293. Nem lett igazam [Varázsütés, PTSD, és kösz a halakat!]

293. Nem lett igazam [Varázsütés, PTSD, és kösz a halakat!]

293.1.1. Nem lett igazam.

Hál’ istennek meg satöbbi.

Hogy miért nem lett igazam, azt talán csak évek múlva fogjuk megtudni, vagy akkor sem. Mert ugye az volt a feltételezésem tizenhat évnyi, szigorúan monoton radikalizálódó orbánizmus után, hogy a rendszer agya és névadója még mocskosabb, még veszélyesebb, erőszakosabb trükköket (eufemizmumus) is bevet majd, akár a szavazás előtti utolsó órákban is, de nem fogja elengedni, nem teheti meg, hogy elengedje a hatalmat. Aztán mégis elengedte. Olyan simán, hogy arra aztán végképp nem számítottam. Megjegyzem, láthatóan saját hívei sem számítottak. Sőt, talán ő maga sem számított rá, mert vajon mi más célt szolgálhattak a központi propagandában az utolsó pillanatig tolt kvázi- sőt kvázi nélküli polgárháborús üzenetek?

Azok a nagyon mocskos trükkök nagyon is be voltak bekészítve; sőt, némelyik bevetését is elkezdték (ukrán pénzszállító, kompromat, merényletkísérlet), de aztán mégsem vitték végig. Azt nem tartom hihető magyarázatnak, hogy maguktól. Az Orbán-féle hatalom nem volt soha hajlamos az önkorlátozásra. Valószínűbb, hogy kívülről jött valami keményebb beintés. A Lavrov–Szijjártó telefon és a Putyin–Orbán leirat kiszivárogtatása elég határozottan jelezte, hogy a szövetségeseinknek is kezd elegük lenni, és pontosan tisztában vannak vele, Orbánék milyen sunyi árulók.

De most nem is kezdenék el ezen rugózni, van itt elemezni, találgatni, kinyomozni való dolog egymillió. Egymilliárd. Sok ezermilliárd.

Inkább személyeskednék egy kicsit.

293.1.2. Péntek éjjel (hajnal) négy óra van éppen, amikor ezt gépelem, négy napja és hat-hét órája tudom, hogy megbukott a rendszer.

Még mindig nem érzek igazi megkönnyebbülést. Eufóriát végképp nem.

Inkább valahogy úgy érzem magam, mint 1989 augusztásban, amikor egy év katonaság (Lenti) után leszereltem, és már civil ruhában, enyhén berúgva tartottunk vonattal Budapest felé (meg utána még napokig), hogy csak néztem magam elé, nem voltam sem vidám, sem felszabadult, csak kattogott az agyamban a mérhetetlen sok ostobaság, aljasság, ami abban a tökéletesen értelmetlen, elvesztegetett tizenegy és fél hónap alatt történt. Ugráltak körülöttem a többiek széles vigyorral, csontra bebaszva, tervezgették a másnapi állatságokat, amiket civilben megtehetnek, de nekem nem volt kedvem semmihez. [Nem lenne fair, ha nem jelezném, hogy ez a katonaságos összehasonlítás nem magamtól jutott eszemben, hanem egy velem kábé egyidős, a rendszer által szintén megrángatott ismerős mondta, amikor telefonon beszéltünk a választás utáni hangulatról, és hogy mindketten ilyen posztraumatikus depressziós izében vagyunk. De annyira telibe talált a hasonlat, ahogy említette, nekem is beugrott rögtön a hazaút Lentiből, a platós teherautóról látni a távolodó laktanyakaput, amit egy évig csak belülről láthattam szinte, és tudni, hogy már soha a büdös életben nem kell látnom.]

293.1.3. Most nem egy évet vettek el az életemből, hanem tizenhatot.

Meg a céget, az „életművet”, amit tizenhat éven át (valójában, mondom, az életem volt benne, tehát igazából negyven az a tizenhat) összehoztam. (Nem egyedül, persze, de ez most, mondtam, személyeskedés.)

Negyven voltam akkor. Ötvenhét most. Úristen! Ráment a nem tudom én micsodám. Nagyon ráment.

293.1.4. Négy napja ez kattog a fejemben. Egyetlen varázsütésre (mert ez varázsütés volt, nincs mese) történelemmé vált, amiben eddig éltünk. Történelemmé az állandó egzisztenciális fenyegetettség, a rohangálás ügyvédekhez, hogy mi lesz, ha kijön ez az ávéhá vagy az a kágébé, történelemmé vált, hogy lehallgatnak (lehallgattak, törvény is van róla), hogy fenyegetnek, hogy bármikor tönkretehetnek, hogy lejáratnak.

