263. Erről ennyit

263.0.1. Mostan lett vége az élő Borízűnek (Hatszín, 200 néző, vezette: Winkler, jól), hazamotor, macskaetetés, önetetés (paprika, paradicsom, olajos hal), fél óra tévé (Pókerfész), egy kis Clash Royal, és máris fél éjfél, próbálnám fölvenni az éjszakai műszak tétova tempóját, hogy fél ötre, ahogy szoktam, meglegyek. Nem tudom, maradt-e még annyi agyam, hogy bármi értelmeset kipréseljek belőle, nem is próbálnék (persze: próbálnák) most mélyebb elemzésekbe bonyolódni, no nem mintha valaha is mélyebb elemzésekbe bonyolódtam volna, de most még a szokásosnál is kevésbé merülnék (merülnák) alá vagy fölé vagy bele, mindegy, a lényeg, hogy durvulakanpányozás nem lesz, de egy kis euzás még belefér.

263.1. Versenyképesék és a bizalmatlanság

263.1.1. Nem is lehet nem megszólalni akkor, amikor egy olyan formátumos politikus áll az Ursula von der Leyen bizottsági elnök elleni bizalmatlansági indítvány mögé, mint Gál Kinga.

Adná magát a poén, és nem is lenne annyira poén, hogy hát UVDL sem sokkal formátumosabb politikus éppen Gál Kingánál, ami persze így, ebben a formában nem egészen igaz, mert formátumkülönbség volna azért, nem is kicsi, ezt az életrajzok rövid ismertetése gyorsan egyértelművé tehetné, de arra akartam volna itten utalni inkább, magának a posztnak, mármint a bizottsági elnöki posztnak volnának formátumproblémai, nem jelentéktelen méretűek, ez a poszt egyáltalán nem az, aminek látszik, így akár kimondható, hogy az európai gazdasági elakadás, a versenyképesség gyengülése, a Trumppal kötött vámalku meg a többi fölhánytorgatott bénázás a legkevésbé a bizottság pláne a bizottsági elnök sara. Ez a bonyolult európai politikai intézményi struktúra egyik nehezen érthető, és a megfelelően demagóg nemzeti kormányok/euszkeptikus politikusok számára mindig kitűnő támadási felületet kínáló jellemzője: úgy tűnik, mintha a bizottság és elnöke lenne Európa főnöke, de valójában minden igazán fontos döntés a nemzeti kormányok vezetőinek kezében van. (Ők alkotják az Európai Tanácsot.)

Aztán azt hagyjuk is, hogy mennyire vicces patriótáéktól az EU gyöngeségét kárhoztatni, amikor lépten-nyomon hangoztatott céljuk egyébként a szerintük túl szoros európai szövetség gyengítése.

263.1.2. Viszont fontosabb kérdés a gazdaság, amely a bizalmatlansági indítványban is kemény vádpontsorozat, illetve rendszeresen felbukkan Orbán Viktor és nyomában más kormánytagok beszédeiben, miszerint vehemensen gyalázzák (kárhoztatják!) az EU gyönge versenyképességét, stagnálását, lemaradását bizonyos területeken, amikor egyrészt az európai versenyképességi rangsorokban a magyar gazdaság mindig az utolsó harmadban szerepel, tehát mi éppenhogy lefelé húzzuk az európai átlagot, másrészt ilyen értelmű európai gazdaság vagy ha úgy tetszik, gazdaságpolitika egyszerűen nincs, és Orbánék mindent meg is tesznek azért, hogy ne lehessen.

263.1.3. Olyan, hogy „európai gazdaság” gyakorlatilag csak statisztikai fogalomként és a mindenféle populistáskodók pofozógépeként létezik, de valójában csak német, francia, olasz, spanyol, lengyel és így tovább gazdaság van. Mégcsak egységes, közös piacnak sem lehet nevezni. Vámuniónak ugyan vámúnió, meg van egy csomó közös szabály (ezek közül sok, meglehet, nem túl versenybarát), van közös pénz, de nem mindenkinek (nekünk sincs, hogy messzire ne menjünk), de a „termékek szabad áramlása” már valójában nem lehetséges, ezer és egy nemzeti hatóság tíz- százezer szabályának kell megfelelni minden egyes országban külön-külön. AZ EU egyik nagy versenyképességi hátránya éppen ez, ezért nem is tudtak létrejönni igazi, világszinten is piacvezető európai óriásvállalatok, mert a nemzeti kormányok már EU-n belül is akadályozták a konszolidációt, mert hát úristen, mi lesz, ha mondjuk egy olasz bank veszi meg a németet és így tovább, a polelitek normálisnak tekintett demokráciákban is szeretik lekötelezni a sok készpénz fölött diszponáló bizniszeket. Tehát, addig az EU nem tud igazán élni papíron 500 000 milliós, fantasztikusan fizetőképes belső piacának előnyeivel, ameddig nem lesz valódi gazdasági egység, hanem csak önálló szakhatósági rendszerekkel, önálló adópolitikákkal, költségvetésekkel, monetáris politikákkal (nemzeti bankokkal) rendelkező államok laza szövetsége. Az USA-val és pláne Kínával csak egységesebb EU tudna versenyezni, ez tök világos mindenkinek.

