444.hu, 2025. június 13.
UJ PÉTER
250.0.1. Immáron negyedezredik alkarommal köszöntöm a drága, fizetőképes olvasót. Szép szám, sok mindennel osztható. Hogy jubil-e um? Jóég tudja. Nem mondom, hogy nem volt benne, hogy nem érjük meg.
Azt sem állítom, hogy nem vagyok egy csöppöt idegi alapon.
(De az vesse rám az első követ, aki.)
És, hogy őszinte legyek, márpedig őszinte vagyok, amivel, belátom, nem sokra lehet menni mostanában, szóval, hogy őszinte legyek, nem sok esélyt látok a következő hónapokban arra, hogy bármi nyugalmasabb legyen. Fejünk fölött Damoklész finomacéláru-nagykereskedése.
250.1. Tényleg, hol a?
250.1.1. Mégis hol a [felettébb durva trágárság]-ba’ élünk?
Tényleg, hol a [még durvább trágárság]-ba’?
Naponta kétszer–háromszor szakad ki belőlem. Így. Sziszegem, ordítom. Mikor, hogy. A nettó szentségelés mellett.
250.1.2. Vannak kétségeim, hogy ezt, illetve EZT kibírhatja-e az ország (az ezértartittezaz ország) mentálisan, úgy értem, kibírhatja-e a nemzet, agyilag, de lehet, hogy ez már, ahogy 2002-ben mondták a fiatalok, donez, donez vagyunk, készen, mint a mateklecke, nekünk már harangoztak, be vagyunk készülve, fejben elfáradtunk, betérdeltünk, be adtuk a kulcsot.
Mert akárhogy is nézzük: másfél évtizede csak nézünk. Néz a társadalom, már a nézésre egyáltalán képes része, mint Rozi a moziban, és nem nagyon hisz a szemének, de tkp. érdemi ellenállás nélkül fogadta/fogadja el, ahogy nem is annyira apránként elveszik (közös) javait, fölszámolják a jövőjét, évről évre szűkítik a lehetőségeit, hogy csorbítják a jogait, hogy befogják a száját, hogy sokakat közülük gyakorlatilag elüldöznek. Így vagy úgy, de elfogadtuk (mink, a társadalom) ezt a pszeudo-anakronisztiko-feudális önkényuralmi pöffeszkedést is, amit ma már minden nap megkapunk, ahogy Kocsis Máték, Lázárok, Lánczik, Halászok foghegyről vetik oda az ukázt, oktatnak, leszólnak, épphogy nem lóhátról, de azért jó eséllyel valami kastélyból vagy birtokról előkevélykedve.
És a háttérből tisztán hallatszik egy Bombardier Global 6500-as prájvet dzset hajtóművének üvöltése.
250.1.3. Tehát.
Önismétlő leszek.
Szinte közhelyes. Mindegy.
Ott élünk, ahol az Európai Unió és a Nyugat ellenséges birodalom. Ahol Zelenszkij-interjút készíteni valami bűncselekményféleség, biztonsági fenyegetés. Ahol Putyin igazságos, de legalábbis érthető háborút vagy akarom mondani békét vív. Ahol a titkosszolgálatokat minden gátlás nélkül használják a politikai ellenfelek eliminálására. Ahol a hatalom az állam erőforrásaiból, állami hivataloknak, hatóságoknak álcázott ideológiai erőszakszervezetekkel meg persze a valódiakkal is vegzálja (óvatosan terrorizálgatja), járatja le vélt ellenfeleit, vagy az egyetérteni vonakodókat.
Ahol minden nap a pofádba hazudnak, de olyat, akkorát, hogy levegőt sem kapsz. Ahol az állampárt mögött serénykedő, már nem is nagyon bujkáló vagy titkolózó üzletemberek, családtagok bármikor ellophatnak bármit, nincs semmilyen korlát. Ahol jószerével már nincs olyan kormánypolitikus, akinek a családjában ne lenne legalább egy milliárdos. De inkább kettő. Három.
250.1.4. Olyan országban élünk, hogy milyen országban? Már nem is Magyarországban. Hanem csak Orbán-országban.
„Orbán-póznán Orbán-király
Orbán-nyelven szónokol
egyiké Orbán-mennyország
másiké Orbán-pokol.”
A magyar nemzetállamot tulajdonképpen fölszámolják éppen. Javait átvették (ellopták), polgárainak kétharmadát kvázi kitagadták. A nemzeti kultúrát politikai eszközzé és nevetséges giccsé silányítják. Évszázados kulturális kánont írtak fölül alsótagozatos butaságokkal. Kölcseyt és Erkelt, Vörösmartyt és Egressyt futballhuligán-nótákkal, Ady Endrét, Babits Mihályt és Kosztolányit Wass Albert-szobrokkal és hóbortos nímandok enyhén antiszemita hagymázaival helyettesítik.
Lakosságcserével riogatnak, de Orbán-ország polgárait tényleg lecserélik. Lecserélték. Alattvalókra.
Orbán-országnak csak egymillió teljes jogú állampolgára van. Talán. Az is lehet, hogy csak félmillió. Mellé még egy-kétmillió másodrendű, akinek a szavazatára olykor szükség van, de ezért cserébe csak szemfényvesztést kap, van még kétmillió jogfosztott, helóta, aki romló minőségű közszolgáltatásokhoz és egyre silányabb gazdasági lehetőségekhez jut, de még hajlandó csöndben maradni, és van még jó kétmillió, aki poloska, skarlát betű-pozitív pokolfajzat a miniszterelnök kedves, ünnepi komédiája szerint, akit nem fogad be az Orbán-nemzet, és nem is akar az Orbán-nemzethez tartozni, és már nem is marad csöndben. Akiket szorítanak kifele mindenből, lassan az országból is, jó félmilliót közülük már sikerült.
Orbán-országban mindenkinek rettegnie kell. Brüsszeltől, Sorostól, migránstól, egymástól, a kormánytól.
Orbán-ország megeszi a lelkeket. Lélekszáma tart a nullához tehát.
És.
És.
És.
S.
Satöbbi.
Satöbbi.
.
.
.
Nincs vége.
Még mindig nincs.
250.1.5. Orbán-országban atombombáról álmodozik a kerületi a lap. (Aludj el szépen satöbbi.)
250.2. Kívánságműsor: vidám percek a nyolcvanas évek végéről
250.2.1. A fent ábrázolt nagyszerű hangulatot zeneileg mintegy aláfestve, ezúttal Balásy Zsolt, budapesti hallgatónk kívánságát teljesítjük. Zsolt él-hal az old school death metalért, különösen szíve csücskei nyolcvanas évek végi, obskúrus blackened death-doom bandák Észak-Hollandiából. A Delirium nevű duó 1987-ben alakult, és egyetlen albumot ért meg. Leginkább a Celtic Frost/Hellhammer és a Bathory zenei örökségéből (főleg az előbbiéből) táplálkozott, és valahogy hozzám keveredett egy műsoros kazettája a kilencvenes évek elején, rajta a Zzooouhh című egyetlen album. Ezt találtam meg a Youtube-on. Hallgassák szeretettel. Orbán-beszédekhez (pláne helyettük!) tökéletes.