444.hu, 2025. július 18.
UJ PÉTER
255.1. A mázli szerepe a szerencsében
255.1.0. Ez akkor megen a „Miért gondolom én, hogy nem lehet majd itten sima ikszelgetéssel elzavarni a rendszert a váltásba?” sorozatból.
255.1.1. Nem azt akarnám kvázi triumfálásképp igazam-van-vagy-igazam-van-olni, vagy így-legyen-lottóm-az-ötösön-özni, de valahogy éreztem én, hogy miután szépen fölépült itten az általános Ukrajna- és ukránellenes (horribile dictu: oroszpárti) narratíva, és mára sikerült a híres-nevezetes dezinformációs gépezettel – az EU-ban egyedülálló módon – belefordítani a lakóság érezhető többségét, igen, még azokat is, akik már nem nagyon hajlandók elhinni Orbán más hazugságait, szóval belefordítani ebbe a marhaságba, na, tehát, valahogy sejtettem, hogy miután mindezen túl vagyunk, és kimutathatóan ukránellenesre hangolódott a magyarok többsége, így választás előtt, a megfelelő pillanatban elkezdnek majd szaporodni a direkte magyarellenes atrocitások; esetleg erősödik Magyarországon az ukránbűnözés, tán még valami kellően kis kárt okozó terrorcselekmény vagy eltévedt rakéta/drón is lesz.
És… mit tesz Isten?! (Most őszintén: egyes skálán ez hanyas mitteszisten?)
Alakul.
255.1.2. Nem akarnám állítani, hiszen hogyan is állíthatnám, hogy hatalmi kérdésekben többször is látványosan gátlástalannak bizonyult, önmagát nyíltan a hatalom egyetlen jogos és természetes birtokosának hirdető sámánkirály homályos hátterű, de annál látványosabb barátsága az egyik hadviselő féllel – történetesen az agresszorral, amely mégtörténetesebben a világ egyik legnagyobb és legaktívabb (legbrutálisabb/legrettegettebb) titkosszolgálatát működteti nagy elszántsággal és élvezettel – szerepet játszhatna ebben az hogyishívjákban. Csak hát ebben az összezavart, nyúzfékes, konspirációs-összeesküvéselméletes világban annyi minden hülyeség megfordul az ember fejében… El köll az ilyen gondolatokat hessegetni.
Még akkor is, ha megintcsak jól dokumentáltak a mondott titkosszolgálat hamiszászlózásai a szinte hazai pályának számító, operatíve igen szaturált terepen.
255.1.3. Maradjunk abban: vannak véletlen egybeesések.
Különösképpen vannak Orbán számára szerencsés véletlen egybeesések.
Mint amikor három-négy hónapos előkészítő óriásplakátkampány után érkezik a látványos menekülthullám, épp, amikor a legnagyobb szükség mutatkozik rá politikailag.
Hát ilyesmikre gondolok, amikor azt szokom mondani, hogy nagyon veszélyesnek tűnik a helyzet, és elég rettenetes hónapok (évek) elé nézünk.
255.1.4. A feszültséget oldandó hallgassunk meg egy ártatlan, kellemes, instrumentális, klasszikus rocksteadyt a hatvanas évek végéről, Jamaikából:
255.2. A Szegedi 178-as statisztál
255.2.1. Két (orbánviktorul: kettő) olvasónk is volt oly szíves képes dokumentációval fölhívni a figyelmemet arra, hogy a mostanában jelentős sikerrel sztrímelődő A mackó (The Bear; Dűzni plű) című gasztrotársadalmi drámasorozat egyik ebizódjába bekameózták régi idők nagy magyar sztárját, a szegedi paprikát.
255.2.2. Tudnák persze iderégidicsőségünkholkéselazéjihomálybanozni egy kis nemzetkarakterológiai cihoenelájzist arról, mekkora nemzeti kisebbségi komplexum feszül itten, ami ennyire ugrasztja gazdatestjeit ilyen nagyon-nagyon aprócska magyar vonatkozásokra is. Félreértés ne essék: én ugyanígy ugrom. Sőt ugrok. Magyar vagyok, idegrendszerem lófasz, vécépapírom kemény, fűszerpaprikára ugrok. Ugrom. Summa summárom: nem hinném, hogy pölö a jappán választópolgárok (mondjuk Nukupina Csakazima és Kamuzika Furamuki) fölsikongatnak és izgatottan chatelnek egymásra, ha meglátnak valami sorozatban egy-egy Sony tévét vagy Toyota Corollát. Szusiboxról és macsalattéról nem beszélve.
