444.hu, 2025. október 17.
UJ PÉTER
268.0.1. Mielőtt még belecsapnánk az akármibe (fokpiszkálóba, ha el nem baszom), verbunkilag fölhívnám a figyelmüket frissiben megjelent könyvünkre, a kínai konyháról Nyugaton valaha megjelent legátfogóbb és legalaposabb kultúrtörténetre, egy gasztroirodalmi világsikerre, alapműre, ha úgy tetszik, ami szíves kiadásunkban legitt magyarul is az igényes közönség kezei közé kerül: Fuchsia Dunlop: A kínai konyha kultúrtörténete. Szerezzék befelé Karácsonyra, ideális fadísz!
268.0.2. Ádegy másodszor, több szálon kapcsolódóan: alig egy hét van hátra újabb kis gasztrorandevúnkig (2025. október 25., Etyek), a közép-ázsiai tematikájú, türk tudatú uzsonnáig. A hosszúhétvégés időzítés miatt van néhány visszamondásunk, fölszabult helyünk, itt lehet megvenni az utolsó jegyeket!
Most pedig, készüljenek föl a minden lehetséges farokba beleharapó poszmodern óriáskelgyóra: minden elképzelhetőnél hosszabb krasznahorkaizás következik, amihez felhőtlen szórakozást kívánunk Önöknek!
268.1. A tudatlanság tonnányi tapasztalata
268.1.0. „Mire megérkezett a sugárúti házba, s magára zárta szobája ajtaját, már belátta, hogy nem bírja tovább, és elhatározta, hogy pihenni fog: pihenni fog, és nem kel fel többé, nehogy elvesztegessen akár csak egyetlen percet is, mert már akkor tudta, már abban a pillanatban, mikor aznap az ágyába lefeküdt, hogy »az elhülyülésnek, az elbutulásnak, a tompaságnak, a bunkóságnak, az idétlenségnek, az ízléstelenségnek, a durvaságnak, az elgárgyulásnak, a tudatlanságnak és az általános bárgyúságnak ezt a tonnányi tapasztalatát«, hisz arra tán még egyszer ötven esztendő se volna elegendő, úgysem bírja teljesen kipihenni. ”
(Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája)
268.1.1. Nem tudom, érdemes-e még vesződni ilyesmivel. (De, tudom: nem.)
Végülis, ez most ilyen alkalom (mint az alkarom), hogy Nobel, amikor egy kicsit mindenki úgy érzi, hogy muszáj úgy tennie, mintha érdekelné (még vagy -te volna valaha is) az irodalom.
Úgy teszek én is, pedig jó ideje nem érdekel.
Csak ugye a nyolcvanas években nőttem föl, amikor úgy tűnt, az irodalmon kívül másnak kábé nincsen értelme. Csak az íróknak hittünk, csak író hőseink voltak, versektől, novelláktól, regényektől vártuk a megváltást. (Utólag visszagondolva: nem is mindig, vagy nem feltétlenül hiába.) Az akkor szerzett lendület, már irodalomolvasásilag, elvitt még egy darabig.
De a kétezres évekre már eléggé kezdett derengeni, hogy az irodalomnak sincs értelme. Tétje meg már semmiképpen. (Hogy másnak azóta lett-e, mármint értelme, az vita tárgyát képezi. E vita viszont nem képezi a cikk tárgyát.)
268.1.2. És itt állunk (fekszünk, padlón) 2025-ben, országunk, világunk, saját magunk „üszkös romjai között” (bizonyos tekintetekben csak „képletesen” avagy metaforikusan, de bizonyos tekintetekben nagyon is konkrétan), Krasznahorkainak meg van pofája Nobelt kapni, tekintet nélkül arra, hogy ezzel rengeteg magyar embert irritál. Persze, a legtöbben úgy tesznek, mintha örülnének, de közben csikorgatják a fogukat, hogy miért pont ő, miért pont most, miért pont ezt, és miért pont bennünket hergelnek már megint? (Erre bezzeg van pénz.)
((Milyen elegáns, nagyvonalú gesztus volt pl. Kukorelly „Bandi” Endre odafanyalgása az emvalahány észak-koreai típusú Orbán-adón: az irodalmi Nobelek nyolcvan százaléka tök hülyeség.))
