444.hu, 2025. március 21.
UJ PÉTER
238.1. A posztpoloska-percepciók és -narratívák lehetőségei 2025-ben
238.1.1. Nehéz a poloskától búcsút venni. (Nem poloskáznék – poloskáznák! –, de mostmár késő. A poloska úgy hull le rólam, mint ruha másról boldog szerelemben.)
Tehát nincs mit tenni, a poloska illetve a poloskázás itt van, köztünk jár, a velünk élő poloska, nem tehetünk úgy, mintha. A cél ez volt, nyilvánvaló. Így néz ki, amikor Orbán Viktor amúgy emberesen (embertelenül) o-da-te-ma-ti-zál. Lehet-e másról beszélni? (Nem.) Napirendre lehet-e térni? (Nem.)
238.1.2. Zárójelben jegyzem meg, bár nem teszem ki a zárójelet: a poloskázás, mint nyelvi termék szinte tökéletes. Nagyszerű szó, sokrétegű, dallamos, ha kell, kedves (kicsinyítő képző!, becézés!, mint a Simicska…); ha kell, undorító; ha kell, vicces;, ha kell, irritáló, kellemetlen. Felhasználási lehetőségei szinte korlátlanok. (Útfekvése kitűnő, gyorsulása kifogástalan.) Újabb szép nyelvpolitikai győzelem tehát.
238.1.3. Ami mögötte van (mi van a poloska mögött?), és amit előrevetít (projektív poloskázás), az pedig rettenetes. Hogy ez a poloskázás valamiféle határátlépésnek (vörös vonal a Rubikon) volt szánva, az biztos. És elérte célját: mindenki annak is tekinti.
Másrészt a poloskázásban (és a határátlépésben) nincs semmi meglepő, ez a fajta „politizálás” (valójában csupán – elnézést az újabb ceterum censeóért –: hatalomgyakorlás) így működik legalább 2010 óta: szig. mon. radikalizálódás, újabb és újabb határátlépések, a határok folyamatos tolása kifelé, Orbán tulajdonképpen egyenes vonalú egyenletes mozgással haladt a poloska felé.
Az igazán súlyos kérdés az, hogy a poloskabeszédből mi következik. Ami be van lengetve, aminek az előkészítése folyik, amit már az erre kijelölt minimamelukoknak kiadtak menczertamásozásra, az nagyon-nagyon kemény. Újat megint nem modok: z a választási autokrácia diktatúrába fordításának putyini irányvonala.
238.1.4. A nyelvi radikalizálódásnak (a poloskázásnak) ez a másik funkciója: amellett, hogy mozgósít, fenyeget, ellenséget jelöl ki, kicsit normalizálja a másfajta erőszakot, és el is fedi valamennyire. Hogy már régesrég meg vagyunk poloskázva, oda-vissza, már hosszú ideje olyan országban élünk, ahol más törvények vonatkoznak a hatalmon lévőkre, mint másokra, főleg a kritikusaikra; ahol többé-kevésbé nyíltan csoportosítják a gazdaság erőforrásait a hatalom közelébe (magyarul: LOPNAK), ahol rendszeresen lejáratókampányokkal, koholt vádakkal támadnak azokra, akiket ellenfeleiknek tekintenek, karriereket, cégeket, embereket tesznek tönkre primer hatalmi érdekből – valójában illegálisan. De a magyar jogállam már csak illúzió, az áldozatoknak semmi esélyük nemhogy jóvá- vagy elégtételre, de mégcsak menekülésre sem.
238.1.5. És elérkezünk két, illusztrációnak is tökéletes hírhez. Az egyik az EP-képviselők nyilatkozata, miszerint a pride betiltása után Magyarország „elérte azt a pontot, ahol már nem tekinthető teljes értékű demokráciának”.
Aha. Jóreggeltkívánok of the day.
Miért is most érte el ezt a pontot? Mi ez a pont? Pont ez egyáltalán? Miért pont pont?
Mi az, ami mostan minőségileg változott? Eddig a magyar kormány nem pécézett ki társadalmi csoportokat, nem tette őket bűnbakká és nem korlátozta őket az jogaikban? Dehogynem. Eddig nem torzította a jogrendszert, sőt a választási rendszert úgy, hogy a hatalmon lévők erőfölénye mindig biztosított legyen? Nem lopta szarrá magát?