263.1.4. A patriotisták és mindenféle EU-szkeptikus barátaik által megálmodott „nemzetek Európája” (azért idézőjelezem, mert valójában ilyen álom nincsen, nem álmodnak ezek semmit ebben a tárgykörben, csak hadoválnak, mint mindig) tehát valójában még jobban leszakadó, még versenyképtelenebb, még gyengébb, még szegényebb Európa lehetne. És, ne legyenek illúzióink, tartunk is efelé. Ez a dolgok logikája: gazdasági bajok, bizonytalanság → pupolista előretörés, demagógia → még nagyobb gazdasági bajok → még nagyobb demagógia, még szélsőségesebb politika és így tovább, amíg valami nagyon nagy gebasz nem történik. és történik. Ennyi eszünk van. Lásd: Brexit.

263.1.5. Ebben a keretrendszerben érdemes elhelyezni tehát Magyarországot, és ennek figyelembevételével mérlegelni a politikai változás lehetőségeit.

263.2. Tonmese

263.2.1. Nem mai cikk, de nemrég futottam bele, és aztán, mintegy ráerősítve, a napokban egy budapesti étteremben (nagyon jó budapesti étteremben) dolgozó ösmerős mesélte, hogy spanyol kereskedőtől vesznik a tonhalat, és hogy Európában ma már csak három cég maradt, amelytől érdemes/lehet tengeri halat venni (értsd: elég jó minőséget hoznak, normális áron, megbízhatóan), ezek a spanyolok Máltán hízlalt a tont árulnak, és hogy Máltán, mesélte az ismerős szakács, már akkorára nőtt a tonhalipar, hogy ők látják el a fél világot, a máltai GDP szabad szemmel is jól látható (egy százalék fölötti) része ebből jön, és ezzel párhuzamosan kezdenek teljesen eltűnni a piacról a jó minőségű kisebb halak, makrélához pédául egy ideje nem lehet hozzájutni elfogadható áron. (Negyven évvel ezelőtt a makréla a legközönségesebb, legolcsóbb halak egyike volt, bármely tengerparti ország piacán szinte fillérekért árulták.)

263.2.2. Szóval, a Dial cikke itten az európai (főleg máltai és szicíliai) tonhaliparról. A hatalmasra megnövő, vándorló ragadozó, a kékúszójú tonhal (van sárgaúszójú, nagyszemű és atlanti tonhal is, illetve még négy másik, magyar nevet sem kapott faj is tartozik a tonok nemébe, de legtöbbre a kékúszójú – bluefin – húsát tartják) régóta az egyik legkeresettebb csúcsgasztronómiai alapanyag. Mindig is kedvelt volt, de a japán konyha térhódításával (szusi, pláne szasimi nincs tonhal nélkül, és a tonhal tatakit – grillen gyorsan körbesütött, ponzuval és szezámmaggal tálalt majdnem nyers tonhal –, a tonhalcarpacciókat és -steakeket, más nemzeti konyhák emblematikus tonhalételeit – vitello tonnato etc. – ne is említsük) aztán tényleg egekbe szökött a kereslet. A magyar halfogyasztó jó eséllyel még sosem evett kékúszójú tonhalat, Európában – a tényleg csúcskategóriás éttermeket kivéve – szinte csak az olcsóbb, közönségesebb tonhalfajtákhoz – jellemzően a sárgaúszójúhoz – lehet hozzájutni, a kékúszójú nagyobb részt Japán, Kína és az USA piacain köt ki, nagyon magas áron.

Nem csoda, hogy a kékúszójú tonhal állománya vészesen csökken, a fogások egyre szerényebbek, ahogy szinte az összes nagytestű, vándorló tengeri ragadozó, a tonhal is veszélyeztetett fajjá vált.