Valószínűleg ezt maga Kraszhorkai tudja a legjobban. (Hogy mennyi bosszúságot okoz nekünk, kiváló magyaroknak.)
Az ő életműve – vagy legalábbis nekem, két teljes regény és még néhány oldalnyi egyéb felületes ismerete alapján valami ilyesmi dereng – egyébként is az ostobaság és kicsinyesség irtózatos erejéről, legyőzhetetlenségéről szól.
Tényleg szar erre Nobelt kapni nekünk. Mert az érdemeket – „nemzeti jellemvonás” – mindig kollektivizáljuk: olimpiai aranyakat, Nobel-díjakat elsősorban. Ellátjuk a világ baját kisöbű sportpuskában, párbajtőrcsapatban vagy kétszáz háton, aztán orvosi, fizikai meg irodalmi Nobelt kapunk.
268.2. Brutális és ostoba dolgok a jelenvaló Krasznahorkai-tarrisztánban
268.2.1. Viszonylag frissnek mondható Krasznahorkai-élmények alapján szállhatok tehát befelé, némi spéttel és illő tisztelettel (becsülettel, szeretettel) ebbe a laudációs hogyishívjákba. (Laudálóverseny avagy nikilaudáció.) Mentségemre legyen mondva, hogy igaziból már be vagyok szállva, minthogy múlt pénteken, mint arra bizonyára emlékeznek – dehogy emlékeznek!, én sem emlékszem már! – legutóbbabbik, 267. számú hírlevelemben („Puccskísérlet Stockholmból”) krasznahorkaiztam már egy kört.
Rövid bevezetőként, megvilágítva egyszersmind a befogadói nézőpont fontosabb aspektusait: kortárs vagy mondjuk úgy, posztmodern magyar prózában viszonylag képben voltam a kilencvenes évek közepéig, tehát Krasznahorkait, de legalábbis az első alkotói periódus két meghatározó, „korszakkijelölő” művét, a Sátántangót (1985) és Az ellenállás melankóliáját (1989) illett volna olvasnom, szeretnem, fújnom kívülről-belülről. De valahogy – kapaszkodjanak meg a Balassa Péter-összesben! – mégis kimaradt. A posztmodern nagyvadak közül vele és Nádassal nem tudtam mit kezdeni. Nádashoz túl fiatal voltam (és vagyok még mindig), Krasznahorkaival meg az volt… hogy nem tudom mi volt, nem volt semmi, valahogy elmentem mellette.
268.2.2. Aztán a kétezres évek elején, amikorra Tarr Béla filmjeinek (Sátántangó, Werkmeister) kultusza a külföldi sikerek nyomán itthon is belobbant, már végképp illett volna elolvasnom a két, már simán világhírűnek mondható film alapanyagát. Akkor viszont úgy éreztem, hogy ez a bizonyos „apokaliptikus világkép” vagy micsoda, a tömör nyomor, lepusztultság, sár, latyak, mocsok, szóval hogy ez az egész… hogy mondjam?… nyomorirodalom?, „számomra nem adekvát” (helyesen: adekvált) – ennél ocsmányabbul nem is lehetne (mondani), de leszek keményebb: üres művészi (művészkedő!) gesztusnak, póznak éreztem. Mondom, a kétezres évek elején jártunk, maradt még valamennyi (bennem) a rendszerváltás eufóriájából, egy frissen indult internetes cég egyik vezetője és résztulajdonosa voltam, az internet pedig még maga volt a végtelen remény, a határtalan techoptimizmus, ilyesmi, hajlamos voltam a jövőt biztatónak látni. Oké, aláírom, nagy hülyeség volt.
268.2.3. Ma pedig már – hadd ne közhelyezzek hosszan: ma van. Rogán Cilin és Sarka Katán kívül szinte mindenki krasznahorkai-tarri disztópiában él: a saját kisszerűségük és ostobaságuk csapdájában vergődő rémült (és szándékosan megrémített) emberek egymást letiporva, elárulva, egymás életét pokollá téve engedelmesek a hatalmas (törpe) szélhámosoknak, akik ugyanolyan ostoba, kisszerű és reménytelen emberek egyébként, mint az alattvalóik. Leomló falak, a repedésekben oszló lótetemek, sáros a koszos mocsok, a csatornabűzt elnyomja a dögszag. Az üres, hideg tereken elkeseredett, mogorva emberek gyülekeznek a ködben, és várják az uszítást. Nem kell elmenni Békés megyéig sem, hogy az ember élőben lásson Sátántangót vagy Werkmeistert. De nagyon konkrétan, nagyon azokat a képeket. Csak színesben, Víg Mihály zenéje helyett Sláger rádióval.
