311. Döbbenjen, dobbanjon, rottyanjon, puttyinjon

311.0.0. Újfent hősiesen jelenkezik az Önök vörkláfjbalanszot nem vagy alig ösmerő, ha és amennyiben ösmerő is, önföláldozóan, az Önök érdekében (ahogyan egy millenial írná: AZT)  föl-fölrúgó, alázatos hírlevélrobotosa, aki a távoli Dél-Csehszlovákiából, a tenger partyáról, Scyllák és Charybdisek közt sem rest tartalomszolgáltatni az Önök számára.

És ezzel nem azt kívánom sugallni (Én Önöknek), hogy lesz benne köszönet.

311.1. A posztorbánizmus nyelvpolitikai pozíciója

311.1.0.

„Zengjük a dalt üde mámoros ajakkal,
Vérvörös színt fest az égre a hajnal.
Dobban a föld szíve, ébred a nép,
Új utat érez a lába, ha lép.”

311.1.1. Előre kérném szépen a szíves olvasó kedves elnézését, bocs-hogy-írok!, kvázi (mi a maxima kulpa?), mer’ ha alaposabban vizsgáljuk a dolgot (magát), nehéz másra jutni, mintsem hogy nem volna ez, mármint az alábbi izé méltó komoly hogyishívjákra, figyelemre egyáltalán, ojságírásra (ojságírás tárgyává tenni) pláne, dehát hol vagyunk mink a bármilyen értelemben vett komolyságtól, ugye, egyrészt, másrészt nyár van, ahogy Csepreghy Éva mondta (jó, mondjuk ő azt is mondta, hogy „Háromszáz éves játék már a jojó”, és annak sem volt semmi értelme), és valami furcsa kulturális hagyomány következtében a magas nappali középhőmérséklet és a napsütéses órák számossága legitimál a szokásosnál ostobább húzásokat is.

311.1.2.Természetesen a Dobbanjon Mozgalomról (ha lapzártakor létezik még, vagy létezett valaha egyáltalán) akarna szó lenni, de a legnagyobb sajnálatomra nagyon úgy tűnik, hogy éppen dugába vagy micsodájába dől az egész. Mondom, sajnálom, mert eddigi közszerepléseik alapján Tóth Elizabeth („a magyar nemzet Trianonja”) és tsai intellektuálisssan nagyonis alkalmasnak tűntek a poszt-orbánizmus kvázi-zászlóvivőinek, méltóképpen jelenítették meg az szellemi és morális platformot, amelyet Orbán Viktor az utóbbi években zuhanórepülésben közelített, és amelyen a választás pillantában végül landolt, a Kizöldült a magyar vidék kezdetű, alsótagozatos szinten megírt mulatós technó AI-kampánydal zenei aláfestésével, bár a külső és/vagy elfogult szemlélő (márpedig minden szemlélő elfogult) ezt inkább sima lezuhanásnak vélhette.

311.1.3. Számtalan esetben igyekeztem már figyelmeztetni önöket, hogy az Orbán Viktor száját elhagyó állítások nevetségesen kis százalékát lehet akárcsak értékelni a valóság szempontjából, az állítások többsége egy különös metafizikai dimenzióban, az orbanoszférában lebeg, ott fantasztikus, prófécia, gurumogulsámántáltos ezoterikus okosság, nyilván, a valódi világ valódi eseményeivel össze sehogyan nem hozható.

Ilyenformán azt sem nagyon lehetett készpénznek vagy mi a csudának venni, amikor az orbánizmus utáni (poszt- vagy bukott) Orbán (Európa Ittas Embere) „igeforrásának” nevezte a közepesen tisztességtelen fodballholigenizmus és sztrítnáculás kanyargós dzsungelövényéről a közéleti irányú provokációk és a verbális erőszak narancsligetébe migrált csirkefogók artikulálatlan fészbúkőrjöngését, amely, mármint a vadpajtások leigeforrásozása, mintegy hattyúdalként az utolsó nagy nyelvi dobásnak tűnik, mert ez a telivér kretén, kamutól bűzlő (tehát 100% Orbán) szóösszetétel, az „igeforrás” bizony betalált, mint a régi szép időkben a „migráns”, a „rezsicsökkentés”, „a Brüsszel”, a „Soros-terv” meg a többi nyelvpolitikai innováció, azonnal penetrálta az ún. közbeszédet, és ragozódott a sajtóban körösztül-kasul.

De már nem osztott, nem szorzott.

311.1.4. Azért emlegetem most eztet, mert a tizenhat év orbánizmus alatt elég gyakran előjött ez a nyelvpolitizálósdi, hogy mennyire ráfeküdtek erre, meg mennyire Gramsci, és tény ami tény: tizenhat (inkább harminc körül, mert igazából ellenzékből is) éven át Orbánék adták szánkba a szavakat, a NER-től a háborúpártin át közpénzjellegig, uralták a nyelvet, és látszott az is, pontosan fogják ennek a jelentőségét, jól ütemezetten dobálták be a legmegfelelőbb politikai pillanatokban az előre alaposan kitalált fordulatokat, hopp, most jön az illiberalizmus, hopp, most „I’m a streetfighter basicly”, most egy kis etnikai homogenitás, poloskázás vagy éppen „készüljetek!”. És a sajtó, ellenzék, a közélet bérmilyen nem orbánista szereplője tehetetlennek bizonyult: szajkózta, ragozta, forgatta, kiforgatta, parodizálta a szavakat (maga, magunk is), és ezzel végső soron, valamennyire Orbánék malmára hajtotta a vizet. Orbánék nyelvét beszélte.

