk volna menekülni, de torpantunk: zsákutca. A teljes magyar irodalmi élvonal izzadságszag-versenye a karácsonyi mellékletekben, hasfájás és erős flekkhonorillat (jak?).
Az audiovizu meg úgyis jött a fejünkbe bele, a Maggie-háziasszonyok egyházi kórusa, a karácsonyi hangulat, a Gál Zoltánt feldíszítő úttörők, a hárompercenként ömeghatódó metálkék könnyűfém könnycsatornákkal szerelt filmfőszereplők, az okosakat odanyilatkozó erkölcsös színészek, szomorú happy endek, magányosok és elesettek, súlyos teherként nehezedő magánéleti problémák meg a sűrűsödő embersport az év végére, ahogy nem győztük kapkodni: hol Czene, hol Kobán csapott be, hol pedig Kokó, persze vidám technózenére, a csúcsponton mégis a sportosztályvezető állott, szponzormelegítőben, dicséretes visszafogottsággal kommandírozott olimpiai és világbajnokokat meg néhány országost, ők meg néhány szép ívben dobott ajándékhering fejében hajlandóak voltak bármire, ugrani tűzkarikán és tornapadon, zsámolyon, általános iskolai ügyességi feladatokat megoldani kisebb tartáshibákkal.
Meg hogy negyvenhárom éve barátságos mérkőzésen diadalmaskodtunk az imperializmus felett.
Nem is lehetett volna méltóképpebben befejezni az évet, mint hogy egy óvatlan pillanatban Bessenyei Ferenc rágyújtsa magát a Jani bácsi, szokeresz a vakeresz kezdetű nótára, aztán máris jöhetett a hasizomreklám, majd nem sokkal később a józanítókoncert után Kuncze Gábor mellre vett egy páncéltörő gránátot.
Nem baj, túlvagyunk. Horn Gyula látja az alagút végét. (Pedig tudjuk: az a maci a bányászlámpással.) Olyan százalékok lesznek, hogy a Világbank szájon csókolja a Valutaalapot, méz folyik féltartós tejjel, csatár a hillagos ég.
Szábáká Lájká szkázálá: – Nu, gyéti, vot mir.
Uj Péter