444.hu, 2026. január 9.
UJ PÉTER
279.0.1. Bekezdődött ez a rohadt év is. Na, most kéne gyorsan abbafejezni! Mielőtt még leverünk valamit, vagy levernek bennünket, leverjük magunkat, that level of lever, a vécébe zárkózik mégis egy haver, tudja mit, főtörzs, most lett elegem az egészből, de most jöjjön nekem a három hülye, fújjon bele a hármas sípszavába, és húzzunk zuhanyozni, fölösleges itt már rohangálni, a meccs addig tart, amíg nem nyerünk, oké, nem nyertünk, eddig tartott, le lehet fújni, rövid szusszanás után kezdjük a 2027-et nyugodtan, mindenkinek jobb lenne.
Maduró Miklós posztvenezuelai buszsofőrnek mindenképpen, bár nálánál kevésbé kevés embert sajnálnák.
Meg hát, ettől, mármint a buszsofőrtől, teljesen, de nagyon függetlenül: Béla.
És különben is: mi ez az idő, bazmeg?
279.1. Ez most vagy valami, vagy megy valahová
279.1.0. Ád nótám:
Donald [kacsa]: Lebonbázom már Matúrót, a barkótenoristát, a Caracas death metal együttes népfrontenberét!
Nobody: Nem mered!
279.1.1. Elöljáróban (elöljárvást) szeretnám leszögellni: különösebb erkölcsi vagy egyéb skrupulusaim (Böndörösi elvtárs: impörölizmus!) nincsenek (mondjuk arra sem emlékszem már, volt-e valaha skrupulusom, majd megnézem az egészségablakban; de nem teszem ki) – an zsenerál – a Maduro típusú országszomorítók külsődleges ledöntögetésével, megrezsimcséndzselésével kapcsolatosan, mégcsak az ámerikai (USA) intervencionalizmust (Böndörösi elvtárs: impörölizmös; és tényleg!) sem gondolom ab ovo ördögtől valónak.
Tegyük a szívünket a kezünkre: nem-e esett-e volna jól nekünk is, ha 56-ban az amerikaiak meglégicsapkodják a Szolnoknál tankoló Kádárt? (Szegény Orbán Balázsnak kelletett volna Záhonyig vagy inkább Csapig kutyagolnia, hogy megadhassa magát…)
179.1.2. Maradjunk annyiban: Maduro tökéletes célpontválasztás. Senki nem sír utána (érte) igazán. Még az ideológiai rokon szomszédok sem, mert igazából veszélyes baromnak tartották, az is volt, aki mindenkinek csak kárt okozott, a legtöbbet saját országának, persze, de azon túl is csak destabilizált, kreténkedett, arcoskodott, miegymás. Az oroszok meg a kínaiak úgy muszájból méltatlankodtak, mert ilyenkor kurvára nagy nemzetközi jogász mind, de igazából ők is vigyorogva satíriozgatták tovább a világtérképen a saját érdekszféráikat. Az iráni teokráciának éppen minden más baja van, a túlélésért küzd, Kuba meg senkit nem érdekel, és nyilván retteg, hogy ő lesz a következő. (Tipp: ő lesz.)
Még Orbánék sem szóltak egy szót sem, hogy is szólhattak volna, hiszen lelkismeretesen igyekeznek nyalni szinte minden diktátorszerűnek, legyen komcsi, pláne nácoid, dehát Trumpelnökúrnál fontosabb nyalási célpont nincsen, még Putyin is háttérbe szorul ideig-óráig. Talán csak Szijjártó Péter mert pityeregni egy kicsikét a telefonba Lavrovnak, hogy ezt a kiváló szuverenista szakit (tru brót) elveszítette a világ elnyomás- és szegénységrajongóinak politikai közössége.
179.1.3. Megjegyzendő, hogy Európából csak Jordan Bardella, a LePen-féle ex-NF, a Rassemblement National (Nemzeti Autóverseny) elnöke, elvben Trumpék politikai szövetségese merte nyíltan elítélni a venezuelai elnök elrablását. Valószínűleg nem elsősorban azért, mert ezek a franciák ilyen gerincesebb típusú szélsőjobbosok, akik úgy gondolják, hogyha már ezt a szuverenistázós rizsát nyomják, akkor minimum illik következetesen ragaszkodni az alapelvhez, hanem inkább az lehet az oka, gyanúm szerint, hogy Franciaországban egyszerűen nem lehetsz hiteles (komolyan vehető) nacionalista, ha az amerikaiak seggét nyalod. Sőt, muszáj legalább lájtosan Amerika-ellenesnek lenned. A dagadt bunkók a ‘ambuzséjukkal, hogy jönnek a mi felsőbbrendű, kifinomult kultúránkhoz!