Tehát nekünk kábé ez maradt, tényleg, ezt érdemes eszünkbe vésni, gyakorlatilag két valódi világmárkája volt valaha a magyar mezőgazdaságnak: a szegedi paprika és a tokaji aszú. Ebből az előbbi haldoklik, az utóbbi már meghalt, legalábbis világpiaci szempontból. (Mi azért még el-eltapsolunk rá évente néhány állami milliárdot, a küszöbön álló világsiker – lásd még: régidicsőségünk satöbbi – reményében, és nem mellesleg a Hegyalján urizálgató-birtokoskodó nem kevés élpolitikus bukszáját kímélendő. Paprikára viszont nem tapsolunk semmit.)
255.2.3. De, és ez igen jelentős méretű de: mindkét olvasó azért küldte nekem a sorozatból kifotózott paprikás dobozt, mert tudott róla, hogy szűkebb kutatási területem (soha el nem készülő könyvem tárgya) a magyar fűszerpaprika.
255.2.4. Egyébként a kép kuriózum annyiból is, hogy még soha életben nem láttam pontos fajtajelöléssel ellátott fűszerpaprikát konyhán. Sőt, sokszor még a termelők, jó termelők sem tudják, pontosan milyen fajtát is termesztenek. A Szegedi 178 (így tulajdonnév) a szocialista időszak intenzív nemesítési kutatómunkájának egyik csúcsterméke, valószínűleg még ma is a legelterjedtebb csípős fajta.
Már amennyire még értelmes elterjedtségről beszélni, miközben a szoci időkhöz képest töredékre csökkent a paprika termőterülete, talán huszadára, de utoljára kétezertíz körüli adatokat láttam, azóta valószínűleg gyorsult a folyamat, például az egyre súlyosabb aszályok, a munkaerőhiány és a fogyasztás visszaesése miatt. A csípős fajták aránya pedig még az össztermelésen belül is folyamatosan esik, tulajdonképpen a csípmentes fajták kinemesítése, tehát a harmincas évek óta, ma már biztosan bőven tíz százalék alatt van. Max. tizenvalahány hektárnyi területen lehet ma Szegedi 178, de még az sem lehetetlen, hogy egy nagyságrenddel túlbecsülöm, de világpiaci szempontból mindegy is, így is, úgy is szinte alig létezik, és így tudott bekerülni egy amerikai gasztrosorazatba, ami viszont mutatja, milyen erős brand lehetett a szegedi paprika valaha.
Egy (kettő) a készülő (nem készülő) paprikakönyv illusztrációiból: Bálint Mihály szegedi paprikadobozgyűjteményének darabjai. A díszes, festett dobozok a szegedi paprika két háború közötti fénykorában voltak divatban. Minden nagy paprikakereskedőnek volt saját szín- és motívumvilága, logója. Ezek egyébként nagy, ötkilós dobozok. (Fotó: Lukács Dávid)
255.3. A lenyugvó pokoltüzének is van ereje
[Leletek a Balásy Zsolt Nemzetközi Protometálarchívumból]
255.3.1. Mint ahogyan aztat a Bórízü hang elkövetkezendő adásában legott hangoztatni fogom (tízer!), Bobby Liebling, az élemedett korára megmemésedett doom metal/hardrock ikonlegenda a dániai Magic Metal fesztiválról instázott magáról képet, magas, festett arcú, maszkos alakkal ácsorogván backstage-ileg, és még rá is firkantotta az igazán kompetens és tudatos közösségimédia-használatot jelző comic sans betűtípussal, hogy az alak: Arthur Brown. A pokol tüzének istene. Minden arcfestős, tűznyelős, teátrális rockzene ősatyja. A fehér Screaming Jay Hawkins. Nem hittem a szememnek. Még nem halt meg? Hány éves lehet? Ezer? Koncertezik ebben az életkorban?
Egyébként 1942-es, kábé egy évvel idősebb, mint Keith Richards és Mick Jagger. (És jó tízessel az egyébként múmiakorúnak tűnő Lieblingnél.) Brownnak, bár fontos, sokakat, black metalosokat, elektronikusokat, progrockereket, underground bluesistákat inspiráló, progresszív előadó, igazából egyetlen nagy sikere volt, az 1968-as Fire.
És tényleg föllépett a napokban a kappangáhói Metal Magicen. Ha valaki netán arra járt volna, számoljon be! Az alábbiakban viszont hallgassák meg a művész és zenekara (Kingdom Come) 1971-es, leginkább progrockszerűségnek nevezhető albumját, a Galactic Zoo Dossziét, mert igen tanulságos. Középhaladók aztán rámehetnek a következő, dobgépes Journey LP-re is.
255.3.2. Kapcsolódólag ajánlom továbbá a hazánkban is kiugró népszerűségű, nagybrit Prodzsidi (néhol: Prodidzsáj) zenekar Fájer című számát, az első, 1992-es Experience című albumról (amelyről a Lee „Scratch” Perryt földolgozó Out of Space lett a bréktrú sláger, és röpítette a világhírnévig Liam Howlett tánczenei társulatát); szigorúan nem összekeverendő a zenekar befutott korszakából származó (1997, Fat of the Land LP) világslágellal, a Szájöfarta cíművel.