És történelemmé váltak persze a mondatok, a dumák, amikből ez a rendszer épült, mert dumákból épült, süketelésből, az állandó, gátlástalan, egészen valószínűtlen minőségű és mennyiségű kamuzásból.

Sóderautokrácia.

293.1.5. Ahogy távolodunk időben, percről percre tűnik abszurdabbnak minden, amiben éltünk. A súlyosan hazug, beteg mondatok, a pöffeszkedő gesztusok, a fenyegetőzések, az egész szavakkal teremtett világ, ez a perverz fikció… Megyek az Andrássyn, még kinn vannak a plakátok, Zelenszkij Zelenszkij hátán, az asztalomon otthon négy „nemzeti konzultáció” agybeteg szórólapja, a képernyőimen percenként tűnnek még föl ezek az arcok. A múlt arcai mostmár.

Esténként ülök a gép előtt, és csak az indulatot érzem nőni magamban. Hogy miket tettek tönkre, mivé züllesztettek mindent, hogy hány százmillió, hány milliárd forintnyi kárt okoztak csak nekem, nekünk, a mi cégünknek, hogy tizenhat év, basszameg, tizenhat rohadt, fölösleges, kártékony év. Ki adja vissza a Népszabadságot? (Ősszel lesz tíz éve, hogy kinyírták.) Megtarthatják az Indexet? És a vigyorogva tovább tesznek-vesznek majd azok, akik milliárdos magánvagyonokat szorgoskodtak össze úgy, hogy csak kárt okoztak? Akik embereket, cégeket tettek tönkre, járattak le a hazugságaikkal, aljasságaikkal? Hogy lesz ez? Vagy mit kezdjek azokkal, akik saját barátaik kifosztása, ellehetetlenítése, meghurcolása ellen sem szólaltak föl, és most derűs, higgadt centristaként tesznek hitet a demokratikus, nyugodt Magyarország mellett? vagy majd akkor Mráz Ágoston Sámuel meg Deák Dani mától ugyanolyan elemzők, mint a többi? Mint a Hann Bandi, mondjuk?

Ne legyen boszorkányüldözés? (Egyik kedvenc idióta sajtóklisém a kilencvenes évekből. Majdnem árokásás-sárdobálás-sárkányfogvetemény.)

293.1.6. Szóval itt vagyok ebben a pétéesdé izéban, posztreumás strassz díszroller, és nem, nem tudom földolgozni, nem tudom megérteni, mennyire súlyos volt az, amiben éltünk. Újra meg újra eszembe jut a 2022-es választás, amikor úgy éreztem, Orbánék akkor és ott, azzal a kampánnyal, azokkal a cinikus, minden elképzelést meghaladóan aljas hazugságokkal végleg fölszámolták a magyar nemzetet, mint olyat, hogy megszűnt minden, amit még közös történelmi tudatnak, közös kultúrának, bármilyen közös erkölcsi alapnak lehetne nevezni, mert én például azzal, azokkal – és biztos voltunk akkor is kétmillióan legalább –, biztosan nem tartoztam semmilyen közös akármibe. Akolba, mi?! Akkor azt gondoltam, hogy ezt az országot, amelyet ilyen könnyen, ilyen sunyi módon át tudott verni, Orbán mostmár élete végéig az orránál fogva vezetheti.

293.1.7. Aztán jön a varázsütés: 2026- április 12. éjjele, és tízezrek tombolnak az utcán. Aki azt meri állítani, hogy „Orbán rendszere igenis demokratikus volt, hiszen átadta a hatalmat”, az vessen még egy-két pillantást a választás éjszakáján készült képsorokra: arra az eufóriára, arra a valódi felszabadulásélményre, ami az arcokról, sok ezer arcról sugárzott. Én még emlékszem 1990-re, akkor egy lélek nem volt az utcákon.

Remélem, Orbánnak sokszor megmutatják majd ezeket a képeket. Annak örülnek, hogy véged, érted?!

Bár, ha valaha is érdekelte volna ilyesmi, lenne egy szemernyi empátia benne, nem lett volna belőle ekkora vérnősző hatalombarom.

Elharapom itt.