Ebből is látszik egyébként, mennyivel nagyobb májer Orbán Viktor, aki a hagyományosan nagyon oroszellenes, és általában az USA-val szemben is gyanakvó magyar nacionalisták torkán egyeszerre nyomta le a feltétel nélküli Putyin- és Trump-rajongást, vagy ha úgy tetszik, két segg közé szorította a magyar nacionalista jobboldal nyelvét.
279.1.4. Mindezen túl: amerikai puccskísérleteket, rezsimcsökkentéseket, CIA-akciókat, likvidálásokat, emberrablásokat, polgárháború-kirobbantásokat vagy -lezárásokat (eldöntéseket) nem egyet, nem kettőt láttunk az elmúlt nem tudom hány évtizedben. Még az utóbbi évek sem voltak eseménytelenek.
A Maduro-rablásban az az igazán 2026-os (és trumpi), hogy már megint nem tudja senki, mi, miért és hogyan történt, történik, mi várható. De annyira nem, hogy nagyon. A Wall Street Journal vagy a Free Press (hogy ne eleve Trump-szkeptikus orgénumokat hozzak példának, de mondhatnám gyakorlatilag az egész világsajtót az összes magyar politikai elemzővel, podcasttal minden egyébbel együtt) napi négy-öt-hat cikkben cáfolja saját magát, és találgatja, hogy akkor most ez nésönbilding, nem nésönbilding, a neokonizmus visszatérése, „Donroe”, az olajért megy, nem az olajért megy, nem is kell az USA-nak olaj, de mégis kell az USA-nak az olaj, nem is jó az USA-nak ez az olaj, de mégis jó az USA-nak ez az olaj, ez Rubió nagy stratégia, ez Stephen Miller nagy statégiája, ez Trump rögtönzése, nem is Maduro az igazi célpont, hanem Kuba, nem is Kuba, hanem Irán, nem is Irán, hanem Kína, de Kína inkább vérszemet kap ettől, de Kína ettől mégsem kap vérszemet, de akkor majd Moszkva kap vérszemet, de Moszkva pont leszarja az egészet és a több és a többi, minden lehetséges kombináció, permutáció.
279.1.5. Ebben az információs zajban a legjobb megoldás – látjuk a szebbnél szebb példákat –, ha az ember keres magának egy szimpatikus, jól fejlett összeesküvéselméletet, és ahhoz ragaszkodik tűzön-vízen át. Én amellett döntötem, hogy:
a;) Az amerikai külpolitika mindig elsősorban belpolitika. Itten egy minden fronton sikertelen elnöknek – romló gazdasági adatok, Kínával szemben bukó kereskedelmi háború, óriási hiány, teljesen becsődölt vámpolitika (szép lassan meghalt az egész), a MAGA-tábort szétverő ultraszélsőjobb (Fuentes és a goyperek), Epstein-iratok, elképesztően gyenge népszerűségi számok – muszáj valami nagy győzelmet (lehetőleg többet is) aratnia, különben nagy zakó lesz a midtörmökön, és utána maradna a bénakacsázás.
b;) Nem állítunk erőset, pláne nem újat, ha azt mondjuk, hogy Trumpnál nárcisztikusabb amerikai elnököt még nem hordott a Föld a hátán. Most aztán tényleg szeretne valami olyasmit végbevinni, amivel tényleg beírhatja magát a történelemkömnyvekben, és nemcsak pofázhat hülyeségeket a saját nagyságáról. Ehhez Maduro lekapcsolása nyilván kevés. Viszont a kubai rendszer megrogyasztása (ami Venezuela kiütésével még könnyebbé válik. mivel az egyébként is a gazdaasági összeomlás szélén vergődő sziget onnan kapta az olajat) már történelmi tett lenne, mert a kubai kommunistákat nem sikerült megroppantania sem Kennedynek, sem Reagannek, se másnak. Most Trumpnak lehet esélye. Tipp: meg fogja próbálni.
Vagy nem.
De lehet fordítva is.