263.2.3. De ha valamiben sok pénz van, akkor az ember egy idő után azért kitalálja, hogy hogyan lehet mégis megoldani… A máltaiak iparággá fejleszették a tonhaltenyésztést. A 100-150 kilósan kifogott növendékpélányokat hatalmas víz alatti ketrecekben hízlalják 250 kiló fölé. A tonhal súlygyarapodása viszont lassú: minden egyes kiló tonhalhúshoz 15 kiló takarmányhalat kell megetetni a ketrecbe zárt ragadózokkal. Az európai tenyésztők évente 150 000 tonna takarmányhalat (szardíniát, makrélát egyebeket) etetnek föl a tonhalakkal, ami az ökológusok szerint a legkevésbé hatékony kihasználása a tenger erőforrásainak. Mára már az apróbb halak állománya is aggasztóan visszaesett. A tonhaltenyésztés viszont vágtat, hatalmas pénz van benne, jelentős cégek nőttek ki belőle, a paici kereslet óriási, és gyakorlatilag bármekkora árat hajlandó megfizetni.

263.2.4. Innen megintcsak kitalálható, merre tartanak a dolgok. Igen, egy derekas ökológiai katasztrófa felé. Elkerülhető volna? Persze. El tudjuk kerülni? Dehogy!

263.3. Csúcsartmozi: Csaba rewind

263.3.1. Csabát, a XXI. századi magyar életérzés esszenciális rezonőrét, élő (illetve már halott) lovasszobrát szóvá tettem már itten, amikoris röviden ünnepeltem a világ gyűlöletét és a zsigeri ultrataplóságot kvázi magasművészetté emelő biatorbágyi-érdi biztonsági őr és horgász Tiktok-munkásságát, egyszersmind búcsúztattam az akkoriban elhunyt főhőst.

Hogyaszongya (idézek a januári 177.-ből):

177.2. Csabánk

177.2.1. Csaba, a biztonsági őr korunk univerzális, ballisztikus, hiperszónikus mémhőse, persze, ki nem az?, essssszenciális figura, sőt, ikonikus (ahogy Andrej Rubljov az orosz festészet és tenisz ikonikus alakja), a legmagyarabb magyar, mindannyian kicsit (nagyon) Csaba, a biztonsági őr vagyunk, mindenkit gyűlölő, magában ok nélkül buzizó, de saját nyomorára igen büszke, a kulcsi keszonoknál olykor eredményesen fenekező, természetkedvelő, a táplálkozásra, a szexualitásra valamint a subidubira nagy súlyt helyező, fanyar humorú alak. És nem, semmiképpen sem a szokásos nárcisztikus Insta-/Tiktok-kretén.

Még követgetek itt-ott néhány Csabát, persze kevésbé vicceseket, de a zabálás, a pia és a hajrá magyarok, a minden ízésében trú trúság ugyanaz. Vagy hasonló.

Csaba mi vagyunk.

(Etc, etc…)

263.3.2. Csaba, a mém, az online műalkotás viszont nem szállt sírba, sőt, élőbb, mint valaha, annál is inkább, mert az ismeretlen admin újra fölélesztette Csaba tiktokját, és vele a csabaizmus szellemét. Posztolgatni kezdett, korábban már valószínűleg nyilvánosságra került, ide-oda kirakott, de annak idején nagyobb figyelmet nem keltett, jellegzetes csabaista videoetűdöket. Például előkerült ez a mestermű, ami mindenféle utólagos korrekció, technikai vagy tartalmi kiegészítés, csiszolás nélkül hézagmentesen illeszhető volna a hetvenes-nyolcvanas évek legjobb magyar társadalomkritikus művészfilmjeibe. A kép, bizonytalan kameramozgással végig csak egy öreg gáztűzhelyen, serpenyőben sercegő panírozott pontypatkókat mutat, közben Csaba monológja, mint mindig, az ételkészítéstől indul, és egy pillanat alatt vált személyesre („Két hónapig volt befagyasztva a szerelmem és még mindig nem büdösödött meg…”), kibomlik egy szörnyű tragédia, a tragédia részletei (trú krájm), a gyász, majd a rettenetes társadalmi háttér, a gyászból elkeseredettség lesz, düh, bosszúvágy; valódi érzelmek, indulatok kavarognak, gerjednek, forrnak, ahogy a sercegő olaj, és mielőtt kirobbanának, hirtelen véget ér a klip, a váratlan, brutális, emblematikus Csaba-befejezéssel („Erről ennyit…”).

Mestermű.