293.1.8. Végül még volna egy kötelező gyakorlatom.

Bár nagyon nem vagyok jó ünnepélyeskedésben.

Nem dolga az újságírónak az ünneplés, az önünneplés meg aztán pláne nem. Az újságírónak az sem dolga, hogy „győzzön”, vagy hogy győzelemre segítse azt vagy azt a politikust, eszmét, akármit. De ezek a szabályok, ez az újságírásfelfogás csakis speciális intézményrendszerben, az úgynevezett liberális (vagy nyugati típusú) demokráciában érvényes. Ahol az újságírót éveken át rettegésben tartják, egzisztenciájában fenyegetik, lejáratják, zaklatják, ott nyilvánvalóan nincs ilyen helyzet, nincs sajtószabadság.

Ha ez a rendszer, a sajtó szabadságát támadó, részben fölszámoló rendszer megbukik, és az újságíró, az újság túléli, akkor győzött.

A választási főműsoridő lecsengése után, szerda este bementünk egy közeli kocsmába a kollégákkal, akkor először láttam igazán megkönnyebbültnek őket. Sokan közülük már ebben a rendszerben lettek újságírók, abban nőttek föl, hogy milliárdos, korrupt zsúrpubik törlik beléjük a lábukat, hogy neonáci huligánok fenyegetik és inzultálják őket, hogy lehallgatják, hogy megfigyelik őket, hogy ügynököket állítanak rájuk, hogy hazugságokat terjesztenek róluk, hogy fogalmatlan, írástudatlan hülyék köszörülik rajtuk a nyelvüket. Hogy itt 13 év alatt (néhány nap híján pont 13 éve indult a 444!) legalább négyszer kellett végighallgatniuk tőlem, hogy talán csak hónapjaink vannak hátra. Hogy fel kellett készülniük arra, mi lesz, ha egyszer beviszik őket? Arra is, hogy esetleg menekülni kell. Nem akarnék nagyon patetikuskodni, de magamon is érzem, hogy ép lélekkel nem triviális lehozni tizeniksz ilyen évet. (Nekem speciel tizenhetet, mert engem már 2009 végén elkezdtek basztatni.)

1990 óta dolgozom újságíróként, elég jól érzékelem, hogy honnan hova süllyedt az újságírás társadalmi megbecsültsége, hitele, miegyebe az évek alatt. Nemcsak itthon, mindenhol a világon. Tudjuk, milyen társadalmi folyamatok, milyen technológiai változások vezettek idáig. Azt is tudjuk, hogy a fejlett országok közül Magyarországon majdnem a legalacsonyabb az újságírás hitele. Dolgoztak ezen sokan.

És végül, amikor összedőlt a rendszer, mégis azt látjuk, hogy a folyamatot, amely előbb az egész magyar belpolitika teljes átrendeződéséhez, majd a leválthatatlannak tűnő, autokratikus rezsim megbuktatásához vezetett, egy újságcikk, történetesen a 444 (Kaufmann Balázs) cikke indította el. És azt, hogy a megmaradt, alig tucatnyi független szerkesztőség, ahol még valódi újságírói munka folyt, fontos leleplezések, feltárások százaival bizonyította be, hogy nagyon is képes ellátni feladatát: tudósítani a társadalmat mindarról, amit a hatalmon lévők titkolni próbálnak. Az MNB Alapítványok ügye, a parkolási maffia, a Tiborcz-vagyon, az Orbán-bányák, a lombkoronasétány, a csádi kaland, a hatvanpusztai Versailles, a milliárdos feleségek, anyukák, jachtozások és a többi és a többi és a többi, rengeteg ügy mind elsunnyogható lett volna kitartó és bátor újságírók nélkül.

Rengeteg köszönőlevelet kapunk, én személyesen is, nem tudok mindre válaszolni, elnézést, de kábé ezt a szöveget írnám.

Szóval, hogy az elsunnyogásokat megakadályozó kitartó és bátor újságírók meg nem tudnának megélni nélküled, kedves olvasó! Mellénk áltál, kemény forintokkal, amikor a szükség úgy hozta. Nagyon köszönjük. Reméljük, neked is megérte. És természetesen arra kérünk, maradj velünk. Szükség lesz még ránk, szükségünk van még rád.

293.X. És akkor a fentiek szellemében: egyszázalékozás! Kedves olvasó, rendelkezz!

293.X.1. Támogasd a 444 jövőjét!

Mérték Médiaelemző Műhely Alapítvány

Adószám: 18731693-1-41