Most tényleg a pride az a pont?
238.1.6. A Magyar-párt, ahogy azt Bódis Kriszta szépen meg is fogalmazta – ez a másik illusztratív hír a napokból –, elég jól érzi, hogy a főpoloska milyen csapdát állított, és hogy a pride a többség számára – hogy a lehető legfinomabban fogalmazzunk – nehezen átélhető ügye alkalmas lehet arra, hogy belerángassák az ellenzéket a Magyarországon megnyerhetetlen kultúrharcba: aberrált, abnormális, „idegen” kisebbség vs. normális, egészséges, magyar többség.
Még az is elég jó húzásnak tűnt, hogy azt az embert, Bódis Krisztát beszéltették, akinél többet kevesen tettek a társadalom perifériájára szorultak érdekében a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben.
De az igazán ravasz csapda attól igazán ravasz, hogy nem lehet könnyen kikerülni. Mert ha meg mégsem áll ki senki – vagy túl kevés ember áll ki – a jogaitól megfosztott kisebbség mellett, akkor is a hatalom nyer. Saját táborában mozgósít, és győzelmet hirdet. Aztán megy szépen tovább, keresi a következő lábbal tiporható jogot és a következő támadható csoportot, ahogy teszi 2010 óta óriási rutinnal.
238.1.7. Bódis és a Magyar-párt alaplogikája hibás. A pride-tüntetés ignorálását indokló szövegben a választás fontosságát, és a választási sikerhez vezető kommunikációs/politikai taktika elsődlegességét hangsúlyozza. Hogy most nem szabad beleugrani ilyen műbalhékba, ilyen potenciálisan megosztó ügyekbe, hanem csak a választásra szabad koncentrálni.
Sokszor hallottuk már ezt 2018 és 2022 előtt is. Megvan a nyerő taktika, csak tartanunk kell magunkat ahhoz.
238.1.8. Mégis mire alapozzuk a feltételezést, hogy az a hatalom, amelyik újra és újra nekimegy az állampolgárok bizonyos csoportjainak, eszméletlen pénzekből gerjeszt balhét, szít gyűlöletet, járat le, tesz tönkre embereket, amelyik számtalanszor igazolta, hogy bármit képes megtenni azért, hogy megtartsa sőt kiterjessze hatalmát, szóval ez a hatalom majd valami hiba, elmezavar vagy hirtelen jött lelkiismereti válság miatt tart majd egy választást, ahol megengedheti az ellenzéknek, hogy győzzön. Magyarul: megszünteti önmagát. Rituális öngyilkosságot követ el.
Bódis Kriszta, a Tisza és az egész magyar politikai ellenzék még mindig a liberális demokrácia paradigmájában van, abban gondolkodik, aszerint cselekszik. Pedig az már nem létezik régen. Csak az illúzióját élesztik újra négyévente, a súlyosabb feszültség elkerülése végett.
238.2. Poloskáról poloskára
238.2.1. Egy ilyen remekbe szabott retorikai csimborasszó-nonpluszultra (a műelemzést azon melegében megejtettem, igen hosszan, idelinkolnám: Tud-e a gumipoloska-árnyékhadsereg szekértolás közben köpönyeget váltani?) után, mint a poloskabeszéd, hajlamos az ember, amilyen naiv, bölcsészhippi egy állat, elmélázni, hogy ez mégiscsak mi ez? Úgy értve: mi lehet a cél? Merre van az arra?
Mert addig világos, hogy a nettó náculós rész, a kártevőzés, az egy trend, náculni neccesse est, tehát tulajdonképpen érthető, az egy ilyen politikai logika, oké, elég szar, elég káros, de van benne valami ráció, és Orbánt figyelve, kábé 2006 óta világos: radikalizálódni muszáj; kábé azóta minden reggel, miután fölébredt, megitta a kávéját, nyomban nekiáll radikalizálódni. Ez a munkamódszere. Az eredményt látjuk: a saját szempontjából kielégítő. Az ország szempontjából tragikus.