Mondhatjuk, hogy Krasznahorkai és Tarr művészi víziója nemhogy időtállónak vagy univerzálisnak, de félelmetesen pontosnak bizonyult. (A szaksajtó itt használná a „váteszi” szakkifejezést.)
268.2.4. Érezvén a valóság vészjósló konvergenciáját Tarr Béla filmjei felé, illetve Víg Mihály zenei munkásságának elkötelezett rajongójaként néhány éve (kettő!) rászántam magam rendesen a Werckmeisterre. Aztán persze a Sátántangóra is.
Már a Werkmeisternél meg voltam fogva. (Én és a padló is.) A film után a forrásregényt, Az ellenállás melankóliáját is elolvastam gyorsan. Ugyanígy a Sátántangót. Előbb a film, aztán a regény. Az egész folyamatban fordítva haladtam: Víg Mihály zenéjéből indultam, onnan ugrottam a filmekre, onnan a könyvekre. (Ja, közben volt még a Víg-dokumentumfilm, az is adott egy – két – lökést.)
És nem győztem, nem győzök azóta szüntelen vérfagyasztódni, milyen pontossá vált, pontosnak bizonyult Krasznahorkai és Tarr víziója. Apokaliptikus fikcióból nagyrealizmus. Ha belenézek az újságokba, Werkmeistert és Sátántangót olvasok, az utcákon Werkmeistert és Sátántangót látok. („Brutális és ostoba dolgokat látok. Brutális és ostoba vagyok ettől. Nagyon sajnálom, emberek!” – énekelte saját vidám slágerét annak idején feLugossy Laca, aki egyébként fontos alakja, arca a Krasznahorkai–Tarr-univerzumnak, szereplője a Sátántangónak és a Werkmeisternek is.)
268.3. A modor manírjai és a szimfonikus pusztulat
268.3.1. Rutinos posztmodernolvasóként a nehezen követhetőnek tartott Krasznahorkai-mondatokkal semmi gondom sem volt, és egyébként teljesen egyetértek az író interjúkban kifejtett tézisével, miszerint nem az ilyen burjánzó, sokszorosan összetett, kanyargó, nyeklő-nyakló, örvénylő, oszcilláló mondatok műviek, mesterkéltek, hanem éppen a tőmondatok, a fegyelmezett, megformált, derékszög-párhuzam szikárság. Mert az ember – egy gondolat: egy mondat – így gondolkodik, és általában így is beszél: nem teszi ki a pontot, a vesszőt se nagyon, nem tudja befejezni a mondatot, hozzátesz újra és újra, visszafordul, elbizonytalanodik, lamentál, megkavarodik, önellentmond, hímez-hámoz, hadovál, okoskodik.
Mással volt (gondom).
268.3.2. Nem mondom, hogy nem éreztem úgy Az ellenállás melankóliája olvasása közben a szöveg néhány pontján, hogy ez már sok, itten mintha el volna vetve a posztmodern sulyok, amikor már sem a történethez, sem valamely szereplő karakteréhez nem tesz hozzá a konyhakredenc mellé támasztott seprűnyélen fölfelé igyekvő sánta, rövidlátó pók háromoldalas leírása, már azon kívül, hogy az író villogtathatja ezt az egészen rendkívüli képességét, hogy tudniillik minden részletet tovább tud részletezni, minden mellékmondatra újabb, még mellékebb mellékmondatot fűzni, mindezt minden pillanatban érezhető tehetséggel, sőt, feltehetően élvezettel, tulajdonképpen lenyűgöző ritmikával, magával ragadó, örvénylő lüktetéssel, mindent tovább tud gondolni, mindent továbbokoskodni, bele tud merülni bármibe, bármennyire, és nem nagyon tudtam dűlőre jutni magamban, hogy ez a folyamatos túlzás, a sulyok folytatólagosan elkövetett igen nagy mértékű elvetése micsoda is, gondoltam arra, hogy lehet, ez az irodalomtörténet egyik legnagyobb stílusbravúrja evör, hogy ez a sulyokvetett, túlspanolt, maníros nyelv a regény világának része, tehát a regény világának nyelve, nem az íróé, ezek a(z) (anti)hősök gondolkodnak így, korlátoltan, körülményesen, röhejes agyalásokban elveszve, kafkai komédiába hajlóan (kafkai komédiába hajló, lásd: Zizek: Kafka komikus szerző!) szerencsétlenkedve. Ebben maradtam.