311.1.5. És itt jön képbe megen a sajnálatosan rövid életűnek ígérkező Rottyanjon Mozgalom, amelyet, ha komolyan lehetne venni egy percre is, akkor máris a friss Magyar-kormány és a Tisza egyik nagy nyelvpolitikai győzelmeként kéne elkönyvelnünk, mert ugye ennek a Döbbenjen izének az égvilágon semmi más értelme nincs (lehet süketelni magzati szívről meg mittudomén), minthogy rímel a Tisza közepesen szellemes/erős „Áradjon!” szlogenjára.

Na mármost, aki egy picikét is ért ehhez a nyelvpolitikai gramscizáshoz – és Orbánék értenek vagyis értettek hozzá, ezt azért tudjuk –, az tisztában van vele, hogy az ellenfél szlogenját rímelni, kontrázni, parodizálni: öngól. Azonnali nyelvpolitikai vereség. Az ellenfél nyelvét beszéled.

311.1.6. Hogy az összeomlott volkssturm utolsó, különösebb meggyőződés, elképzelés és képesség nélkül összevissza (leginkább saját magukra) lődöző utóvédjei mindezt már képtelenek átlátni, megérteni – nem túl meglepő. Itt tart most a párt. Ez a szellemi kapacitás áll rendelkezésre. Vadhajtipajtik és magyartrianonosok. Dobbanat.

Már csak az a nagy kérdés, hogy Orbán és az Orbán-párt eldopemanizálodása és levadhatjásokulása valóban szerepet játszhatott a nagy bukásban, vagy pont a fordítva, a már tuti nagy bukásban az utolsó menedéket jelentette Orbánnak ez a közeg, már csak itt vették komolyan igazán?

Egyébként meg persze tökmindegy.

311.2. Bobby élt, Bobby él

311.2.1. Bobby Liebling liblingem évtizedek óta, rocktörténetileg jelentős fazon, ahogy mondani szokás, nála rockabb története keveseknek van (25 letartóztatás, 35 elvonó, 200 kórházi kezelés), talán már pofáztam itt is róla, nem megyek bele, republikánus nemzetbiztonsági tanácsadó (Nixon-kabinet!) apuka, washingtoni gyerekkor, aztán tizenegy-két évesen már jön a kemény rock és a kemény drog. Az időzítés tökéletes: 15 évesen kapja el 1968-at. Jó hangulat lehetett otthon, hippik közé lövetős republikánuséknál. A zenekarát (Pentagram) potenciális amerikai Black Sabbathként emlegetik a hetvenes évek elején, de egy nagyon fiatal és máris nagyon herionista énekes ritkán tudja beváltani az ilyen reményeket.

Liebling el is basz sorban mindent a zenekar körül, az önsorsrontó vadbarom drogosokból hiányt egyébként sem szenvedő rocktörténet egyik legjelentőseb öntökönszúrója. A Pentagram így is underground legenda lesz, a kilencvenes évektől egyre népszerűbb doom metal megkerülhetetlen zenekara. Liebling elműködget valahogy, a periférián, már az élet és a zeneipar perifériáján a kétezres évekig elvonók és kórházak között néhány közepesen sikertelen lemez, egy-két koncert, de csak annyi, hogy legyen pénz visszaesni, ötvenes éveire már annyira elkészül a drogoktól, hogy elő sem jön a szülői ház pincéjéből, csendben haldoklik. Tényleg órái lehetnek hátra, mint Orbán Viktornak. Ekkor váratlanul fölkutatja egy rajongó. Aki, mit tesz Isten, cipel magával egy operatőrt is, dokumentumfilmkészítési céllal. És dokumentumfilmes szempontból tökéletesen időzítenek. A sír szélén kapják el. A Last Days Here című, 2011-es film fesztiváldíjakat nyer: az akkor már hatvan felé közeledő Bobbyt sikerül talpra és színpadra állítani, a Pentagram karrierje újra beindul. Sőt, jobban, mint valaha.

Lesz még egy-két visszaesés, egy másfél éves börtönbüntetés, apróságok, de Bobby Liebling 73 évesen is tolja még, sőt két éve Tiktok- és Instagram-mémmé  vált sajátos színpadi figurája, ami soha nem látott érdeklődést generált a zenekar iránt.

Visszanyert életerejéből még arra is futotta, hogy a sűrűsödő Pentagram-turnék mellett még egy úgynevezett szupergroupot is gründoljon a New York-i őspunkgitáros Sonny Vincenttel The Limit néven, és most kiadott egy új számot, lesz album is. Erről van szó.

311.3. Billy is él

311.3.1. Bobbyról jut eszembe, hogy él még Billy is! Rockabilly. A Stray Cats múlt hétvégén egyszercsak feltűnt Jimmy Fallonnál, és mintha misem történt volna, eljátszotta a Rock This Townt, gyönyörűen, ahogy azt 1955-ben kellett volna. Szóval a Stray Cats ki tudja hanyadszor, összeáll újra, Brian Setzer, Lee Rocker és a Slim Jim Phantom, a háromfős triumvirátus. Turnéznak egyet Amerikában.

Szintén megemlítettem már valamelyi ősi hírlevelemben, hogy mekkora hogyishívjákot okozott az én pszichés micsodámban, amikor  1983 táján a komenista állami tévében (közszógálat!) is átvett nyugatnémet Rockpalast koncertműsorban  egyszercsak föltűnt a Stray Cats, és akkor kiderült, hogy a rockandroll-revival egész máshogy néz ki odaát, a vasfüggönyön túl, nem  az a szirupos vígoperett, mint itt nálunk, ahol Fenyő Hungáriája volt csúcson épp.