279.2. Bélátlanság
279.2.1. És Béla. Persze.
A kurva anyját ennek az évnek.
279.2.2. Most, amikor éppen Nobelt kapott.
Igen, ő is kapta. (Ezt fejtegettem már a 267. hírlevélben: Merénylet Stockholmból.) Az irodalmi Nobelhez ún. világirodalmi hatás, ismertség kell. Krasznahorkai regényeit, írói életművét a Tarr-filmek – amelyekben, kopírozom megint magam: írott szöveg (Krasznahorkai), mozgókép (Tarr) és zene (Víg Mihály) egészen kivételes, globálkultúrtörténeti jelentőségű gesamtkunstwerkké áll össze – tették igazán ismertté, eképpen Tarr is társ-Nobel-díjasnak tekintendő, Krasznahorkai nagy sikere most részben visszaszáll rá.
Bennük vannak (voltak) a kezeik egymás világhírűségeiben.
279.2.3. Nekrológból most van elég. Nincs is kedvem beszállni a versenybe. (Óh, az a nyomorult Facebook különben is…, plusz még szegény Bräutigam Ricsi.)
Csak az utóbbi években úgy alakult, hogy nemcsak a Tarr-filmekkel, de magával Bélával is valamilyen viszonyba keveredtem. Illetve nem is én, alanyi jogon, hanem úgy mink, a szerkesztőség: az utóbbi két-hármon évben rendszeresen, kábé kéthavonta fölhívott valamivel, mindig követte, mi történik az újsággal, ha éppen jött valami kormányzati fenyegetés, szuviőrjöngés vagy ellehetetlenítési kísérlet, csörgött rögtön, hogy segíthet-e, csináljon-e ezt vagy azt. A hangja hónapról hónapra fáradtabb és gyöngébb volt. Tudtam, hogy hosszú ideje nagy fájdalmakkal él, sokszor műtötték a gerincét, mondta is, sokszor kezdte úgy a hívást, hogy éppen kórházban van.
Utoljára nyáron beszéltünk, a Beton Hofi-klip miatt. Pándi Balázs, a Beton Hofi dobosa keresett meg valamikor, talán év elején (vagy nyár elején? tavasszal? nem is emlékszem már…), hogy meg tudnám-e kérdezni Bélától, szerepelne-e a klipjükben, mert fölvettek egy Tarr Béla című számot. Nem igazán értettem, miért engem kér meg, hiszen filmes körökből ő is ismerhette Bélát (amikor kiderült, hogy a klip rendezője a Jancsó-unoka Jákob, akkor már pláne nem értettem, mit keresek ebben), de azért telefonáltam, kérdeztem, ismeri-e ezt a rappert, már a Beton Hofit. Nem ismerte. De mondta, hogy oké, küldjék el a számot, meghallgatja, és eldönti. Jelentettem Pándinak: küldjék a dalt! Másnap csörög a telefon: Béla. Nem küldték a számot, mi van? Mondtam, biztos szöszölnek még valamit, majd küldik nemsokára. Másnap megint telefonált: még mindig nem küldték. Na, akor már rászóltam Pándira. Küldték. Azóta nem beszéltünk.
Kábé egy hónapja kijött a klip. Cigizik a végén a főhőssel.
279.3. Kész, az egész
279.3.1. Roppant közhelyes, aláírom, de muszáj. Nagyon szeretem ezt a számot, ugye a Kárhozat főcím- betét- meg főhős-dala (mondhatjuk azt is, hogy erről a dalról szól a film). Gondolkodtam, hogy az amerikai kísérleti drone-doom-ambient posztmetál Wrekmeister Harmioniestől tegyek-e inkább, de nem, most csak Víg Miska lehet.
279.4. Hóblájnd
279.4.1. A hótémát most elhalasztom. Pedig jó téma. De jó az jövő héten is. Most csak egy szám lesz. Minden idők hóügyi popteljesítménye (runner up: „Különös Szilveszter, táncol a hóember” – érdemes megnézni a top formájában lélegzetelállító Cserháti Zsuzsával – , illetve Black Sabbath: Snowblind, bár az nem az a hó, de mindegy, és persze Snow-tól az Informer) egykori, sok kellemetlen percet szerzett kollégánk, Fülöp „Peti” Péter dala és Tarr Béla-nagydíjas videoklipje: „Mi ez az idő?!”