De amikor Az ellenállás melankóliája után elkezdtem olvasni Sátántangót, amely ugyebár négy évvel korábban íródott, rá kellett döbbennem, hogy.
A mire is?
Hát az ugyanaz a nyelv. Vagy akkor ez ugyanaz a világ? Tulajdonképpen lehet. Illetve, hogy az író ugyanazt a könyvet írta kétszer. (Háromszor. Négyszer. Ötször. Enszer – n egynél nagyobb természetes szám.) Ez is szinte biztos. Végülis a legtöbb író ugyanazt a könyvet írja mindig. Sőt, ugyanazt a mondatot.
(Ahogy a XX. század legnagyobb zeneművésze, Ian Kilmister is ugyanazt a számot írta mindig. A XX. század legnagyobb filmművésze, Bud Spencer ugyanazt a filmet készítette, ugyanazt a pofont osztotta. Ricardo Pizzuti ugyanazt a hátraszaltót ugrotta a nyakas után.)
Krasznahorkai 1985 óta kanyargó mondataiban (mondatában) az a legfurcsább, hogy néha ugyan kifejezetten idegesíti az embert, néha már kibírhatatlan manírosságnak – jó, oké, mi az a manír?, hát végül: stílus; ha valakinek idegesít a stílusa: manír; ha meg nem idegesít: egyéniség, eredetiség, kifinomultság, sőt zsenialitás; de lényegét tekintve ugyanaz – tűnik, de közben ezzel a tényleg hipnotizáló ritmikával, örvényléssel húz befelé, akkor is tovább olvasod, látni akarod, mi lesz a következő kanyar, leágazás, és végül mire fut ki ez az egész. Ravasz. Nagyon ravasz.
Meg hogy ezek a nagyon megkomponált, túldíszített, barokkosan indázó, megkomponált, sok szólamú, szimfonikus mondatok többnyire végtelenül lepusztult, üres és buta világot jelenítenek meg. Ebből is adódik nem kevés feszültség, sőt ironikus hatás. (Lásd: kafkai humor.)
268.4. Film-Nobel: a tökéletes művészi szimbiózis
268.4.1. Van ugyebár ez a legendoikonikus Friderikusz-interjú, ami megint csak alkalmas lehet arra, hogy eltántorítsa az embert a Krasznahorkai-olvasástól. Az első félórája szinte paródiaszerű. Olyan modorosság-szingularitás, fekete lyuk, hogy attól lehet tartani, magába szív mindent, és nem enged ki soha értelmes gondolatot. Miközben a legkeményebb ponton az író csodálatos öniróniával beismeri pózolási hajlamát. És onnantól kezd kibontakozni mégis valami olyasmi, amiben vannak értékes információdarabok.
Ebben az interjúban, ami – és ez fontos – még több mint egy évvel a Nobel előtt készült, kerül elő, veti föl a riporter, hogy nincs-e itten féltékenység Tarr Béla felé, hiszen filmjei sorra kapják a nagy díjakat, a rendező világhírű lett, hiszen a filmvilágban a dicsőség mindig a rendezőé, tehát nem érzi-e úgy az író, hogy elhappolták előle a sikert? Krasznahorkai intelligensen kitérő választ ad erre.
268.4.2. Na, most viszont a helyzet megfordult, és a kérdés megfordítható valahogy úgy, hogy vajon eljuthatott volna a Krasznahorkai-életmű a Nobelig, ha a Tarr-filmek sikerei nem teszik ilyen ismertté? Elég nehéz elképzelni.
És igen, furcsa dolog ez az irodalmi Nobel, lehet rajta fogást találni, de mégiscsak a globális irodalmi kánonképzés legfontosabb intézménye. Hogy a Nobelig juss, már valami világsikerszerűség közelében kell lenned.