238.2.2. Akkor oké (vagy nem oké, de), radikálózódjon (lódjék), poloskázzon, termeszezzen, szerkértolózzon, károgófiókázzon, minden, de olyan kolosszális ökörségekre ugyan mi szükség, minthogy a márciusi ifjak a rendet tűzték volna a zászlójukra felforgatás helyett, vagy ugyanebből a sorozatból mondhatnám a béketárgyalásokért harcoló ötvenhatosokat, de volt már jakobinusozás a Múzeum-lépcsőről korábbi márc. 15-én, meg ilyenek.
238.2.3. Szóval mi szükség arra, hogy ilyen tök nyilvánvaló hazugságokat, ferdítéseket toljon a hívei arcába? A saját politikai megtámasztása történelmi példákkal, oké, lehet cél – nem feltétlenül legitim–, de az ennél kisebb csúsztatásokkal, visszafogottabban is megoldható. Márpedig itt nyilván a bődületes baromság állítása a cél mindannyiszor. Az biztos, hogy ezeket jó előre kitalálják, csiszolgatják, élezik.
Nyilván: provokáció.
Hogy ezzel kötekedjenek. (Miközben meg megy a… mint fent.)
238.2.4. Másrészt, nem tudok más ésszerű magyarázatot: pszichológiai térning, lojalitáspróba a híveknek. Ide is, a totális hülyeségbe is követni kell a vezért. Fontosabb az egység, a hűség, mint a valóság.
Miközben újra és újra megdicséri követői bátorságát, eltökéltségét, kitartását, ezekből a gesztusokból látszik, milyen mélyen megveti őket. Mennyire nem tartja őket semmire. Illetve ennyire tartja: mozgósítandó, hergelendő, vezetendő, leszavazatatandó tömegnek.
238.2.5. És van még egy kellemetlen mellékhatása egyébként a fent kifogásolt történelem-/irodalomhamisító retorikai bűvészkedésnek: a közös nemzeti történelem, a nemzeti kultúra megszüntetése. Akinek a fejében Petőfi Sándor a rend zászlaját lengető proto-Orbánként jelenik meg, annak a számára nyilvánvalóan megszűnik a nemzeti kultúra egy darabja.
Dehát, látjuk, ha megszűnik, ha nem, a módszer hatalomtechnikailag működik.
Hogy milyen kultúrát, milyen társadalmat, milyen országot lehet ebből építeni, az más kérdés. Pedig azt is látjuk: ilyet. Poloskásat, poloskázósat.
238.3. A műgumipoloska, mint Poloska János-áldás, legzáróbb záró [fölösleges túlpoloskázása a poloskának]
238.3.1. Na, így legyen kettesem a totón! Mondtam, hogy gumipoloska! Igazam van vagy igazam van?! Megmondtam, hogy gumipoloska! Tiszta Orbán Viktor vagyok már, csak soványabb.
238.3.2. Bement a Mráz ‘z ATV-be (csuhajja!), és megmondta: műbalhé. Ezért kapja a fizetését. Kell, hogy legyen pofája.
A Műzópont Műintézet művezetőjeként elég közel van a műtűzhöz, jól láthatja, hogy rosszul lát: műbalhé, persze, itt minden műbalhé tizenöt éve, permanens műbalhéban éljük a műéletünket, mégpedig azért, mert ezt tetszettek kitalálni nekünk, ezt tetszettek tenni velünk, az országgal, ezt kapjuk a műkormánytól: műbalhét műbalhé hátán, a műminiszterelnök műpolitikájának ez a lényege, a műbalhé, az állandó, szünet nélküli műbalhé, amit aztán lelkesen magyaráznak (félre) műmamelukjai a műmédiájukban.
238.3.3. És azt is látjuk, mi az eredménye ennek a tizenöt éve tartó szemérmetlen szemfényvesztésnek: ott van a boltban a nagyon is valódi árcédulán. Meg a fizetési szalagon. (Tényleg, hahó, van még itt valaki, aki látott valaha fizetési szalagot?)
238.3.4. Az egész műner egyetlen valódi hozadéka ez. Meg persze az az irdatlan vagyon, amely Műelnökúr és műcsaládja meg a rendszerslepp körül keletkezett bűnszervezetben, nagy értékre elkövetett vagyon elleni – nagyon is valóságos, cseppet sem mű- – bűncselekmények révén. És ezt az elemző, azaz műelemző úr is nagyon jól tudja, hiszen tagja az elkövetői körnek.