Lakosság

Most van egy kis laufunk, több órája nem robbantottak, nem lőttek agyon senkit, éppen csak főkapitányok fejei gurulnak – ritka szellemesen szólva. Ebben a szokatlan nyugalomban – persze, vihar előtti csend – van időnk átgondolni ki, merről hány méter.

Kiokoskodhatjuk, hogy ellentétben az eddig megjelent okoskodásokkal, a lakosság biztonságérzetét nem veszélyeztetik a maffialeszámolások; egyrészt, mert a lakosságnak már régen nincsen biztonságérzete, másrészt, mert a lakosság tudja jól, hogy őt a lődözés meg a gránátozás nem fenyegeti, nincsen neki olajüzlete, kamionterminálja, kuplerájokba, rázósabb éjszakai szórakozóhelyekre nem jár, még csak pizzériában vagy autókereskedésben sem tartózkodik záróra után.

A lakosság inkább azon drukkol, hogy a Wartburgja ne legyen feltörve egy eredeti Panasonik autómagnó és két Zámbó Jimmy-kazetta miatt, lakása ne legyen kifosztva (az a pár ezres még hagyján, de a videóért meg a videokazettákért, a hangalámondásos német szexfilmekért kár lenne).

De hiába drukkol, a lakás időnként ki lesz fosztva, Wartburg feltörve, a lakosság nyakának időnként késpenge lesz szorítva, postása le lesz ütve, gyerekéről le lesz rabolva az új sportcipő, s a többi, s a többi.

A lakosság tehát hagyhatná az egészet, van neki miért izgulni egyébként is közbiztonságilag, de mégsem, sőt amilyen randa egy kötekedő típus ez a lakosság, nem néz jó szemmel.

Valahogy nem bírja a zavart mosolyú rendőri vezetők magyarázkodását (már azokét, akik nincsenek éppen szabadságon valahol a szubtrópusokon), hogy most itt most azért van háború, mert milliárdos üzletek buktak el, hogy egy közepes bank tőkefedezetének megfelelő összeggel meglépett valamelyik csúcsbűnöző, meg felosztják éppen a piacot.

A lakosság rosszindulatúan bámul a kedves, bajszos arcokba, a tétova karszéttárásokra, semmibe meredésekre, őszinte csodálkozásokra, ahogy jönnek a tányérsapkák alól, kihízott barna öltönyök fölül a hülyébbnél hülyébb, hazug kriminalisztikai szakfordulatok, és ha valaki előkapja a valószínűsíthető elkövetési módot, akkor a lakosság már tudja, hogy itten senkinek sincs fogalma semmiről, majd le lesz valaki tartóztatva, aztán el lesz engedve, és szevasz.

A lakosságnak, persze, lehet a kedvében járni, kinyírni a legfőbb rendőri vezetőket, rá is szolgáltak persze, de a lakosság hajlamosabb rendőrvicc-alapanyagként felhasználni a „lefejezték a rendőrséget” sajtóklisét.

 (És megy a sajtószóvivő, a fő mismásolás-felelős, aki a népszerű, ám kissé topis rendőrségi magazinban egész rovatot kapott arra, hogy jó szóval oktatgassa a magyar sajtót, pedig a magyar sajtó csupán használható információkat akart volna tőle, egyszerű, érthető mondatokat.)

A lakosság nemcsak a maga rendőreit ismeri jól, hanem a maga maffiózóit is. Kis ország ez, bunkó, exhibicionista maffiózókkal, akik szeretnek szerepelni. Nemhogy csöndben maffióznának, rendre megjelennek a tévében, képes újságokban, interjúkat adnak, elmesélik, hogyan ismerkedtek meg a feleségükkel, mondanak jó halászlérecepteket, jótékonykodnak ide-oda, a rámenősebbje egyenesen a belügyminiszterrel fényképezkedik. A lakosság tud róluk majdnem mindent. (Az egyik frissen megmerényelt alvilágiról például a városom bármelyik kocsmájának csaposa megmondta, mikor cserélte le a Mercijét, hol lakik az új csaja, milyen új bizniszbe fogott.)

A lakosság az ilyen szőnyegbombázások és pisztolypárbajok után érdekes állapotba kerül. Elkezd azon gondolkodni, hogy ugyan, miért a maffiózó az ő társadalmának a csúcsragadozója? Miért uralkodik országának gazdasága felett szénbunkó, erőszakos csőcselék? Miért kell az ő társadalmának eztet eltűrnie?

A rendőri mellédumából az is lejön a lakosságnak, hogy ha nincsen éppen lövöldözés, gránátdobálás, akkor a milliárdos üzletek nyugodtan folynak, olaj, drog, fegyver, közönséges lopás, tökmindegy, a rendőrség vagy az ügyészség nem is próbálkozik, ott vágják át, ahol csak akarják.

És a lakosság tudja, hogy tőle vannak ellopva a milliárdok. És amikor küzd a kilencezer forintos év végi jutalomért, amikor bujkál a számlás elől, amikor a grószfatert kirakják a kórházból, amikor a fogai már szétrohadtak, mert nincs rá keret, akkor a lakosság kezd egy picikét ideges lenni.

Ezen a jelenségen szokás aggódni elemzői körökben, hogy jaj, csak nehogy a populisták hálójába kerüljön a lakosság, nehogy maga mögé állítsa őt egy nagyhangú, aljas rendkövetelő.

Pedig a lakosság már régen a populisták hálójában van és rendet követel. Nem a jogállami keretek érdeklik, pláne nem a valószínűsíthetőség elkövetési módja, hanem az, hogy a rendőrség ne csak a gyorshajtókkal, kendertermesztő gimnazistákkal és tyúktolvajokkal járjon el kíméletlen alapossággal, hanem mondjuk egy évben legalább egyszer kapjon el valakit, aki gyomirtó szerből csinál gázolajat két számla meghamisításával, aki havonta tíz ingatlanra vesz föl százmilliós bankhitelt, aki fegyver- és kábítószer-kereskedik, reneszánsz freskókra áfát igényel vissza, és így tovább.

És ha a jogrendszer olyan, hogy a lakosság ezen óhaja nem teljesíthető, akkor a lakosság nem átallja azt gondolni, hogy ez a jogrendszer szar, ki kell dobni a francba, kell helyette csinálni másikat, olyat, amelyik nem a gyorshajtókra és a tyúktolvajokra van kihegyezve. És ha a rendőrség gyenge ehhez intellektuálisan, akkor a rendőrséget tessék megerősíteni intellektuálisan. (Lásd még: első fejezet.)

A lakosság már annyira elrugaszkodott az európai jogállamiság eszméjétől, hogy egyenesen azt szeretné: ne a maffiózók számoljanak le egymással, hanem – mondjuk – a rendőrség a maffiózókkal.

Ilyen egy perverz, populista lakosság ez.

Uj Péter