268.4.3. Okosabb múlt hét óta nem lettem, tehát ismételném magamat az előző hírlevélből:
„…a Sátántangó regény plusz a Sátántangó film plusz a filmzene valamint Az ellenállás melankóliája regény plusz a Werkmeister harmóniák film plusz a filmzene egészen kivételes, valószínűleg kultúrtörténeti (nemcsak magyar, de globális!, így Nobel után pláne!) jelentőségű gesamtkunstwerkek vagy micsodák, ahol példátlan harmóniába állt össze írott szöveg, film és zene. Tarr képei teljesen más nyelven képesek elmondani szinte szórul szóra ugyanazt, mint Krasznahorkai szövegei.”
Na de hogy mit mondanak? Rettenetes dolgokat. Rettenetes, hogy igazat.
268.5. [Tájékoztató jellegű rewind a múlt hétről] A 444 Falunap II. visszatér: Közép-ázsiai Piknikkoncepció és Plovdélután, Türk Tudatú Fogások Együttműködése (KÁPKPTTFE)
268.5.1. Annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, szinte az utolsó utáni utáni pillanatban (tényleg alig bírtuk összeszervezni) jön újabb gasztrorendezvényünk, a tavaly méltán világsiker aratott halfesztivál utóda, a Közép-ázsiai Piknikkoncepció és Türk Tudatú Gasztrodélután.
„Közép-Ázsiában ez valóságos művészet. Az üzbégek nemzeti ételüknek tekintik, rendkívüli tisztelettel kezelik. Elég elmenni a taskenti Csorszu piacra, hogy magyar szívünk összeroppanjon a gasztronómiai perfekcionizmus láttán. A plovkészítőmester komoly, büszke, alapos. Megszállott. Mi ehhez hasonlót eddig nem tudtunk felmutatni. Talán csak az érsekcsanádi halászleveseket, remélem, hogy nem az egyetlen pozitív példa. Nálunk évente egyszer van egy úgynevezett »ország étele«, amire a kutya sem emlékszik már néhány nap múlva sem, addig az üzbégek ezernyi változatban készítik és tökéletesítik becses rizses húsukat, a plovot”.
A fentiek Adorjányi Máriusz (Nyárspolgár) szavai a Bűvös Szakácsról, talán ennyi elég is, nem kell szerencsétlenkednem azzal, hogy megpróbáljam elmesélni, mi az a plov. Perzsa eredetű rizsétel, egyfajta piláf, egyike a világ nagy identitás- és kultúrameghatározó ételeinek, Közép-Ázsia kulináris szívcsakrája, Üzbegisztán gyakorlatilag himnuszértékű nemzeti fogása.
Máriusz, a Nyárspolgár BBQ szabadtűzi kulináris tanszékvezetője (akivel annak idején – úristen, már kilenc éve! – készítettünk szép kis videót is, aztán volt podcastvendégségben) október 25-én, szombaton, az etyeki Plus 52 Event&Gastro Hallban (hallnál, hallon, hallutt) plovot készít nekünk, abszolút autentikus felszereléssel, óriási kazanban, de lesz még velős pirítós, mics, valami saksuka-menemen-brijam-lecsó-szerű zöldségragu is, ez utóbbi saját előadásomban. Lesz még baszk sajttorta is, csodakávégépből csodakávé, beszélgetés, közönségtalálkozás, ökörködés. A rendezvény félszabadtéri jellegű, tehát: sapka, sál!
Kábé ezekből áll össze a 444 második falunapja (az első a tavalyi, legendás, sőt ikonikus halfesztivál volt), amelyet alig néhány nap múlva, október 25-én tartunk tehát. Jegyeket itten lehet vásárolni, és a kicsit részletesebb program is megtalálható az oldalon, például, hogy lesz busz meg ilyesmi.
268.6. Levezető diszkó: All Them Witches Belgiumban
268.6.1. Múlt heti koncert! Úgy tűnik, leragadtunk a pszichedelikus rocknál. Bár ebben is van minden, a stonerozástól a blueson át a garázspunkig. Egyébként egy sikertelen oregoni dobos csodálatos, igazi amerikai-álom-története, de ebbe nem kezdek bele, úgyis baromi hosszú ez már. Mindenki ki tudja magának wikipédiázni.