A szupervumen

A Hollywood-Ferihegy légihídon forgatókönyvírókkal megrakott csapatszállító óriásgépek érkeznek, feketéllik tőlük az ég, a nyugat-európai bulvárlapok ejtőernyős riporterkommandókat és paparazziegységeket irányítanak a térségbe, hogy lenyúlhassák az évszázad Hamupipőke-történetét: álügyvédből multimilliomos.

Ha még egy kicsit ügyesebb lett volna a lakótelepi majdnem-zugügyvédnő, és sikerült volna még néhány hónapig elkerülnie az ellenzék meg a sajtó figyelmét, már csak a kondenzcsíkot láttuk volna, ahogy elhúz Bill Gates mellett a Forbes-listán.

De Tocsik Márta így is népmesei hős lett: mintha Lúdas Matyit, Eulenspiegelt, Münchhausent, Fantomast és Mata Harit keresztezte volna valami megkattant Micsurin.

Tocsik, a szupervumen a huszadik század végi magyar polgár ideálja: sok millióra nyúlja le a nagy bamba államot, aki kavar, aki ügyeskedik, szép csöndben kibalettozik magának egy jó darabot valami közpénzből.

A magyar lakosság mélységes tiszteletet érez iránta. A tiszteletnél csak az irigység nagyobb, nyilván, csakis ennek tudható be egynémely elítélő nyilatkozat.

A pinceborozókból hazaimbolygó, rizlingleheletű férfiak Tocsik Mártáról álmodnak; a melósok vasszekrényeiben Cindy Crawford kiollózott képei helyére mini Tocsik-poszter kerül; Tocsikot ragasztják a baditerem falára; Tocsik Mártát szövi új történetébe, a monacói hercegnő mellé a Csók és Könny-füzetek szerkesztője.

De ugyan, tessék mondani, ki látta Tocsik Mártát? Létezik egyáltalán? Nincs és mégis van. Bámulatosan tudja változatni az alakját. Ha akarja olyan, mint egy szobafestőpemzli vagy papucs orrán pamutbojt…

Megfoghatatlan és közelíthetetlen. Még nem lehetett olyan Tocsik Márta-interjút olvasni, amelyben arról beszélt volna, mit csinál azzal a rengeteg pénzzel. Hogy nem is olyan sok ám az a pár százmillió. A gyereknek új kabát kell télire, bélelt gumicsizma, ötvendarabos zsírkrétakészlet, karácsonyra meg kaphatna egy Csepel kerékpárt. Aztán ott a kocsi, lehetne vehetni egy fiatalabb Ladát, műszörmét az ülésre, és lehet kapni olcsón duplaszéles könnyűfémfelniket is. Egy új frizsider sem ártana, tetejére meg mikro, ki lehetne festetni a konyhában legalább, előfizetni az Elite magazint, aztán elmenni két hétre Aligára.

De Tocsik Márta nincsen sehol sem. Felügyelőbizottság van, nyilatkozatok, ártatlan miniszterek, értetlen Gyula, és gonosz betűszavak. És minél inkább kavarog a botrány, annál kevesebben hiszik, hogy a csodálatos képességekkel megáldott Tocsik Márta rakta volna zsebre a pénzt.

Már a fél ország tudja, hogy valahová nyilván elszivárgott a lé, apró búvópatakokban, ahogy már közpénz szokik, és nyilván valami szervezethez, horribile dictu társadalmi szervezethez. A kör pedig innentől szűkíthető, kizárhatjuk például a sajójenői Ezüstkárász Horgászegyesületet és a Magyar Grafológiai Társaságot is, haladhatunk szépen a Kossuth tér felé. Mindeki a saját logikai fonalán.

A bulvárkommandósok összehajtogathatják az ernyőiket, a forgatókönyvírók pedig rohanhatnak Ferihegyre, hogy még fölférjenek a tourist classra a következő panamai járaton.

Uj Péter